A cikk első részének ismertetésekor hangsúlyoztam: Thomas Dalton beszámolójának aktualitását az adja, hogy a holokauszt-tagadás abszurd vádjával letartóztatott hazafit, Nagy Györgyöt, valamelyik holokauszt-emlékhely meglátogatására kötelezte a bíróság. Ami hatalmas öngól a holokausztozóknak, ugyanis okos és gondolkodó emberek a holokauszt-központok megtekintése után könnyen kételkedővé, sőt holokauszt-tagadóvá válhatnak. Az alábbiakban következzék Thomas Dalton auschwitzi utazásáról szóló cikkének második, befejező része.

Amikor beléptünk a tábor területére, áthaladtunk a nevezetes “Arbeit Macht Frei” – a munka szabaddá tesz – felirat alatt. (3. és 4. fotók)

 

A 4-es számú fotón a háttérben a 24. számú blokk épülete látható, melyben annak idején a (nem zsidó foglyok számára fönntartott) nyilvánosház és a könyvtár kapott helyet. Az 5. számú fénykép az épület bejáratát mutatja, a 6-os számmal jelölt fotó pedig egy jellegzetes felvétel a táborról, tipikus barakkjaival és az őrtoronnyal.

 

 

Csoportunk az idegenvezető mögött haladt, aki megállt a különböző barakkok mellett, és történeteket mesélt arról, milyen szörnyű viszonyok között éltek azokban a foglyok. Az épületek majdnem teljesen üresek voltak. Némelyikben az egykori rabok fényképeit helyezték el, másokban utólag kialakított hálóhelyeket láthattunk. Az egyik utolsó barakkban egy állandó múzeum kapott helyet. Itt vannak közszemlére téve a foglyok bőröndjei, személyes használati tárgyai és nagy mennyiségű haj (melyet a tetvek elleni védekezés céljából vágtak le). Egy hatalmas beüvegezett teremben „több ezer” cipő van fölhalmozva – azonban, mint arra Germar Rudolf (állásától megfosztott, Németországból elűzött revizionista történész – P.O.) rámutatott, a cipőhalom egy nem látható, megemelt deszkára van ráhelyezve, amely alatt azonban nincsen semmi. Ez pontosan ugyanaz a trükk, mint amit a zöldség-és gyümölcsárusok alkalmaznak, amikor termékeiket úgy rakják ki, hogy az nagyobb mennyiségűnek tűnjön. Habár ez a cipőhalom még így sem volt túlságosan hatalmas. (Hozzátenném, hogy a holokauszt-propagandisták ostoba állításával ellentétben természetesen a levágott haj, a használati tárgyak, a ruhadarabok és cipők nem tekinthetők történelmi bizonyítéknak, hiszen semmit sem lehet tudni arról, egykori tulajdonosaik miképpen haltak meg, ha meghaltak egyáltalán. – P.O.)

Az idegenvezető egy ponton egyszer csak megemlítette, hogy Auschwitzban összesen hozzávetőleg egymillió zsidót, és sok ezer nem zsidót gyilkoltak meg. Ekkor félbeszakítottam, és megkérdeztem tőle, hogy az összes áldozat száma korábban nem négymillió volt-e? Valóban, válaszolta (a mikrofont kikapcsolva), azonban az alaposabb kutatási eredmények az 1980-as és az 1990-es években megerősítették az új, alacsonyabb áldozati szám valódiságát. Van esély rá, hogy a jövőben tovább csökken az Auschwitzban elhunyt halottak száma? – tettem fel a kérdést. Nem valószínű – hangzott a válasz.

A csoport tagjai egymás között a gázkamráról kezdtek beszélgetni, melynek a megtekintése még hátra volt. Az idegenvezető ekkor emlékeztetett bennünket, hogy való igaz, rövidesen meg fogjuk nézni magát a gázkamrát. “Apropó, jut eszembe - tette hozzá -, az elgázosítások legnagyobb része Birkenauban történt. De oda csak később fogunk ellátogatni.” Ekkor azonban már majdnem déli 12 óra volt.

