Azóta történt egy s más, így talán ideje egy kicsit jobban ráncba szedni ezt a gondolatkört, annál is inkább, mivel a cikkeimre érkezett kommentárokból egyértelműen látszik, hogy a kérdés maga – legyünk-e erőszakosak, ha igen, meddig, és mi a járható út – régóta foglalkoztatja és megosztja táborunkat.

Mindenekelőtt: azt gondolom, hogy Perge Ottó ma megjelent írása azért némiképp túlzás. Túlzás, mert – számomra legalábbis – elkerüli a probléma lényegét, túlzás azért is, mert a Jobbik vezetőit szólítja fel elhatárolódásra. Azért nem kell a ló túlsó oldalára esnünk, Tyirityán Zsoltnak, úgyis mint magánszemélynek, úgyis mint a Betyársereg vezetőjének joga van véleményt megfogalmazni, hangosan gondolkodni valamiről. Tény, jómagam is úgy éreztem, hogy a hangosan gondolkodástól jóval errébb, a realitás felé elmozduló kijelentéseket tett, amelyeket nem tudtam volna nyugodt szívvel vállalni, hogy egyértelműbb legyek: az öncélú gyilkolásért tapsot követelő attitűd nem az, amire én vágyom, és amit támogatni tudok.

Perge Ottó ugyanakkor túlzásba esik, amikor a kérdés lényegét nem érintve egyfajta Mahátma Gandhi mozgalmához hasonló Békehadtestet hozna létre, ráadásul a kereszténységre való hivatkozással, ami a Koppány felnégyelését szomorúan kezelő magyarok körében joggal vált ki ellenérzéseket, még akkor is, ha többségük azért elfogadja Jézus tanításainak a lényegét.

Perge Ottó ezen írása vitaindító jellegű volt, néhány helyen mi sem értünk vele egyet. De miért ne adhatnánk teret egy olyan nemzeti radikálisnak, aki másképp gondolkodik a megoldásról? Tegyük hozzá, nem egy és nem két jobbikos hazafi van, aki még Perge – ismétlem, szerintem kissé eltúlzott, és nem is a lényegre koncentráló – békevágytól lángoló írásával egyetért. Ez jelzi a legjobban: vélemények ide, vagy oda, ennek a kérdéskörnek a megvitatását nem halogathatjuk tovább. (Ide tartozik még: most nincs kampány, ilyenkor lehet elmélkedni, főbb irányvonalakat viták segítségével megszabni, néhány íratlan, közösségi szabályt átgondolni, újakat megfogalmazni. Kampánykor mindennek a hiánya viszont elemi erővel üthet vissza, ami könnyen végzetes lehet!)

* A kommentelők egy része a Kuruc.infón kéri számon, hogy miért teszünk közzé ilyen írásokat, nem beszélve arról, hogy egyesek ebben már összeesküvést látnak, magyarellenes akármit, azt vizionálják, hogy feltörték a Kuruc.infót vagy úgy gondolják, lehullt a lepel, a Kuruc.infót zsidók üzemeltetik, hogy megosszák a nemzeti tábort... Nos, velük nehéz lesz érdemi, előre vezető vitát folytatnunk. Ez úgy hülyeség ahogy van, de számukra azért szögezzük le: a Kuruc.info továbbra is szinte egyedül próbálja állni a sarat az információs társadalom korában, hogy legyen egy olyan sajtóorgánum Magyarországon, ahol a tabukat nem a szőnyeg alá söprik. Lásd még: a holokausztról szóló nemzetközi szinten is egyedülálló vitánkat, ahol természetesen a zsidó álláspont is megjelenhetett.

* A hír szent, a vélemény szabad – minden újság számára kötelező kéne legyen e szabály tiszteletben tartása. Nem mi tehetünk arról, hogy az utóbbi húsz évben olyan sajtóviszonyok alakultak ki Magyarországon, ahol a hír jelenti a véleményt, a véleményt pedig előzetesen egyeztetni kell a finanszírozóval, ami sok esetben egy politikai pártot jelent. A magunk részéről annyit mindenképp meg tudunk tenni, és meg is tesszük, hogy a nemzeti radikális táborban kialakult, egymástól eltérő álláspontokat bemutatjuk, érveknek és ellenérveknek helyt adunk.

* Nem tartható fent tovább az az állapot sem, hogy amennyiben valaki egy olyan véleményt fogalmaz meg, amelyik nem tetszik egy másik olvasónknak, akkor verbálisan máris kinyírjuk az illetőt, az összes létező negatívumot a fejére sorolva. Akik a vita kapcsán az ellenvéleményen levőket ellenségként kezelik, azok ugyanazt a hibát követik el, mint a szélsőliberális sajtó, amelyik most ördögnek festi le a Betyársereg vezetőjét, elfeledkezve arról, hogy Magyarországon igenis jogosan gondolja úgy több százezer magyar, hogy előbb-utóbb rassz alapon álló konfliktus fog kirobbanni. Ennek a szőnyeg alá söprése ugyanaz, mintha mi nem beszélnénk arról, hogy:

* egyelőre ott tartunk, hogy a buzifelvonulást sem tudjuk szétverni, megakadályozni. Ha egy magyart megtámadnak a cigányok a buszon, metrón, a mezőn vagy az utcán, akkor a többi magyar továbbsétál, szemlesütve, nehogy ő is kapjon, vagy szemtanú legyen! Saját kis köreinkben remek harcosnak állítjuk be magunkat, ehhez képest az eredmény elhanyagolható. Ez egy skizofrén helyzet, amit az erőszakot öncélúan és átgondolatlanul népszerűsítők csak konzerválnak, annyival rontva a helyzeten, hogy a Jobbiknak okoznak károkat ezzel. Pozitív eredménye nincs, káros viszont igen.

