Erre már sokan nem emlékeznek: 1919 júliusában a hajdúböszörményi Ébredő nyomda tulajdonosa, Szabó Ferenc kirakatában megjelent egy plakát. Rajta kormánykerék, amelyet egy kemény kéz fog. A szegedi nemzeti hadsereg első üzenete volt ez. Rajta egyetlen, soha nem hallott név: Horthy!
Amikor a Rubinstein Benők, s Galíciából érkezett Szmukok voltak Silye Gábor hajdúfőkapitány uram szabadságharcos városának urai, parancsolói, amikor egy ötszázalékos idegen kisebbség böllérbicskái, revolverei meredtek Bocskay unokáira, akkor bizony az éhkoppon élő kertnapszámos is úgy nézte ezt a piros-fehér-zöld plakátot, mint a templomban az úrvacsora-kelyhet.
Horthy! Horthy! Horthy! – hallom még ma is, amint a debreceni tízezrek, parasztok, munkások, intellektuelek; egy megkínzott város fiai, leányai ünneplik a Nagytemplom előtt. Ott áll a Kollégium kapujában az öreg Dégenfeld József főgondnok: – Isten hozta a Szabadítót!
És ne haragudjon meg érte senki sem, akkor, de csak akkor ő látszott a magyar Szabadítónak. Nem fehér lova, nem tengerész uniformisa, nem is németes akcentusú magyar beszéde bűvölte el a magyart. Mögötte azonban ott menetelt a magyar ifjúság, a lövészárkok szocializmusát kitanult katonatiszt és egyszerű napszámos, Gömbös Gyula vezérkari százados, a murgai tanító fia, és pozsonyi Eckhardt Tibor sajtófőnök, az Ébredő Magyarok Egyesülete, Tormay Cécile, a nagy magyar írónő, Prohászka Ottokár, a szocialista szent, Szabó Dezső, az ébresztő, Milotay István, a nagy úttörő...
Horthy! Horthy! Horthy! – hallottuk Hajdúböszörményben, vagy a detronizáló, de a Szamuelly-i terror alól felszabadult Debrecen főterén, a Kossuth-szobornál.
A hatalom azonban bűvös őrület. Budán ott áll a Vár, a királyi palota fénye, ragyogása, egy tündérszép asszony minden ambíciója, és a kísértés, hogy ezt a hatalmat meg lehet tartani, ha többé nem az ifjú katonákra, a szegedi tisztekre, nem az ébredő magyarok háromszázezres tömegére tekintünk, hanem csak Chorinok, Fellnerek, Hatvany-Deutschok magyar gyarmatát, az országhódítók impériumát látjuk a budai Vár magasságából.
Horthy Miklós és a „Horthy-Magyarország” tragédiája nem 1944. október 15-én, hanem 1923 húsvétján következett be, amikor az úgynevezett Egységes Pártból ki kellett válni a hét fajvédő képviselőnek, a nemzeti és szocialista megújhodásra törő erőknek. A bolsevikek alól felszabadított Magyarország és maga Horthy Miklós fölött is átvette a hatalmat gróf Bethlen István, rajta keresztül pedig a nemzetközi nagytőke, a chorin-kapitalizmus és a népszövetségi kölcsön. Horthy Miklós nem 1944. október 15-én árulta el a megújhodásra váró magyarságot, hanem 1923-ban, amikor meghajolt az országhódítók, a fél-feudalizmus, a nagyarisztokrácia, a nagy-plutokrácia előtt, és ellenfelévé vált azoknak, akik 1919-ben benne hittek, benne reménykedtek, és tőle várták a szebb magyar életet.
Mindaz, ami az ő nevével indult, felszabadulás a zsidó országhódítás alól, a marxizmus megtörése, a földreform, a nemzetiszocialista nemzetvédelem, az idegen szellemiség kiseprűzése, a száz százalékosan idegen sajtó hatalmának lerontása – velünk együtt, akik ifjonti hittel hittünk ebben –, ellenzékbe szorult. Hamarosan a konszolidáció ürügyén rendőrileg üldözött program lett.
Bethlen István csakhamar Horthy Miklós és a nemzet szerencsétlenségévé vált, mert jóval nagyobb elmebeli képességeivel mindig rá tudta venni a Kormányzót olyan lépésekre, amelyek szöges ellentétben állottak Horthy Miklós 1919 és 1923 között megmutatott egyéniségével, amelyben joggal hitt és joggal csalódott a magyar nép.