Megérkeztünk a főtábor úgynevezett gázkamrájához („a” gázkamrához), amit krematórium 1-nek is neveznek (röviden Krema 1). Ez egy részben földalatti létesítmény volt, lapos tetővel, és egy fákkal körbevett, lejtős, füves résszel – a 7. számú fényképen mindez látható. A hivatalos holokauszt-történészek is csak kevés információt közölnek az itt folyó feltételezett elgázosításokkal kapcsolatban: ritkán emlegetik a főtábor „gázkamrájában” zajló állítólagos öldöklés kezdeti és végső időpontját (a feltevések szerint 1942 február és november között zajlottak ebben a kamrában kivégzések), alig közölnek részleteket az elgázosítási eljárás módjáról (Ciklon B szemcséket szórtak be a tető nyílásain keresztül), és csak nagyon hozzávetőleges számok léteznek az állítólag ebben a „gázkamrában” meggyilkolt zsidók számát illetően (kb. 20 000 embert öltek volna meg itt, ami két százaléka a hivatalosan elfogadott auschwitzi áldozati számnak). Nem tudtunk belépni az úgynevezett gázkamrába azon az ajtón, ahol a foglyokat tuszkolták be, mivel ez a bejárat le volt zárva (8. fotó), ezért aztán a másik oldalról mentünk be az épületbe (9. fotó).

 

 

Miután beléptünk az épületbe, a világ talán legrövidebb gázkamra-látogatása következett. A bejáratot átlépve hirtelen jobbra fordultunk, és egy kis helyiségben találtunk magunkat, onnan pedig egy éles „balkanyarral” már benn is voltunk a „gázkamrában”. Egy ablaktalan, téglalap alakú, kb. 25 x 5 méteres helyiségben voltunk. Az idegenvezető csak annyit mondott, hogy „ez a gázkamra, kérem, ne fotózzanak”, majd már át is ment a szomszédos szobába, ahol a hamvasztó kemencék is voltak. Egy olyasfajta lázadó, mint én, aligha hagyhatta ki a lehetőséget, ezért egy kissé hátra maradtam, és gyorsan készítettem a helyiségről egy felvételt. (Ami a 10. számú képen látható.) Az idegenvezető azonban már kilépett a helyiségből, ezért esélyem sem volt kérdéseket feltenni az állítólagos gázkamrán a háború után elvégzett számos módosítást illetően (a kamra mérete, az ajtók elhelyezkedése, a kémény), de nem tudtam megérdeklődni azt sem, hogy a helyiség miként működött halottas kamraként, illetve óvóhelyként. (A hivatalos álláspont szerint is miután az elgázosítások 1942 végén befejeződtek, a kamrát halottak tárolására használták, később óvóhellyé alakították át – P.O.) Nem volt arra sem alkalom, hogy megkérdezzem, hogyan volt lehetséges 800-1000 embert (kiabáló, kétségbeesett, talán ellenálló embert – P.O.) bepréselni ebbe a szobába, és hogy vajon a holttestekkel foglalatoskodó (a tetemeket a kamrából kivonszoló – P.O.) őrszemélyzet tagjai miért nem mérgeződtek meg maguk is a veszedelmes Ciklon B szemcséktől. (Melyeknek óriási tömegét kellett beszórni a kamrába ahhoz, hogy a bezsúfolt emberek viszonylag rövid idő alatt meghaljanak – P.O.) Nem volt esélyem föltenni azt a kérdést sem, hogy miért tűnik úgy, mintha a Ciklon B szemcsék bedobására szolgáló négy nyílás a tetőn később lett volna kialakítva, mint maga a helyiség? És nem tudtam megérdeklődni az idegenvezetőtől azt sem, hogy vajon mi a véleménye a tradicionalista (tehát holokauszt-hívő – P.O.) francia Eric Conan kijelentéséről, aki szerint “itt (mármint a Krema 1. állítólagos gázkamrájában) minden hamis”.

Abban a helyiségben, ahol a hamvasztó kemencék vannak (11. fotó) hozzávetőleg egy percünk volt megtekinteni magukat a kemencéket —“ne fotózzanak, kérem”, hallhattuk ismét, és az idegenvezető megint gyorsan továbbment. Nem volt lehetőség megkérdezni tőle, hogy miért nincsen a helyreállított kémény összekötve a hamvasztó kemencékkel. Nem lehetett feltenni azt a kérdést sem, hogy vajon a hat hullaégető kamra (amelyekben együttesen hat holttestet lehetett elhamvasztani óránként) kapacitása miért nincsen a legcsekélyebb összhangban sem a „gázkamrával”, ahol is 800-1000 embert végeztek ki viszonylag rövid idő alatt. Megjegyzés: valójában körülbelül 150 óráig, vagyis több mint 6 napig tartott volna, amíg az egyetlen elgázosítás során meghalt emberek holttesteit elhamvasztják. (De vajon miért ilyen hanyagul tervezték meg a precíz németek az „iparilag eltervezett népirtásnak” ezt az egyik legfontosabb „halálgyárát”? – kínálkozik egy újabb kérdés. - P.O.)

