A német nemzetiszocializmus hatalomátvétele után megkezdődött a németországi zsidóság külföldre vándorlása. A kivándorlók között elsősorban újságírókkal, írókkal és egyéb hasonló zsidó írástudókkal találkoztunk, akik annakidején Párizsban, Prágában és Svájcban ütötték fel tanyájukat. Ezek a zsidó írok és hírlapírók természetesen a hazugságok pergőtüzével árasztották el a világsajtót, úgy, mint annak idején Hatvani Lajos, Göndör Ferenc és Roboz Imre, akik magyar viszonylatban 1919 után ugyanúgy cselekedtek, mint németországi zsidó fajrokonaik.
A németországi zsidó emigránsok egyik legérdekesebb alakja Kurt Tucholsky volt, aki Panter Péter, Hauser Gaspar, Thieger Theobald és Wrebel lgnác néven írta cikkeit. Külső munkatársa volt a legnagyobb világlapoknak, és így a zsidó emigráció egyik vezetőjévé lépett elő. Galíciából származott, ősei bocherek, vándor sakterek voltak, s tőlük örökölte Európa-ellenes szenvedélyét és gyűlöletét.
Kurt Tucholsky 1936 februárjában öngyilkosságot követett el, de tettét megelőzően levelet írt barátjához, az ugyancsak zsidó Arnold Zweighez. A zsidó világsajtó ezt a levelet gondosan elrejtette a nyilvánosság elől, hiszen az akkori európai sajtó nagyrésze még akkor sem közölte volna a tragikus sorsú zsidó emigráns őszinteségtől és gyűlölettől egyaránt túlfűtött érdekes levelét, ha azt Arnold Zweig kiadta volna kezei közül. A levelet érdemes elolvasni, mert annak írója, a halál árnyékában állva, őszintén elmondja véleményét saját fajtájáról, és fajtája minden bűnéről és rövidlátásáról.
Tucholsky: A zsidóságot legyőzték
(A levél szószerinti magyar fordítása a következő:)
„Kedves Arnold Zweig!
Teljes szívemből köszönöm november 13-áról keltezett levelét. Köszönöm szíves sorait és ha rövidesen eljuttatná hozzám „Verdun” és a „Zsidóság mérlege” című munkáit, akkor még hálásabban gondolnék Önre. Ön azon kevésszámú írók közé tartozik, akik sohasem haragusznak az őszinte kritikára. És ezt tudva, szeretnék most Önnek egy levelet írni — amely azonban nem az Ön könyveivel foglalkozik — és amely levelet tulajdonképpen nem is Önnek hanem Önöknek írom.
Mint tudja, én 1911-ben kiléptem a zsidóság kötelékeiből — de azóta rájöttem, hogy egy zsidónak sohasem lehet ezt őszintén megtennie. Kilépésemet nem üzleti szempontból követtem el, hiszen a császárság alatt egy zsidó sokkal jobban boldogult, mint olyasvalaki, aki a felekezetnélküli rovatban szerepelt. Hát akkor miért tettem? Főként azért, mert már kora ifjúságomtól fogva ösztönös ellenszenvet éreztem a bebalzsamozott zsidó rabbinusok ellen… Wendriner akkor még nem létezett számomra. Tehát gyerünk az igazsággal!
Az antiszemitizmust akkor még csak az újságokból ismertem — az életben nem. A diákegyesületekben nem tartottak zsidónak és ahogyan velem bántak — azért, mert árjának tartottak —, az igen mulatságos valami volt. Ugyancsak nem éreztem a zsidóság iránt ellenszenvet a katonaságnál sem. És amikor pár esztendeig rendőrtisztviselő voltam, akkor sem tapasztaltam semmiféle ellenszenvet kollégáim között. A kaszinóban együtt ittam a fiúkkal („ich habe mit den Kerten im Kasino gesoffen”), ami mindenesetre jó iskolának bizonyult későbbi érvényesülésem útjain. Tehát nem a keserű emlékek hatása alatt írom levelemet…
De ugyancsak nem tartozom a zsidó antiszemiták közé sem. Palesztináról — mivel nem ismerem — nem mondhatok véleményt. De két dologban azt hiszem, mégis igazam van: Palesztina nem zsidó állam, hanem angol gyarmat, ahol a zsidók — mint hajdan Pontius Pilátus alatt — bizonyos fokú állami szerepet játszanak. Ez pedig sehogy sem tetszik nekem, sem pedig az ott élő zsidóság igazabb részének. Másodszor; Palesztinába vándorolt német zsidók pénzüket csak áru formájában vihetik magukkal, ami azt jelenti, hogy Palesztinában német árukat kell vásárolnia a zsidó lakosságnak. De ez a cionizmus ügye, ami engem nem érdekel, és így nem is mondhatok ítéletet felette. De volna egy fontos kérdésem önhöz.
