Ha mi nem állítjuk meg nemzetünk szakadékba száguldó szekerét, nem szervezzük újjá országunkat, és indítjuk el a felemelkedés útján, akkor senki se fogja tudni megtenni ezt már helyettünk. Harcba kell szállnunk még akkor is, ha sokaknak nincs kedve ehhez. A gyerekeink magyar jövőjéért, a békés öregkorunkért. Az képtelenség, hogy három-négyezer készenlétis rendőrrel sakkban lehessen egy országot tartani, még ha akármilyen csiri-biri új felszerelésük van is.


Hazafiak!

Vasárnap a Gyurcsány-kormány megint megbukott! Immár sokadszorra. Mégis kormányon van! Ezek a mondatok normális országokban csak a kabaréban hangozhatnának el, de nálunk ez a „való világ”. Ilyen mértékű erkölcsi politikai tőkével, ami itt az utóbbi években felhalmozódott a hatalommal szemben, már a világból ki kellett volna kergetni ezt az országromboló garnitúrát.

De nem. Nálunk ehelyett – sokadszorra – vérlázító mellébeszélés folyik az ellenzék részéről, és azoknak a provokátorozása, ügynöközése, akik becsületből megpróbálnak legalább valamit tenni. Vannak, akik azt mondják mindezt látva és rálegyintve a dolgokra, hogy ez egy elmebeteg nemzet, elmebeteg vezetőkkel. Nincs mit tenni, halálra van ítélve. Ha elfogadnám ezeket a – keserűséggel és a tehetetlen dühvel kétségtelenül magyarázható – kijelentéseket, akkor két dolgot tehetnék.

Egyik lehetőség, hogy elmegyek innen egy „normális” országba. Ezzel az a baj, hogy egyre kevesebb ilyen van, vagy ha akad is, akkor annyira idegen kulturálisan, fajilag, éghajlatában stb., hogy nem érezném otthon benne magam, meg hát nem lennének ott a barátok, bajtársak, magányos lennék. Szóval ez nem jó.

A másik, hogy köpök az egészre, élek a mának, keresem a kiskapukat, élvezem az életem, ahogy lehet, aztán öregségemben majd a cigánybűnözők végeznek velem egy rendes hétköznapi betöréses rablás során, hacsak addig el nem visz a májrák. Ezzel meg az a baj, hogy egyrészt nincs kedvem ehhez az élethez, másrészt családom van, gyerekeim, akiknek szeretném látni a felnövekedését, sőt, még az ő gyerekeik felnövekedését is szeretném megérni.

Ezért nincs más választásom, meg kell változtatni a dolgok menetét. Egyébként is egy hazafi számára az első két út járhatatlan.

A mi generációnkkal – a mai huszonévesektől a negyvenes éveikben járókig – az történt, hogy az előző, a rendszerváltás generációja a szocializmus kimúlásához vezető problémákat ahelyett hogy megoldotta volna, megtetézte egy halom újjal, és áttolta az egészet ránk. Megtörtént már ez más generációkkal is, de most mégis történelmi határhoz, ha úgy tetszik, szakadékhoz értünk. Ennek az okát pedig a szülészeteken, óvodákban, iskolákban kell keresnünk.

Kedves magyar testvéreim, generációs sorstársaim! Nincs kire továbbtolnunk a dolgot, mert nincsenek hozzá elegen, hogy megoldják azok, akik utánunk jönnek. Ha mi, azok a magyarok, akik a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek elejéig születtünk, akik ma dolgozunk, családot alapítunk, kisgyerekeket nevelünk, és még viszonylag sokan, fizikai erőnk teljében vagyunk, nem állítjuk meg nemzetünk szakadékba száguldó szekerét, nem szervezzük újjá országunkat, és indítjuk el a felemelkedés útján, akkor senki se fogja tudni megtenni ezt már helyettünk.


Egyszerűen kevesen lesznek a szaporodó élősködők és a beözönlő idegenekkel szemben. Óriási a felelőssége ennek a generációnak! Ezt kell mindnyájunknak megérteni! És ezért kell harcba szállnunk még akkor is, ha sokaknak nincs kedve ehhez. A gyerekeink magyar jövőjéért, a békés öregkorunkért. Nekem nincs kedvem ahhoz, hogy a fiamnak azt mondjam, mint a történelem során annyiszor mondták már, hogy nektek esetleg majd jobb lesz (ráadásul ez hazugság is lenne). Nem! Én ennél önzőbb vagyok. Én akarom megélni, hogy jobb legyen! Látni akarom, hogy a dolgok elindultak jó irányba, és az utánunk következőknek csak azt kell továbbvinni, és nem elrontani.

Ráadásul nem is kilátástalan ez a harc, több esély van a győzelemre, mint azt sokan hiszik. A világ ma gyorsan változik, képlékeny, nincsenek olyan merev keretek, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt. A szűkebb, tágabb környezetünkben is több példát láthatunk arra, hogy lehet komoly változásokat kiverekedni (gondoljunk csak Koszovóra). Az képtelenség, hogy három-négyezer készenlétis rendőrrel sakkban lehessen egy országot tartani, még ha akármilyen csiri-biri új felszerelésük van is. Nincs itt ellenünk egy legyőzhetetlen hadsereg! Vagy lehet, hogy az hiányzik? Azok ellen valahogy mindig bátrabbak voltunk.

Ezért kérem… Nem! Követelem, hogy minden hazája jövőjéért aggódó magyar – főleg aki az előbbiekben említett generációhoz tartozik – március 15-én jelenjen meg Budapesten. Jöjjön el a Blaha Lujza térre, 17 órára, és fejezzük be végre, amit 2006 őszén elkezdtünk!

Budaházy György