Lengyel János
ELTE BTK
Történelem szak
III. évfolyam
2006-12-13

Az előzmények

A II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcnak több közvetlen előzménye is volt. Párhuzamot vonhatunk e tekintetben a Thököly Imre vezette kuruc mozgalommal és közvetlen előzményével, a Hegyaljai felkeléssel. Jó példa a párhuzamra, hogy Esze Tamás, Kis Albert és mások mindkét felkelésben részt vettek. A Felső-Tisza vidéke és Máramaros vármegye mindig is az elégedetlenkedők, a számkivetettek menedéke volt. Elég volt egy kis szikra, és az elfojtott indulatok fegyveres ellenállásba torkollottak. A Rákóczi-szabadságharc kezdeti stádiumában a Hegyaljai felkeléshez hasonlóan paraszti jellegû volt. Az első fegyveres vezetők, a már említett Esze Tamás és Kiss Albert is Rákóczi jobbágyai voltak, előbbi sókereskedelemmel, utóbbi útonállással kereste a kenyerét. A parasztok mellett elbocsátott végvári katonák, lecsúszott kisnemesek, szegénylegények, jogfosztott hajdúk stb. képezték a felkelés bázisát. A császári hatalom hivatalnokai mellett a vagyonosabb nemesség ellen is felléptek. Nemesi kúriákat gyújtottak fel, uradalmakat fosztottak ki. Károlyi Sándor szatmári főispán így ír naplójában:

„De az fennlévő gyült hadak tisztektûl sem dependeálván, igen abutáltanak az dologgal… becsületes nemes embereknek, vármegye tisztjeinek házát praedálták, verték fel, magokat kínozták, roncsolták.”

Kezdetben a Rákóczi és Bercsényi vezette főnemesi szervezkedésnek és a Magyarországon kirobbant felkelésnek nem volt kapcsolata. Rákócziék jól ismerve a császári sereg kiváló harcértékét, szövetségeseket keresve, idegen zsoldosok segítségével kívánták megkezdeni a harcot. Viszont a jobbágyok, és a vitézlő rend a Hegyaljai felkelés kudarcából levonva a tanulságot, felismerték, hogy a nemesség támogatása nélkül nem érhetnek célt. Azaz találniuk kell egy megfelelő főrendi vezéregyéniséget, aki az országban olyan tekintéllyel bír, amely zászlaja alá gyûjti az urakat. Így esett a választás Rákóczi Ferencre, akit mind származása, mind előélete alkalmassá tett arra, hogy vezetője legyen a szabadságharccá szélesedő felkelésnek. De a felizgatott parasztok nem győzvén kivárni Rákóczi érkezését, parancs nélkül megkezdték a harcot. Rákóczi ezzel kényszerhelyzetbe került. Bár úgy vélte, még nem jött el a megfelelő pillanat, ennek ellenére elindult Magyarországra, hogy a felkelés élére álljon. Attól tartott, hogy azt idejekorán leverik, és az ellenállás tüze végképp kialszik. Szerencsére az Udvar és a vármegyék is csak lokális paraszti mozgolódásnak tartották a történteket. Ha időben felismerik annak jellegét, a katonai túlerő birtokában, csírájában fojthatták volna el az egészet. Károlyi Sándor is, aki 1703. június 7-én Dolhánál szétverte a paraszthadat, úgy vélte, ezzel le is zárultak a harcok, és megérdemelt jutalmáért Bécsbe utazott. Részlet a naplójából:

„… ugyan Úr napján Dolha nevû helységben, vigyázatlanságokban találván felvertem, holott is felesen hullván el és esvén fogságba…”

De a szétszórt paraszthad nem tért meg otthonába, hanem bár megfogyatkozva, mégis Rákóczi elé ment a Kárpátokba. A fejedelem meglátva ezt a szedettvedett társaságot, elbizonytalanodott, hiszen neki a küldöttek valódi hadat ígértek. A hozzá járuló maroknyi sereget a következőképpen írja le az Emlékiratokban:

„Déltájban érkeztek, botokkal és kaszákkal felfegyverezve. Ötszáz ember helyett alig volt kétszáz gyalogos, rossz parasztpuskákkal felszerelve, és ötven lovas. Vezérük Esze Tamás volt, egy paraszt, tarpai jobbágyom és Kiss Albert, bûneiért körözött tolvaj és gonosztevő.”