Micsoda Ön? Tagja egy megvert, de még korántsem legyőzött seregnek? Nem, Arnold Zweig, ez nem igaz! A zsidóságot legyőzték… Az nem igaz, hogy évezredeken keresztül harcoltunk. Mi nem harcoltunk. A zsidó emancipáció nem a zsidóság eredménye. A zsidóság felszabadítása a francia forradalom eredménye. A francia forradalomban pedig nem voltak zsidók. (Csak a háttérben szervezkedő illuminátusok között. - a szerk.) Olyan ajándékot kaptunk, amelyért nem harcoltunk, és ez megbosszulta magát…
„Egy úri fajnak pusztulni kellett volna, de mi tovább éltünk…”
Sohasem tetszett nekem az a langyos és rothadt megállapítás, amely azt mondotta, hogy a XIV. század zsidósága azért nem tudott semmit sem alkotni, mert el volt nyomva és mert gettóban élt.
Nem, kedves barátom. A gettó nem következmény, a gettó a zsidóság sorsa. Egy úri fajnak el kellett volna pusztulnia, de mi tovább éltünk…
De hagyjuk a középkori zsidókat, foglalkozzunk inkább a mai, Németországból kiűzött zsidóinkkal. A nagy pillanat egy kis fajt talált. Hogyan? Úgy, hogy 1933 márciusában tíz közül nemcsak egynek kellett volna kivándorolnia, de tíz közül kilencnek. Volt csak egyetlenegy olyan rabbink is, aki vezére lett volna a nehéz időkben a zsidóságnak? Vagy egyetlenegy ember, akire számíthattunk volna? Nem, egy sem volt! És talán véletlen, hogy éppen a zsidóság németországi fellegvárában, Nürnbergben lett olyan nagy úr Streicher?…
Mondotta volna Ön egy átlagzsidónak 1933-ban, hogy bizonyos feltételek mellett hagyja el Németországot — mint ahogyan az 1935-ben bekövetkezett —, ha igen, valószínűleg kikacagták volna… „Csak nem hagyhatom itt az üzletemet?” (A meggondolatlan játékos gondolata.) „Engem nem lehet csak úgy elküldeni, mert én érték: üzleti érték vagyok…” — És most szégyenszemre lopva, mint a tolvajok hagyják el az országot — méghozzá pénz nélkül… Higgye el nekem, hogy a heroizmus jobb üzlet lett volna. De hát akkor miért nem választottuk ezt az utat? Ez, úgy hangzik, mintha ez azok ellen szólna, akiknek ezt a levelet küldöm. De nyugodjanak meg, ez csak közvetett vád akar lenni.
Nem adhatok önnek igazat, mikor Ön olyan tulajdonságokért dicséri a zsidó asszonyokat, amelyek más asszonyokban is megvannak (például „kerti ünnepélyeken szépnek lenni” — hiszen ezt Müller Micuka is tudja). Tudom, Ön nem ad nekem igazat, de ne feledje el, én nem ugatni akarok — csak panaszkodni…
Vereséget szenvedtünk! A kezünkben volt az összes ütőkártya, és mégis így megvertek bennünket, ahogyan még senkit. És most mi a teendő? A legnagyobb kíméletlenséggel és vashoz hasonló őszinteséggel kell szembenézni a dolgokkal, önkritika kell, Uram! Önkritika, ami annyira hiányzik belőlünk…
Nem mi vagyunk a „jobbik Németország”
De ehelyett mi történik? Az, hogy halálra dicsérjük a szocikat, a kommunistákat, és hasonlóak vagyunk ahhoz a svéd mondáshoz, amely azt mondja, hogy „ülnek az urak, és mélységesen tisztelik egymást”. Az őszinte megtérés és az erős önkritika helyett azt hallom, hogy mi vagyunk a „jobb Németország” — és ehhez hasonló ostobaságokat. Egy országot nemcsak alkotásaiból — de szenvedéseiből és a sors iránti ellenállásából kell megismerni.
Kísérteties jelenség például az is, amit a párizsi emigránsok tesznek: játszanak valamivel, ami már megszűnt, ami már nincs. Még mindig németeknek mondják magukat — de, a mennydörgőjét a világnak — a németek nem akarnak már rólunk tudni! És ezt a párizsiak nem veszik észre?