Miután kint voltunk ismét, idegenvezetőnk hirtelen sokkal nyugodtabbnak tűnt. „Most van időnk egy kis szünetre, mindenki elmehet a mosdóba, vagy az ajándékboltba. Legyenek 12:30-kor kint a busznál, és akkor indulunk Birkenauba” - közölte. Végre – gondoltam magamban – az utunk csúcspontja következik.

De az „út Birkenauba” ismét csak meglepetés volt – összesen öt percig tartott, míg odaértünk. Keresztülmentünk egy mezőn, majd ott is voltunk a nevezetes, vasúti alagúthoz hasonlító bejáratnál. (A 12. fotón látható Birkenau kapuja - meglehetősen gyenge minőségű felvétel, mivel a fényképezőgépem meghibásodott.) Itt voltunk hát, az emberi történelem legnagyobb állítólagos tömeggyilkosságának színhelyén: 1.1 millió embert, főként zsidókat, gyilkoltak itt le két év alatt (1943-ban és 1944-ben), akiknek 90%-át a négy krematóriumban gázosították el. (Valamint létezett még további két, úgynevezett „parasztház” is, amelyekben szintén gázkamrát rendeztek volna be. Természetesen egyik „parasztház” sincsen már meg – P.O.)

Nagyon izgatott voltam, alig vártam, hogy bejuthassak, és körülnézhessek végre. Ekkor azonban újabb meglepetés ért. „Mivel késésben vagyunk – közölte az idegenvezetőnk – csak arra van időnk, hogy megnézzük a fő őrtornyot és az egyik barakkot. Sajnos nem fogjuk tudni megnézni a gázkamrákat.” Micsoda? Szórakozik velem, hölgyem? Nem nézzük meg a gázkamrákat? A fene egye meg! Majd az idegenvezetőhöz fordultam: “Mennyi időnk van a busz indulásáig?” – kérdeztem tőle. „Körülbelül 25 perc” – hangzott a válasz. Mire én: “El fogok menni a gázkamrákhoz.” “Rendben” – felelte, miközben a csoporttal együtt elvonult. Azt sem bántam volna, ha gyalog kell visszamennem Krakkóba, de feltétlenül látni akartam a birkenaui gázkamrákat.

Amint az ember belép a főkapun, egy távolba haladó, de a semmiben végződő vasúti sínt láthat, melyet őrtornyok szegélyeznek, és egy feltöltött terület van mellette. (13. fotó) Mivel jól ismerem a tábor fekvését, pontosan tudtam, hogy a sínek a Krema 2-höz, illetve a Krema 3-hoz vezetnek, melyek éppen velem szemben, a sínpár végállomásánál vannak, körülbelül 800 méterre, vagyis egy fél mérföldnyire tőlem. Gyors számolás: 10 perc alatt elsétálok odáig, ugyancsak 10 perc vissza, marad tehát 5 percem a krematóriumok megtekintésére – a másik lehetőség pedig, hogy futva teszem meg az utat. Az utóbbi megoldás mellett döntöttem.

 

Így tehát egy öt perces kimerítő futás után végre megláthattam a hírhedt Krema 2-t – ahol a feltételezések szerint a legtöbb embert ölték meg Auschwitzban: 300 ezer főt. Az út másik oldalán a Krema 2 ikerépülete, a hozzá teljesen hasonló Krema 3 található, ahol állítólag 275 ezer elgázosítás történt. (15. fotó) Amikor a németek kiürítették a tábort, mindkét épületet felrobbantották. Azonban a két romba dőlt épület közül a Krema 2 az, amelyik megőrizte szerkezetének néhány fontos és lényeges elemét.

Miközben ott áll az ember a két épület romjai előtt, az embernek elkerülhetetlenül az a gondolata támad, hogy a hivatalos holokauszt-történet meglehetősen valószínűtlen. Mindkét épületnek van egy majdnem teljesen a föld alatt lévő, durván 30 méter hosszú, 7 méter széles kamrája, amely derékszögben kapcsolódik a főépülethez, ahol állítólag a hamvasztó kemencék is voltak. A revizionisták álláspontja az, hogy ezeket a helyiségeket halottas kamrának használták – hatalmas, szellőztető berendezés nélküli, hűvös helyek ezek, ahol a holttesteket tárolták (a legtöbben fertőző betegség következtében haltak meg) addig, amíg azokat el nem hamvasztották. A hivatalos nézet szerint viszont ezek a helyiségek gázkamrák voltak, melyekben külön-külön 2000 embert gázosítottak el, kevesebb, mint 20 perc alatt. A 16. fotó a Krema 2 kamrájának beomlott tetőzetét mutatja a mai állapotában.