De a fegyvereket és a katonai hozzáértést pótolta a lelkesedés és az elszántság. Rákóczi megérkezésének hírére százával tódultak a táborába.

„Puskák hiányában kardokkal, vasvillákkal és kaszákkal fegyverkeztek fel, és kijelentették, hogy velem akarnak élni-halni.”

A kuruc hadsereg keletkezése

Mint említést nyert, a mozgalom bázisa a Felső-Tisza vidéke volt. Itt, ellentétben a Dunántúllal, sok ezer egykori végvári katona, hajdú stb. élt, akiket még nem sikerült betagozni a török kiûzésével kialakult társadalmi rendszerbe. Ezek a harcedzett emberek korábbi kiváltságaikat védték, hogy elkerüljék a jobbágy-sorba süllyedést. Éppen ezt a tényezőt használta fel Rákóczi, amikor a Vetési pátensben a hadra kelő jobbágyok közvetlen családjának az úrbér alóli mentes-séget ígért. Sőt, kilátásba helyezte a hajdúszabadságot is. A vitézi rend, a mindenkori kuruc hadsereg alapja is a hajdúszabadság megtartása végett csatlakozott a felkeléshez. A korábbi tapasztalatokat is figyelembe véve ennek biztosításáért cserébe elfogadta a nemesség vezető szerepét. Erre az alapra épült a sereg megszervezése. A hajdúszabadság fontosságát mi sem jelzi jobban, minthogy a hajdúvárosok csak akkor csatlakoztak a felkelőkhöz, miután azok elfoglalták Káló várát.
Rákóczi hadseregének fennállását a 1703. május 21-i beregszászi zászlóbontástól Munkács várának 1711. június 24-i feladásáig számíthatjuk. A szerény kezdeteket követően rohamosan nőtt a felkelők seregének létszáma. A tiszaújlaki győztes csata után a Tiszán átkelve már mintegy 8000 főt számlált. Persze ez nem jelenti azt, hogy harcértéke is hasonló iramban javult volna. A helyzetet jól jellemzik a fejedelem szavai:

„… néhány nap múlva egy nyolcezer emberből álló sereg látszatát keltettük.”

A szabadságharc hadserege egész fennállása alatt szüntelenül változott. A személyi összetétel csak a reguláris ezredeknél volt állandó. A mezei hadaknál gyakran megesett, hogy egész csoportok hagyták el önkényesen ezredüket és hazatértek, hogy majd dolguk végeztével újra visszatérjenek. Az sem volt ritka, hogy az otthonról visszatérők más egységhez csatlakoztak. Ha nem voltak elégedettek egy-egy parancsnok személyével, áttértek egy másik vezérlete alá. De az sem volt ritka, hogy maga Rákóczi vezényelt el csapatokat egyes parancsnokok alól. Ez a bizonytalanság sok gondot okozott a vezérkarnak, hiszen nem lehetett úgy haditervet végrehajtani, hogy az előirányzott csapatok egy része nem volt a táborban.

„Ha az ütközet szerencsés volt, hazatértek a zsákmánnyal. Ha szerencsétlen volt, ugyancsak hazatértek családjuk megvigasztalására.”