* Morális szempontok szerint is meg kell fontolnunk, az erőszakot tekintve hol a határ. A jogos önvédelem természetesen nem kérdés. Viszont nem rendezkedhetünk be – és nem rendezhetjük be az egész nemzetet – egy permanens háborús készültségre, nem állhat csak ennyiből az élet.

*Akarata ellenére senkit sem lehet megváltani – tartja a mondás. Ha Magyarország lakosságának többségét nem tudjuk magunk mellé állítani, akkor felettébb kétséges nemzetünk megváltásának sikeressége. A Jobbik nem hirdette az erőszakot, de megszervezte a Gárdát, amelyik még mindig a leghatékonyabb magyarvédő erő.

A fentieket meg kell, meg kéne értenie mindenkinek!

És akkor tovább, a vita lényegéhez: az előző cikkemben legfőbb problémaként – bár az értelmezési nehézségekkel küszködők számára így lehet – nem Tyirityán Zsolt szavait jelöltem meg, arra reagáltam, valóban, de probléma ennél sokkal mélyebb (ajánlom ismét a kommentek böngészését, mintha két világ lenne a radikális táborban), ahol a Betyársereg vezetőjének szavai csak a tünetet jelentik.

A fő kérdés azonban az: meddig mehetünk el az erőszak útján, Perge Ottó szerint pedig az is kérdés, hogy kell-e egyáltalán erőszak.

Nos, véleményem szerint túlzás az is, amit a Betyársereg és a Magyar Szigeten bőszen zsidózó, karlengető, sok esetben bortól, sörtől, pálinkától fűtött, magát radikálisnak valló művel. A gond azzal van, hogy ezzel egy olyan képet alakítunk ki magunkról – az ő viselkedésük óhatatlanul is kivetül az egész radikális táborra – miszerint mi egy erőszakos, verekedést imádó banda vagyunk (emlékszünk még a fradisták tavalyi elverésére, pont a Magyar Szigeten?), akik talán – ismétlem, talán – alkalmasak arra, hogy egy faluból kiverjék a bűnöző cigánycsaládot, de sem a haza védelmére, sem annak irányítására nem alkalmasak. Kérdés lehet, hogy valóban érdekel-e minket az, hogy mit gondol hazánk többi magyarja, és itt már egyértelműen arról szól a történet, hogy szavazók elriasztása, amit követ az, hogy kell-e nekünk pártrendszerben gondolkodni, és így tovább.

Szeretném leszögezni: különböző okok miatt, amelyeket majd egy következő cikkben talán ki is fejtek, a politikai úton kívül más járhatót nem látok. Nem látom realitását annak, hogy fegyveres betyárok átveszik majd a hatalmat, kiütik a kormányrudat Viktor-Viktor kezéből. Annak sem látom realitását, hogy izraeli harckocsik és vadászbombázók támadjanak minket. Egy ilyen szar törvényalkotó testülettel, mint amilyen Magyarországon van legalább 65 éve, nem kell ide sem harckocsi, sem bombázó, de még egy flóbertpisztoly sem. Elpusztulunk mi saját magunktól. Különben is, hogy akarjuk mi megvédeni saját magunkat és hazánkat egy háborúban, ha annyira sem vagyunk képesek, hogy akaratunkat rákényszerítsük a kormányra, a politikusok nélkül formáljuk magunk képére az országot?

A fentiek persze nem szükségszerűen szülnek vitát, de azt látni kell, hogy a nemzeti radikális tábor nem épülhet arra, amit az ököljog hívei akarnak. Ideje lenne saját értelmiségi bázist kinevelni, parázs vitákat lefolytatni arról, hogy milyen törvényt hogyan kellene kodifikálni, miként lehet a gyerekünket jóra nevelni a mai világban, adjunk-e szavazati jogot az elszakított területeken élő magyaroknak vagy sem – még ezt sem tudjuk egyértelműsíteni, lásd itt, viszont a „vesszen Trianon”-t, azt bőszen ordítjuk minden koncerten. Mi legyen a mezőgazdaságunkkal, és nem majd akkor, amikor majd „visszavettük hazánkat”, hanem most, holnap, és holnapután!

Át kell gondolni, melyik a járható út, mivel lehet felvirágoztatni hazánkat úgy, hogy ne tiszavirág-életű legyen. Ököllel vagy ekével, könyvvel és templommal? Ez a kérdés.

(Kuruc.info)