Ez a mondat pedig annyira beleégett a köztudatba, hogy minden múlteltörlés ellenére fennmaradt, sőt, olyannyira, hogy a 2010-es évek első felében még egy ezzel a szöveggel és egy megnyerő képpel illusztrált pólót is sikerült beszereznem, ami egyébként mind a mai napig megvan. Magyar vonatkozásban lényegében ez az egykori Duce egyik, ha nem a legismertebb mondata, akkor és ott pedig nyilván úgy értette, hogy egy olyan dicső és nagy múltú ország, mint Magyarország, nem fulladhat bele egy ráerőszakolt, igazságtalan békeszerződésbe.

Ezt a nagy igazságot már a két világháború között is megfogadták, visszaszereztünk területeket, majd a sors fintora folytán még egyszer elvesztettük őket (meg kaptunk a nyakunkba egy jó nagy adag államszocializmust is).

Valamelyik nap azonban – talán a közelgő 105. évforduló miatt – újra eszembe jutott Mussolini e mondata, és dacára annak, hogy lassan 100 éve mondta őket, tér és idő változásának ellenére igazából még mindig aktuálisak. Ráadásul két okból.

Egyrészt az is a „sírboltunk” megépítése, ha azzal áltatjuk magunkat, hogy ugyanaz a helyzet, s ugyanazok a lehetőségek adottak, mint a két világháború közötti, mozgalmas időszakban. A népek akkori viharában a nemzetállamoknak még sokkal nagyobb mozgásterük volt, mint manapság, ráadásul a forrongó kontinens – melyet részben maga az antant tett „forróvá” a rossz döntések nyomán – közegében lényegében borítékolható volt, hogy területi revízióra van kilátásunk, így is történt.

Ám rengeteget változott a világ a bő 100 év alatt, és sok esetben sajnos egyáltalán nem előnyére. A meglévő problémákhoz újak csatlakoznak, példának okáért a Kárpát-medencei magyar restaurációt elég nehéz lenne úgy végrehajtani, hogy közben az anyaország irányítása is csúszik ki a kezeink közül. A sötét erők a legelemibb szöveteit támadják a társadalomnak, ilyen mértékű rombolás a 20. század első felében elképzelhetetlen volt. És akkor még nem beszéltünk az etnikai arányok fokozatos romlásáról, mely egyébként érinti a határon túli magyarságot is.

„Sírboltot” tehát úgy is lehet építeni, ha a változó közeget és az egyéb problémákat nem konstatáljuk, miközben kontrollálatlanul kesergünk a múlt század igazságtalanságain is. Azonban Mussolini mondatának van egy „eredeti” aktualitása, ami pedig arra emlékeztet, hogy egy szerződés nem feltétlenül örök érvényű.

Generációk nőttek fel és haltak el például úgy, hogy a törökről azt gondolták, örökre a Kárpát-medencében marad, de több hasonló, európai példát is mondhatnánk. Konkrétabban szólva tehát a trianoni békeparancs érvényessége sincs kőbe vésve, és itt most nem azokra a neten terjengő baromságokra gondolok, hogy eleve lejárati dátummal fogalmazták meg, hanem arra, hogy a globalizált világ keretei épp olyan hirtelenséggel változhatnak, mint a forrongó népek Európája a 20. század első felében. A különbség csupán annyi, hogy a mozgalmasabb, folytonosan változó időszakot felváltotta egy szilárdabb, betokosodottabb, jobban mondva annak látszó, globalista rendszer.

Jóval több „fék és biztosíték” van már beültetve, a nemzetállamok önállósága csorbát szenvedett (akár a ’45 után megjelent globális szervezetek miatt), no meg persze már a háborúk sem olyanok, mint régen. Azonban mindezek ellenére sem mondhatjuk, hogy a történelem nem produkálhat akár a 21. század első felében is olyan helyzeteket, amikor bizony kilátásba helyezhető egy-egy korábbi terület visszatérése, persze az etnikai elv mint egyetlen józan és járható út mentén.

Ennek szellemében viszont a trianoni békeparancs, mint ahogy más igazságtalan szerződés sem lehet egyetlen nép „sírboltja” sem, ez alól természetesen a magyarság szintén nem kivétel.

Mondják, hogy rossz döntések sorozata vezetett oda, hogy a 20. század első felében kétszer is legyőztek és megaláztak minket. Viszont ez egyáltalán nem igaz. Rossz döntéseket persze hoztunk, és bizonyára a jövőben is lesz sajnos ilyen, de hogy mindkét világégésben messzemenőkig, erőnkön felül helyt álltunk, ehhez nem férhet kétség, ezt a tényt pedig egyetlen létrontó sem veheti el tőlünk.

Amennyiben viszont úgy tekintünk a trianoni békeműre (vagy akár a második világháborút lezáró párizsi szerződésekre), mint az utolsó szögre a képzeletbeli koporsónkba, akkor valójában mi magunk építjük fel a Duce által vizionált sírboltot.

Ha valóban ez lett volna az utolsó csapás, akkor már az a 93 026 négyzetkilométer sem létezne, amit bizony még ma is Magyarországnak hívnak. Él, és lélegezik.

Voltunk, vagyunk, leszünk!

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info