Vélhető, hogy többek között e jellemzők miatt is állt a fejedelem szándékában idegen zsoldosokkal megkezdeni a harcot. Ezek fegyelmezettsége ellensúlyozhatta volna a magyar csapatok szervezetlenségét, ugyanakkor a magyar könnyûlovasság mozgékonyságával jól kiegészíthette volna a gerincet alkotó zsoldossereget. De mint tudjuk, e terv nem sikerült, hiszen a szabadságharc egész menete alatt az önkéntes alapon szerveződött ún. mezei hadak alkották a főerőt. Épp ezek a csapatok voltak a legfegyelmezetlenebbek. A kuruc sereg létszáma 1706-ban volt a legnagyobb, ekkor mintegy 75-100 000 főt számlált.

A tisztikar és a legénység

A felkelés kezdetekor nemcsak a közvitézek voltak parasztok, hanem az őket vezető tisztek is. A felkelők maguk közül választottak vezetőket. De e választott vezérek nem tudtak megfelelő fegyelmet tartani beosztottaik között. Előfordult, hogy a csapatok hadnagyuk vezetésével hagyták el a tábort, majd tértek vissza. A katonák szemében választott tisztjeik csupán elsők voltak az egyenlők között. A harcokban még engedelmeskedtek a parancsoknak, de amint felcsillant a zsákmányszerzés lehetősége, a fosztogatáson kívül már semmivel sem törődtek. E szemléletből sok kára származott a szabadságharcnak, hiszen több, már megnyert csata veszett el a portyázni induló hadak szétszéledése miatt. Ezzel lehetővé tették, hogy a fegyelmezett császáriak rendezhessék soraikat, és végül megfordíthassák a csata kimenetelét. Így veszett el az 1704. december 26-án lezajlott nagyszombati ütközet, és az 1710. január 22-i romhányi csata is, hogy csak a jelentősebbeket említsem.
Rákóczinak a szabadságharc egész ideje alatt komoly gondokat okozott a tisztikar képzetlensége és az altiszti állomány szinte teljes hiánya. Ez leginkább az első hónapokban mutatkozott meg. Az Emlékiratokban így ír erről:

„Hogy fegyelmet tarthassak, szükségképpen le kellett volna váltanom az első tiszteket, azokat a durva, szemtelen és részeg parasztokat, akikkel a nemesség nem akart együtt szolgálni.”

Amikor a vármegyék kezdtek csatlakozni, a fejedelem a tisztikart folyamatosan nemesekkel töltötte fel. A főtisztek minden esetben a főnemesség köreiből kerültek ki. Kivétel talán csak Bottyán János esete, aki végvári katonából küzdötte fel magát generálissá. De ez sem jelentett gyógyírt a problémára, mert a nemesi cím önmagában még nem vonta maga után a szakmai hozzáértést. Sokszor megesett, hogy szerény képességû tisztek kerültek kulcspozícióba. Ilyen volt Esterházy Antal, aki a császári hadseregben ezredesként szolgált, Rákóczi viszont generálissá, sőt a Felső-Magyarországi hadak kapitányává tette. Forgách Simon generális, emlékirataiban ekképpen jellemzi a két hadsereg közötti különbséget:

„… ez azért van, mert a németek reguláris katonák, hosszas gyakorlatozás van mögöttük, a magyarok ugyanakkor valamennyien könnyû fegyverzetû katonák, még nem regulárisak, és fegyverzetük sem ér fel amazokéval.”

A nemesség térhódítása ellenére azért maradtak még paraszti származású tisztek: Esze Tamás, aki a nemességet is elnyerte, Kis Albert, Czelber Orbán, Borbély Balázs, vagy az árulóvá lett Ocskay. Ezek mellett sok tiszt került ki Thököly egykori katonái közül. Főleg Károlyi Sándor generális seregében szolgáltak. Jellemzően duhaj, fegyelmezetlen társaság, akik inkább a gyors rajtaütéseket, a zsákmánnyal kecsegtető portyákat kedvelték, mintsem a nyíltszíni ütközetet. Ugyan harcedzett katonák voltak, de harcmodoruk ekkorra már korszerûtlenné vált. Rákóczi felismerte, hogy csupán rajtaütésekkel és portyákkal nem győzheti le a császári hadakat. Az 1708. június 6-án Egerben kelt levelében Károlyit bírálja az idejétmúlt portyázó harcmodor miatt:

„Juthat ezért Kegyelmednek eszében: ha szintén csak a zsibói harctul fogvást is akarjuk felvenni annak okának keresését, azonnal meglátjuk, hogy az vala az kapitányoknak dicsőséges principiumja, hogy apró, s lopó portákkal lopják ki ez világbul az németet, kiknek egyébb nyeresége alig vala, hanem hogy most is vágánk két németet, most is hozánk hármat?!”

Idegenek is szolgáltak Rákóczi tisztikarában. Főképpen németek és franciák, de tudunk lengyel és oláh tisztekről is. A németek sosem voltak megbízhatóak, ezek nagy része a megadásra kényszerített császári helyőrségek állományából kerültek ki. Ilyen volt az a Sharudi is, akit jobb híján altisztből léptettek elő tisztté, és árulásával nagyban hozzájárult a nagyszombati vereséghez. Hozzá hasonlóan árulóvá lett Bremer ezredes is. De pozitív esetek is adódtak. Például a szabadságharcot a gyalogságnál végigharcoló Roth ezredes. A francia tisztek többsége mérnök volt, mint Lemaire, Damoiseau, Barsonville, Saint-Just; vagy tüzér, mint La Mothe ezredes. Emellett a fejedelem arról panaszkodik, hogy milyen sok szélhámos érkezik hozzá a konstantinápolyi francia követ ajánlásával. Róluk hamar kiderült, hogy egyáltalán nem értenek a hadviseléshez.
Rákóczi hadserege a szadadságharc teljes egész ideje alatt szûkében volt a jól képzett, hozzáértő és fegyelmezett tisztekben.

„… megtanultam, hogy egyikünk sem ért a taktikához, hogy hadaim jó szándékúak, de azon túl, hogy rosszul vannak fölfegyverezve, a tisztek sem tudják vezetni őket.”

A legénységi állomány a jobbágykatonák és a vitézlő rend tagjai mellett a vármegyék nemesi bandériumaiból állt. Ezekhez kisszámú zsoldoscsapatok társultak, például a francia gránátosok. Még Bercsényivel érkeztek lengyel, orosz, román és tatár zsoldosok. De ezek száma elenyésző volt, a harcokban hamar lemorzsolódtak, vagy visszatértek hazájukba. De például Erdélyben, a hadseregjegyzékekben szerepel néhány havasalföldi és moldvai önkéntes is. Nemzetiségi tekintetben az állomány gerincét magyarok, ruszinok, tótok és oláhok alkották. Bár előfordult néhány horvát és rác is ezek a határőrnépek elkötelezetten császárhûek maradtak, és elkeseredetten harcoltak a felkelők ellen. A fejedelem 1703 őszén, és 1704 elején több kiáltványt is intézett a rácokhoz, csatlakozásra szólítván őket, de nem ért el eredményt. Súlyosbította a helyzetet a kuruc hadak rác települések ellen intézett rablóportyái is. Hellepront János ezredes-kapitány 1704. február 26-án a páli réten kelt levelében számol be Károlyinak a kuruc lovasok prédálásáról, és a rác lakosság elleni kegyetlenkedésekről. De a bosszú sem maradt el, amelynek szintén csak az ártatlan civil lakosság látta kárát. Mindkét hadsereg rekvirált, fosztogatott, kegyetlenkedett. Az elégtelen hadtáp miatt a katonák a hadmûveleti terület lakosságától szereztek élelmet, ruházatot, lovakat, sőt, még fegyvert is.