Igen, ez Németország.
Mindent előről kell kezdeni „Fort c’est Descartes descendu dans le rue”, — mondja Dandieus. (Sajna már 36 éves korában meghalt.) Mindent elölről kell kezdeni, és nem erre… a Sztálinra hallgatni… És azt sem mondhatjuk, hogy „Ez pedig egyáltalán nem Németország”. Mert azt a „másik” Németországot mi sohasem fogjuk megérni. Ezt is csak azok a rövidlátók mondják, akik azt hiszik, hogy még mindig tele vagyunk fiatalos erővel és alkotó hévvel. Talán majd azok, akik utánunk jönnek. De így — sohasem. A játéknak vége…
Nihilizmus? Kedves Zweig, higgye el, nagyon, de nagyon sokat láttam és tanultam az utolsó öt esztendőben — és ha egészségesebb volnék, úgy ezzel a névvel ruháztam volna fel emigránsaink tevékenységét. Megtanultam, hogy sokkal előnyösebb bátran megmondani azt, hogy semmi sincs, minthogy magunk és mások előtt színészkedjünk. (Amit azonban Ön sohasem tett.) De a kétkedések színjátékát játszani, ahogyan azt például a Nobeldíj-nyertes Thomas Mannál látjuk, aki „tisztára irodalmi értékű” könyveit még mindig a német piacon árulja — ehhez már nincs erőm. És itt van az, ami végzetesen elsodort engem a német emigránsoktól.
Doitsche Kultur? Jó éjszakát…
Minden úgy megy tovább, mint ha semmi sem történt volna. Még mindig ugyanaz. Ugyanazokat a könyveket írják, ugyanazon beszédeket tartják az összejöveteleken és ugyanazokkal a módszerekkel dolgoznak. Azzal azonban sohasem törődtünk — különösen akkor, amikor még lehetőségeink voltak —, hogy mi történik azokkal, akik kívül állnak a mi köreinken… Nézze csak például, milyen tulajdonságok jellemezték Lenint az emigrációban? Acélos gondolatszabadság és vaskövetkezetesség! És azok ott Párizsban? „Doitsche Kultur!… „A világ lelkiismerete… Jó éjszakát…”
Eddig szól Kurt Tucholsky berlini zsidó újságíró őszinte levele, amelyet Arnold Zweighez írt, közvetlenül öngyilkossága előtt. A zsidó emigráció természetesen elhallgatta ezt a levelet, nem vett róla tudomást, mert annak megállapításai a maga megdöbbentő őszinteségében tárták fel az európai zsidóság bűneit. Így tehát jobb volt hallgatni erről a levélről…
Megjelent: Harc!, 1944. évf.
(Betiltva.com nyomán)
Kurt Tucholsky 1936 februárjában öngyilkosságot követett el, de tettét megelőzően levelet írt barátjához, az ugyancsak zsidó Arnold Zweighez. A zsidó világsajtó ezt a levelet gondosan elrejtette a nyilvánosság elől, hiszen az akkori európai sajtó nagyrésze még akkor sem közölte volna a tragikus sorsú zsidó emigráns őszinteségtől és gyűlölettől egyaránt túlfűtött érdekes levelét, ha azt Arnold Zweig kiadta volna kezei közül. A levelet érdemes elolvasni, mert annak írója, a halál árnyékában állva, őszintén elmondja véleményét saját fajtájáról, és fajtája minden bűnéről és rövidlátásáról.
Tucholsky: A zsidóságot legyőzték
(A levél szószerinti magyar fordítása a következő:)
„Kedves Arnold Zweig!
Teljes szívemből köszönöm november 13-áról keltezett levelét. Köszönöm szíves sorait és ha rövidesen eljuttatná hozzám „Verdun” és a „Zsidóság mérlege” című munkáit, akkor még hálásabban gondolnék Önre. Ön azon kevésszámú írók közé tartozik, akik sohasem haragusznak az őszinte kritikára. És ezt tudva, szeretnék most Önnek egy levelet írni — amely azonban nem az Ön könyveivel foglalkozik — és amely levelet tulajdonképpen nem is Önnek hanem Önöknek írom.