A marxista-ellenes, de nemzeti és szocialista programból Bethlen-paktum lett a szociáldemokrácia korrupt, idegen vezéreivel, azzal a feltétellel, hogy a szociáldemokraták nem állítanak jelölteket a falusi kerületekben, és nem forszírozzák a párt agrárprogramját. A zsidó sajtó megrendszabályozása véres gúnnyá változott, mert a Pesti Naplóban, Klein Ármin lapjában, élén Bethlen Istvánnal a rendszer urai, miniszterei, kormányfőtanácsosai írták a vezércikkeket, míg Gömbös Gyulának meg kellett elégednie a Magyar Falu, alig ismert lapocska nyilvánosságával. A szakszervezeti és vele együtt a munkáskérdés visszacsúszott a Buchingerek, Győrki-Grószok, és a többiek nem mindig tiszta kezébe. A földreformból szörnyszülemény lett, amelyen nem Horthy, hanem Bethlen István keze nyoma és diabolikája látszott. S mindezt kiegészítette az első számú közátok, a Hetényi Imre, majd Sombor-Schweinitzer politikai rendőrsége, az országhódító hatalom különös terrorszerve, amely természetesen meg sem közelítette az ÁVH gyalázatát. Ennél rosszabbat csinált. Titkos jelentéseiben szüntelenül ásta a szakadékot a bizalmatlan Horthy kormányzó és a magyar nemzeti jobboldal között. A gyalázatos hangú „Rebekka, ki a Várból” című röpirat nem a hungaristáktól származott, hanem Sombor-Schweinitzeréktől. Ugyanígy az az 1944-es röpirat, amelynek hungarista látszata volt, de a hungaristákat akarta Imrédy ellen ugratni. Igen-igen valószínűnek látszik, hogy a híres-nevezetes puffancsgránátot is Schweinitzerék helyezték el, hogy aztán a hungaristákra foghassák a Horthy-ellenes tüntetést.
A Horthy-rendszernek és magának Horthy Miklósnak az volt a végzete, hogy szembefordult önmagával, megtagadta saját elveit, jobboldali eszményeit és jobboldali követőit is. Kistarcsán már nem a Hofbauer-Csocsó bácsi napi díjas kommunistái ültek (mert ha tetszelegni akart a kormányzónak, akkor felfogadott néhány munkanélkülit, akiket aztán kommunista, vagy akár „nyilas” összeesküvőnek játszott ki), hanem a jobboldali magyarság tagjai, elsősorban hungaristák.
A magyar lélekhasadást, a jobboldal egymásnak ugrasztását, a jobboldali kiskocsmák és jobboldali úri kaszinók egymás elleni gyűlöletét Somborék sötét gyülekezete gyújtotta fel hamis, titkos jelentésekkel, hazugságokkal, intrikákkal, amelyekért nem Horthy, de még nem is Keresztes-Fischer Ferenc, hanem a vesztegető, országhódító hatalom fizette a pénzt. Esetleg maga Chorin Ferenc, vagy a csepeli Weiss Manfréd.
Ha még megengedi a jó Isten és meg tudom írni az „Országhódítók” c. könyvemet, furcsa és ismeretlen dolgokat fog olvasni a magyarság erre vonatkozólag. Mert annyit szabad legyen felhozni Horthy Miklós mentségére, hogy ő látszólag az ország kormányzója, gyakorlatilag azonban egy idegen világ- és országhódító hatalom foglya, szolgája volt.
Egy bizonyos: a fegyverletételi kiáltvány után a legrégibb horthysták is úgy érezték, hogy Szálasi Ferencnek jönnie kell! Jött, és mi is köszöntöttük. Nem azért, mert valami előnyt akartunk Tőle és Általa. Jött, mégpedig azért, mert ez a Horthy-Magyarország elhasználta önmagát. Odáig süllyedt, hogy „Európa első antibolsevista államfője” Peyer Károllyal és Szakasits Árpáddal, sőt, egy Karády Katalin nevű sváb itatólánnyal tárgyalt hatalma megmentéséről. Bizánc elveszett, s a bukás mélységét, nagyságát az mutatta, hogy csak két árva paraszt testőr volt hajlandó meghalni érte. Egyik október 15-én délelőtt ifj. Horthy Miklós, a második pedig a Szarvaskapu védelmében.
A „Szegedi Gárda” ennyire olvadt. A m. kir. honvédség, a nép nem engedelmeskedett a fegyverletételi parancsnak. Akkor hát érdemes megkérdezni: mi a különbség közöttük? Miért sugárzik ki a magyarságra még mindig a két egyakaratú, egyhitű jobboldali Magyarország lélekhasadása?
Összetartás (Kanada), 1960. december hó