A csapatok osztályozása

Jellegét tekintve a szabadságharc hadseregét négy részre oszthatjuk: udvari-, reguláris-, mezei- és zsoldoshadakra.
A legképzettebbek, legfegyelmezettebbek, és legjobban felszerelt csapatok az udvari hadak voltak. A fejedelem személyes hadseregét képezték, fenntartásukat saját birtokainak jövedelméből fedezte. Leginkább rájuk illik a Thaly Kálmán által sugallt romantikus kép a nyalka, színes ruházatú, pompás fegyverzetû kurucról. Az udvari had volt az elit, olyan csapatok tartoztak ide, mint a palotás ezred, a zöld vadászok kompániája, a nemesi kompánia vagy a székely kopjás ezred. Jellemző a fegyelemmel kapcsolatos problémákra, hogy még a palotásoknál is előfordultak fosztogatások, erőszakos cselekmények. Ilyen eseményekről tesz panaszt a fejedelemnek Zathureczky István munkácsi udvarbíró 1706. február 3-án kelt levelében, melyben a Lucskán állomásozó palotások visszaéléseit nehezményezi.
A reguláris hadak ellátottsága fegyverzet és ruházat tekintetében szintén jónak volt mondható. Rákóczi igyekezett minél több reguláris ezredet felállítani. Az 1705. február 7-én Kistopolcsányban kelt pátensében ifj. gróf Barkóczy Ferenc főcolonellust utasítja egy reguláris lovasezred felállítására:

„A szomszéd keresztyén országokban gyakoroltatott reguláris hadakozásnak módját akarván az hazában felállítani s arra jó eleve az haza fiait szoktatni, resokáltuk kegyelmesen, hogy azon előmeneteles hadi regulákra szoktatandó egy bizonyos regimentet az haza othon lakos fiai közül,…”

A mezei hadak az előbbiektől eltérő, változatos képet mutattak. Állományuk állandóan változott. Fegyverzetük sem volt egységes. Ruházatuk sok esetben elrongyolódott, az ellenségtől vagy a lakosságtól zsákmányolt. Gyakorta inkább látszottak koldusoknak, mintsem katonáknak. Például Kenyheczi János ezeres-kapitány 1705. augusztus 31-én kelt levelében azt nehezményezi Rákóczinál, hogy ezrede egy éve nem kapott egyenruhát.

A lovasság

A fejedelem hadseregének zömét a könnyûlovasság alkotta. Bányai Elemér leírása szerinti öltözéke: abaposztóból szabott dolmány, sarkantyús csizma, föveg, tarsoly, fehér vagy vörös kerek köpönyeg, forgós kalpag. Fegyverzetük: fringakard, háromélû dragony, párpisztoly, karabély.
A lovasság alapalakulata a kompánia volt. Egy lovasezred 10 századra oszlott, századonként 80-100 fő, 3 tizedes, 1 őrmester, 1 zászlótartó, egy fő- és egy alhadnagy, egy-egy furir (seregdiák), sebész, trombitás, nyeregtartó és kovács.

A gyalogság

A gyalogság másodrendû fegyvernemnek számított. Lassúsága miatt a portyákban ritkán vett részt. Rákóczi több helyütt is ír arról, hogy a nemesség vonakodik a talpasoknál harcolni, mivel azt rangján alulinak tartja. A harcokban számarányukat tekintve többnyire a gyalogság szenvedte el a legnagyobb veszteséget. Öltözékük: magas süveg, dolmány, különböző színû csizma, sok esetben bocskor. Fegyverzetük változatos: görbe kard, lándzsa, fokos, balta, különböző puskák (lengyel, sziléziai és felső-magyarországi), muskéta, szakállas puska. Közkedvelt volt még az öblös hajdúpuska, a pulha, és használták a szuronyt is.
A gyalogsághoz tartoztak még a lövészek mellett az árkászok, hidászok és egyéb mesteremberek is.
A gyalogság csapatbeosztása: tizedalja, század, zászlóalj és ezred. Egy ezred 2-3 zászlóaljból állt, egy zászlóaljat pedig 4 század alkotott. Egy gyalogos század összetétele: százados, kapitány, hadnagy, zászlótartó, strázsamester, furir, sebész, hat tizedes, tizenkét vicetizedes, két furirchitz, négy dobos, két ács és kb. százötven közlegény. Ahol két zászlóalj volt, az ezredhez tartozott még egy százfős gránátos század is.