Mint tudja, én 1911-ben kiléptem a zsidóság kötelékeiből — de azóta rájöttem, hogy egy zsidónak sohasem lehet ezt őszintén megtennie. Kilépésemet nem üzleti szempontból követtem el, hiszen a császárság alatt egy zsidó sokkal jobban boldogult, mint olyasvalaki, aki a felekezetnélküli rovatban szerepelt. Hát akkor miért tettem? Főként azért, mert már kora ifjúságomtól fogva ösztönös ellenszenvet éreztem a bebalzsamozott zsidó rabbinusok ellen… Wendriner akkor még nem létezett számomra. Tehát gyerünk az igazsággal!
Az antiszemitizmust akkor még csak az újságokból ismertem — az életben nem. A diákegyesületekben nem tartottak zsidónak és ahogyan velem bántak — azért, mert árjának tartottak —, az igen mulatságos valami volt. Ugyancsak nem éreztem a zsidóság iránt ellenszenvet a katonaságnál sem. És amikor pár esztendeig rendőrtisztviselő voltam, akkor sem tapasztaltam semmiféle ellenszenvet kollégáim között. A kaszinóban együtt ittam a fiúkkal („ich habe mit den Kerten im Kasino gesoffen”), ami mindenesetre jó iskolának bizonyult későbbi érvényesülésem útjain. Tehát nem a keserű emlékek hatása alatt írom levelemet…
De ugyancsak nem tartozom a zsidó antiszemiták közé sem. Palesztináról — mivel nem ismerem — nem mondhatok véleményt. De két dologban azt hiszem, mégis igazam van: Palesztina nem zsidó állam, hanem angol gyarmat, ahol a zsidók — mint hajdan Pontius Pilátus alatt — bizonyos fokú állami szerepet játszanak. Ez pedig sehogy sem tetszik nekem, sem pedig az ott élő zsidóság igazabb részének. Másodszor; Palesztinába vándorolt német zsidók pénzüket csak áru formájában vihetik magukkal, ami azt jelenti, hogy Palesztinában német árukat kell vásárolnia a zsidó lakosságnak. De ez a cionizmus ügye, ami engem nem érdekel, és így nem is mondhatok ítéletet felette. De volna egy fontos kérdésem önhöz.
Micsoda Ön? Tagja egy megvert, de még korántsem legyőzött seregnek? Nem, Arnold Zweig, ez nem igaz! A zsidóságot legyőzték… Az nem igaz, hogy évezredeken keresztül harcoltunk. Mi nem harcoltunk. A zsidó emancipáció nem a zsidóság eredménye. A zsidóság felszabadítása a francia forradalom eredménye. A francia forradalomban pedig nem voltak zsidók. (Csak a háttérben szervezkedő illuminátusok között. - a szerk.) Olyan ajándékot kaptunk, amelyért nem harcoltunk, és ez megbosszulta magát…
„Egy úri fajnak pusztulni kellett volna, de mi tovább éltünk…”
Sohasem tetszett nekem az a langyos és rothadt megállapítás, amely azt mondotta, hogy a XIV. század zsidósága azért nem tudott semmit sem alkotni, mert el volt nyomva és mert gettóban élt.
Nem, kedves barátom. A gettó nem következmény, a gettó a zsidóság sorsa. Egy úri fajnak el kellett volna pusztulnia, de mi tovább éltünk…
De hagyjuk a középkori zsidókat, foglalkozzunk inkább a mai, Németországból kiűzött zsidóinkkal. A nagy pillanat egy kis fajt talált. Hogyan? Úgy, hogy 1933 márciusában tíz közül nemcsak egynek kellett volna kivándorolnia, de tíz közül kilencnek. Volt csak egyetlenegy olyan rabbink is, aki vezére lett volna a nehéz időkben a zsidóságnak? Vagy egyetlenegy ember, akire számíthattunk volna? Nem, egy sem volt! És talán véletlen, hogy éppen a zsidóság németországi fellegvárában, Nürnbergben lett olyan nagy úr Streicher?…
Mondotta volna Ön egy átlagzsidónak 1933-ban, hogy bizonyos feltételek mellett hagyja el Németországot — mint ahogyan az 1935-ben bekövetkezett —, ha igen, valószínűleg kikacagták volna… „Csak nem hagyhatom itt az üzletemet?” (A meggondolatlan játékos gondolata.) „Engem nem lehet csak úgy elküldeni, mert én érték: üzleti érték vagyok…” — És most szégyenszemre lopva, mint a tolvajok hagyják el az országot — méghozzá pénz nélkül… Higgye el nekem, hogy a heroizmus jobb üzlet lett volna. De hát akkor miért nem választottuk ezt az utat? Ez, úgy hangzik, mintha ez azok ellen szólna, akiknek ezt a levelet küldöm. De nyugodjanak meg, ez csak közvetett vád akar lenni.