Képzeljék csak el az alábbiakat: a nácik képesek voltak 2000 halálra rémült, beteg, dühös embert betuszkolni az egyik ilyen földalatti kamrába - egy olyan helyiségbe, melynek csak egy a főépületből ide vezető szűk ajtaja volt. Az elgázosítás pedig úgy történt volna, hogy Ciklon B szemcséket szórtak a bezsúfolt foglyok fejére a tetőn lévő nyílásokon keresztül. Azután villámgyorsan ki kellett vonszolni a halálos méreggel beborított holttesteket (akiknek a hidrogéncianidot még magukból legalább egy órán keresztül árasztó Ciklon B szemcsék lehetek a testükön – P.O.), de úgy, hogy a munkálatot végző személyek ne lélegezzék be a halálos gázt. Talán ha egy markológép segítségével szállították volna el a halottakat, sikerült volna a „mutatvány”! Mivel azonban ilyesmiről nincsen tudomásunk, a hivatalos elgázosítási eljárás szinte elképzelhetetlen a meghatározott időkeretek között. És ennek ellenére a szakértők, mint Franciszek Piper, kijelentik, hogy három vagy négy óráig tartott az egész folyamat. Hihetetlen – de nem csak a leírt elgázosítási sztori, hanem az is, hogy senki (a revizionistákon kívül) nem kérdőjelezi meg a hivatalos történet hitelességét.

Persze más érdekességek is vannak a látott romokkal kapcsolatban. Az egyik ezek közül, hogy a halálos cianid gáz nyomai hiányoznak. Amennyiben a kamrákat valóban emberek elgázosítására használták, ahogyan állítják, akkor a megmaradt falakban és téglákban a hidrogéncianid maradványainak ott kellene lenniük. Azonban a halálos gáz jelenlétére utaló nyomokat nem találtak. A másik érdekesség a tetőn lévő feltételezett nyílások ügye. Ezeken a nyílásokon szórták be ugyanis a Ciklon B szemcséket, és állítólag minden kamra tetején négy ilyen lyuk volt. A Krema 2 teteje viszonylag épen megmaradt, úgyhogy ha tényleg léteztek azok a nyílások, az könnyűszerrel bebizonyítható lenne. Csakhogy semmiféle bizonyíték nincsen arra nézve, hogy a Krema 2 tetején valaha is a Ciklon B beszórására használt lyukak lettek volna.

Az időm azonban veszedelmesen fogyott. Még egy gyors vágta a Krema 3-hoz egy-két fotó elkészítése céljából (17. fotó), majd rohanás vissza a buszhoz. A másik két krematórium, a Krema 4-es és 5-ös jelzetű épületek, jó 600 méterrel odébb voltak, éppen a rossz irányban, úgyhogy meg kell majd várniuk a legközelebbi látogatásomat. Ugyanígy nem maradt időm a két úgynevezett „bunker”, vagyis a két gázkamrává átalakított kisebb parasztház felkeresésére, amelyekben állítólag szintén történtek elgázosítások 1942-ben (és mint többen mondják, később is – P.O.) Csakhogy majdnem semmi sem maradt meg a két „bunkerből”, úgyhogy roppant érdekes vállalkozás a két egykori parasztház maradványainak a keresése. Végtére is azt állítják, a „bunkerekben” hozzávetőleg 250 ezer zsidót gázosítottak el. Azonban ideje volt már az indulásnak. Ahogyan a vasúti sín mentén haladtam, nem tudtam ellenállni a kísértésnek, és az elhíresült birkenaui kapuról készítettem még egy felvételt. (18. fotó)

 

 

Éppen akkor érkeztem vissza a buszhoz, amikor a csoport tagjai már éppen szálltak fel – kiváló volt az időzítés. Egy órás utazás után, délután 2 óra körül tértünk vissza Krakkóba. De nem vártam meg, amíg a busz ismét körbemegy a városon, és letesszük az összes utast. Az első megállónál kiszálltam a buszból, és elsétáltam a szállodáig. Jó döntés volt, mert még azelőtt visszaértem a hotelbe, hogy eleredt volna az eső. Úgyhogy a szerencsém nem hagyott el ezen a napon sem – első auschwitzi kirándulásom napján.

Fordította: Perge Ottó - Kuruc.info