A tüzérség

A szabadságharc kezdetén Rákóczi serege még nem rendelkezett tüzérséggel. Az első négy kis tarackot Káló elfoglalásakor zsákmányolták. Ez a bázis bővül később fegyvernemmé, nagy erőfeszítések árán.
Személyi állományát illetően megjegyzendő, hogy itt szolgáltak legnagyobb arányban külföldiek, leginkább németek és franciák. A főtisztek nagy része is Franciaországból érkezett.
Különböző ágyúkat használtak: karthun, haubitz, falconette, sugárágyúk, sugártarackok, seregbontók, 20-200 fontos mozsárágyúk. Lövegek: tüzes golyók, bombák, égő nyilak (például Szatmár ostrománál).

A zsold

A hadsereg alapját az önkéntesek képezték, de kényszersorozás is folyt. Továbbá az állomány egy részét zsoldosok alkották. Az udvari és a reguláris ezredek rendes havi zsoldot kaptak, de a mezei hadaknál is fizettek hópénzt, bár ez utóbbiak kevesebbet kaptak és sokszor elmaradt. A fegyvernemek között a lovasság volt a legjobban fizetett, bár az idegen tüzérségi tisztek juttatása is magasnak mondható. A legmagasabb zsoldot természetesen Bercsényi Imre generalissimus kapta, havi 1200 forintot, továbbá 150 forint személyre, és 300 forint lóra való tartást. Egy lovas ezredes zsoldja 200 forint, 12 forint személyre és 17 lóra való tartás. Egy gyalogos ezredes zsoldja 160 forint. Egy gyalogos közlegény zsoldja 3 forint, élelmezéssel és ruházattal.

A hadtápszervezet és munkája

A hadtápszervezetet teljes mértékben soha nem sikerült kiépíteni. Ezt jól tükrözik a harcoló csapatoknál érzékelt hiányosságok. Egy korszerû reguláris hadsereg felállításához és ellátásához fejlett iparra, mezőgazdaságra, utakra, és jól mûködő pénzrendszerre van szükség. A korabeli Magyarországon ezek közül egyik sem volt a kor színvonalának megfelelő. Ezért a harcok folytatásához elengedhetetlenek voltak a külföldi pénzsegélyek. A francia támogatásokból évente 4000 katona fegyverben tartását tudták biztosítani.
A régi törvények előírták, hogy a hadsereg élelmezése a megyék feladata. Itt alapvető probléma, hogy a szabadságharcra a gyors és gyakori területszerzések és vesztések voltak jellemzőek. Állandóan változott a kuruc fennhatóság alá tartozó vármegyék területe. 1704 végén állították fel a Hadi Comissariatust, és a magazinumok (élelemtárolók) hálózatát. Tartalékokat halmoztak fel a várakban és megerősített városokban fegyverekből és élelmiszerből. Ennek ellenére az élelmezés jellemzője továbbra is a lakosságtól való rekvirálás maradt. Kezdetben még a fegyvereket is az elfoglalt városok és falvak lakosaitól szerezték be.
Felső-Magyarország nagy részének elfoglalása után már javult a helyzet, hiszen Kassa körül már korábban kialakult egy fegyvergyártó komplexum. Szervezett fegyvergyártás folyt Nagybányán, Besztercén. Fontos volt a Gömör megyei vasipari bázis. Tiszolcon új vasolvasztót alapítottak. Bár Európában, ez időben két nagy háború is dúlt, külföldről is sikerült fegyvereket behozni.
Fontos feladat volt még a sereg ruházattal való ellátása is. Ennek érdekében különösen sokat tettek Lónyay Ferenc és Beniczky Márton ruházati hadbiztosok. Posztót az örökös tartományokból, Sziléziából és Lengyelországból szerezték be rézért, marháért és borért. Az abaposztóért rézzel fizettek a balkáni és konstantinápolyi kereskedőknek. Az inget, lábbelit, süveget a vármegyéknek kellett biztosítaniuk. Az 1703. október 23-án, a tokaji táborban kelt levelében Rákóczi Kecskemét és Nagykőrös városának parancsolta meg, hogy két héten belül köpenyeket és fegyvereket küldjenek seregének, különben hadat küld rájuk.
A hadtápbiztosok kizárólag bírtokkal rendelkező nemesek voltak. Érdekes adat, hogy Lónyay és Keczer Sándor még kölcsönt is nyújtottak az államnak.