Nem adhatok önnek igazat, mikor Ön olyan tulajdonságokért dicséri a zsidó asszonyokat, amelyek más asszonyokban is megvannak (például „kerti ünnepélyeken szépnek lenni” — hiszen ezt Müller Micuka is tudja). Tudom, Ön nem ad nekem igazat, de ne feledje el, én nem ugatni akarok — csak panaszkodni…
Vereséget szenvedtünk! A kezünkben volt az összes ütőkártya, és mégis így megvertek bennünket, ahogyan még senkit. És most mi a teendő? A legnagyobb kíméletlenséggel és vashoz hasonló őszinteséggel kell szembenézni a dolgokkal, önkritika kell, Uram! Önkritika, ami annyira hiányzik belőlünk…
Nem mi vagyunk a „jobbik Németország”
De ehelyett mi történik? Az, hogy halálra dicsérjük a szocikat, a kommunistákat, és hasonlóak vagyunk ahhoz a svéd mondáshoz, amely azt mondja, hogy „ülnek az urak, és mélységesen tisztelik egymást”. Az őszinte megtérés és az erős önkritika helyett azt hallom, hogy mi vagyunk a „jobb Németország” — és ehhez hasonló ostobaságokat. Egy országot nemcsak alkotásaiból — de szenvedéseiből és a sors iránti ellenállásából kell megismerni.
Kísérteties jelenség például az is, amit a párizsi emigránsok tesznek: játszanak valamivel, ami már megszűnt, ami már nincs. Még mindig németeknek mondják magukat — de, a mennydörgőjét a világnak — a németek nem akarnak már rólunk tudni! És ezt a párizsiak nem veszik észre?
Igen, ez Németország.
Mindent előről kell kezdeni „Fort c’est Descartes descendu dans le rue”, — mondja Dandieus. (Sajna már 36 éves korában meghalt.) Mindent elölről kell kezdeni, és nem erre… a Sztálinra hallgatni… És azt sem mondhatjuk, hogy „Ez pedig egyáltalán nem Németország”. Mert azt a „másik” Németországot mi sohasem fogjuk megérni. Ezt is csak azok a rövidlátók mondják, akik azt hiszik, hogy még mindig tele vagyunk fiatalos erővel és alkotó hévvel. Talán majd azok, akik utánunk jönnek. De így — sohasem. A játéknak vége…
Nihilizmus? Kedves Zweig, higgye el, nagyon, de nagyon sokat láttam és tanultam az utolsó öt esztendőben — és ha egészségesebb volnék, úgy ezzel a névvel ruháztam volna fel emigránsaink tevékenységét. Megtanultam, hogy sokkal előnyösebb bátran megmondani azt, hogy semmi sincs, minthogy magunk és mások előtt színészkedjünk. (Amit azonban Ön sohasem tett.) De a kétkedések színjátékát játszani, ahogyan azt például a Nobeldíj-nyertes Thomas Mannál látjuk, aki „tisztára irodalmi értékű” könyveit még mindig a német piacon árulja — ehhez már nincs erőm. És itt van az, ami végzetesen elsodort engem a német emigránsoktól.
Doitsche Kultur? Jó éjszakát…
Minden úgy megy tovább, mint ha semmi sem történt volna. Még mindig ugyanaz. Ugyanazokat a könyveket írják, ugyanazon beszédeket tartják az összejöveteleken és ugyanazokkal a módszerekkel dolgoznak. Azzal azonban sohasem törődtünk — különösen akkor, amikor még lehetőségeink voltak —, hogy mi történik azokkal, akik kívül állnak a mi köreinken… Nézze csak például, milyen tulajdonságok jellemezték Lenint az emigrációban? Acélos gondolatszabadság és vaskövetkezetesség! És azok ott Párizsban? „Doitsche Kultur!… „A világ lelkiismerete… Jó éjszakát…”
Eddig szól Kurt Tucholsky berlini zsidó újságíró őszinte levele, amelyet Arnold Zweighez írt, közvetlenül öngyilkossága előtt. A zsidó emigráció természetesen elhallgatta ezt a levelet, nem vett róla tudomást, mert annak megállapításai a maga megdöbbentő őszinteségében tárták fel az európai zsidóság bűneit. Így tehát jobb volt hallgatni erről a levélről…
Megjelent: Harc!, 1944. évf.
(Betiltva.com nyomán)