Rákóczi seregének harcmodora

A török háborúk során kialakult évszázados magyar harcmodor jellemzői: kerülni a frontális összecsapást, lesből, portyázásszerûen lecsapni, s meg-megújuló lovasrohamokkal felmorzsolni az ellenséget. Ez utóbbi módszert alkalmazták Herbeville tábornok ellen 1705-ben, kevés sikerrel. Mindezek azonban már többnyire kevésnek bizonyultak a császáriak modern hadseregével szemben. Igaz, Herbeville kapcsán, a zsibói vereséghez nagyban hozzájárult Károlyi bûnös tétlensége is. A kurucok győzelmeik nagy részét a rác és oláh határőrcsapatokkal vagy kisebb német és magyar (labanc) egységekkel szemben aratták. Bercsényi Miklós főkapitány így ír a fejedelemnek címzett egyik levelében:

„Ez a volontér lélektől származó magyar soha bizony nem szegezi a hópénzhez és az Edictumhoz a maga kedvét… Akármicsoda obedi-entiára fogjuk is rendre az magyart, de későn szokik az másként harcolni, vagy ûz, vagy szalad. Még Mátyás király ideiben sem magyar volt az fekete had. A magyar vitézséghez magahittség kell, az kapocánt nem szenved.”

Gróf Forgách Simon tábornagy, aki több reguláris ezredet is megszervezett, erdélyi főkapitánysága alatt felpanaszolta egy levelében, hogy a hadszervezés során heves nemesi ellenállásba ütközött, melynek szítója Pekry Lőrinc tábornok. A magyarokat, nemeseket és jobbágyokat egyaránt nehezen lehetett fe-gyelmezni és a reguláris harcmodorhoz szoktatni. A császári hadsereg begyakorolt hadmozdulatokkal vezényszóra harcolt, míg a magyarok virtusból, ösztönből.
A kuruc had feltûnően alkalmatlan volt a várak és megerősített városok ostromára, és védelmére. A várakat körülzárással, kiéheztetéssel, vagy árulás útján foglalták el. A várvédelem hatékonysága tekintetében pozitív példa Munkács várának az esete, ahol Szennyey parancsnoksága alatt a védők a fegyverletétel után még másfél hónapig kitartottak.

Erőfeszítések egy korszerû hadseregért

Föntebb már említést nyert, Rákóczi mindent megtett, hogy lehetőségeihez mérten egy fejlett hadsereggel szálljon szembe a nemzet szuverenitását eltipró bécsi udvarral szemben. A már említettek mellett szorgalmazta a magyar vezényleti nyelv bevezetését is. Megalakította a Nemesi Társaságot, ahol fiatal nemeseket képeztek ki a korszerû hadviselésre. Külföldi tiszteket hívott, hogy megosszák tapasztalataikat.
Alapelveit ediktumokban fektette le. Ilyen volt az 1707-ben elfogadott a Magyar Országi Confederált Nemes Statusok és Rendek részéről szabott Hadi Regulák, Articulusok, Edictumok és Törvények. Az ugyancsak 1707-es Regulamentum Universiale is a haderővel kapcsolatos kérdéseket tárgyalja. Az országra kiterjesztett hadszervezetének területi egységei a generelátusok voltak, mint a kassai, érsekújvári, dunántúli, erdélyi stb. Persze ezek száma és területe a harci helyzet függvényében változott.

Összefoglalás

A szabadságharc hadserege, mint láthattuk, felkelő parasztok önkéntes csapataiból fejlődött tulajdonképpeni hadsereggé. Születésének körülményeiből fakadó hátrányait azonban mindvégig magán viselte. Legfőbb hiányosságai: a felszereltségbeli, logisztikai hátrányok, a tudatlanság, fegyelmezetlenség, váltakozó személyi összetétel, az elavult harcmodor, a tisztikar képzetlensége, a rendi és személyi ellentétek. Ennyi nehézség, és a főbb csaták elvesztése mellett Rákóczi serege mégis nyolc évig helyt tudott állni a korabeli Európa egyik legjobb és legnagyobb hadseregével szemben. Bár Bécs kétfrontos háborút vívott, még így is lett volna elég ereje leverni a szabadságharcot. Fontos tényező volt a francia segítség, de a legfontosabb mégis a lakosság támogatása. Végső soron a kurucok hazai földön folytatták küzdelmüket, még ha ezt sokszor el is felejtették. A lakosság németek elleni gyûlölete és II. Rákóczi Ferenc tekintélye elengedhetetlen feltétele volt a szabadságharc kirobbanásának és a többévi sikeres hadakozásnak.
A hadsereg elharapódzó fosztogatásai, és a trencséni csatavesztés utáni elkeseredés változásokat hozott. Erdélyben és a Dunántúlon a parasztok gyakran puskatûzzel fogadták a kurucokat. Ilyen esetekről számol be Bérí Balogh Ádám 1710-ben a Dunántúlon. A nemesség passzivitása és a parasztság fokozódó ellenséges magatartása megpecsételte a hadsereg, és ezzel együtt az egész szabadságharc sorsát. A további harc lehetetlenné vált.
Az utolsó hónapokban egyes területeken adószedésre, az ellenszegülő jobbágyok megrendszabályozására használták a hadsereget, mely alapjában véve alulról szerveződött nemzeti sereg volt, amit a vezető posztokat betöltő nemesség végül saját céljaira is felhasznált. A szabadságharc egész ideje alatt a hadse-reget és a népet szoros szálak fûzték össze.
Miként a fejedelem az Emlékiratokban írja:

„Ha a legutóbbi háború alatt különválaszthattam volna katonákat a néptől, könnyebben folytathattam volna a háborút.”

BIBLIOGRÁFIA

• Rákóczi Album. II. Rákóczi Ferenc és kurucai. A Pesti Napló előfizetőinek készült kiadás. Hornyánszky V. cs. És kir. Udvari Könyvnyomdája., Budapest.

• Rákóczi évfordulók. Történelmi tanulmányok. A Sárospataki Rákóczi Múzeum Füzetei. Rákóczi Múzeum Baráti Köre. Sárospatak, 1994.

• KÖPECZI BÉLA: Tanulmányok a kuruc szabadságharcok történetéből. Akadémiai Kiadó. Budapest, 2004.

• Szerk.: KÖPECZI BÉLA, R. VÁRKONYI ÁGNES: Rákóczi tükör I. Naplók, jelentések, emlékiratok a szabadságharcról. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1973.

• BÁNKÚTI IMRE: Rákóczi hadserege 1703-1711. Zrínyi Katonai Kiadó. Budapest, 1976.

• RÁKÓCZI FERENC: Vallomások. Emlékiratok. Szerk.: Hopp Lajos. Szépirodalmi könyvkiadó. Budapest, 1979.