Baka András ugyanis a Korbely János százados ügyében hozott 2008-as strassburgi ítélethez kapcsolódóan került a viták középpontjába. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának bírájaként támogatta azt a döntést, amely jogsértőnek minősítette Korbely elítélését. Korbely 1956. október 26-án Tatán, a rendőrkapitányságnál kialakult fegyveres konfliktus során adott tűzparancsot, az eseményben többen meghaltak. A magyar Legfelsőbb Bíróság 2001-ben öt év szabadságvesztésre ítélte emberiesség elleni bűncselekmény miatt. A strassburgi bíróság 2008-ban arra jutott, hogy nem volt kellően előrelátható, hogy a cselekmény az elkövetés idején emberiesség elleni bűncselekménynek minősült, ezért sérült az egyezmény.

De kanyarodjunk vissza Ursula von der Leyen személyéhez, s ahhoz, mi várható holnap. Rendkívül mély, szimbolikus jelentősége lehet a beszédének.

Magyar Péter ugyan nagyon zokon vette, hogy a Mi Hazánk (és a Fidesz) nem lesz jelen az atlantista szeánszon, de teljesen jogos volt a döntésük, ugyanis itt '56 emlékének meghamisítása van készülőben. Nem kell nagy jóstehetségnek lennünk ahhoz, hogy előre lássuk, történelmi kontextusban az lehet majd a beszéd egyik fő vezérfonala, hogy az '56-osok tulajdonképpen atlantista érdekekért, a liberális demokráciáért, végső soron mindazért harcoltak, amit ma Európai Uniónak nevezünk, beleértve ebbe az „elfogadást”, „toleranciát”, az úgynevezett LMBTQ-jogokat és a bevándorlás helyeslését.

Másfelől biztosak lehetünk benne, hogy egy ilyen alapon kikanyarított jókora ukránpárti beszéd is lesz Ursula asszonyé, hamis történelmi párhuzamokkal, miszerint az ukránok jelenlegi „honvédő háborúja” rokon a mi 1956-os szabadságfelkelésünkkel, és valójában az ellenség ugyanaz, a felek ugyanazok, a demokratikus „szabad világ” áll szemben a keleti, autoriter elnyomó rendszerekkel szemben. Magyar Péter pedig egyértelmű hitet fog tenni nyugati gazdáik mellett. Ursula von der Leyen egyértelműen ebben a hierarchiában értelmezhetően lesz jelen.

Csakhogy a történelmi valóság az, hogy bár az 1956-os események és azok résztvevői rendkívül sokszínűek voltak, így megvolt természetesen a polgári, demokratikus, akár liberális szárnya is, mint ahogy akár a politikai paletta túlfelén lévők is, szélsőjobboldaliak, hungaristák is, a fő üzenet, a fő cél az volt, hogy pusztuljon a kommunizmus, a szovjet csapatok menjenek haza, és legyen egy független Magyarország.

Egy olyan Magyarország, amely nem függ se keleti, se nyugati gyarmatosítóktól. Azt se feledjük, hogy nem véletlenül került Magyarország sem a szovjet érdekszférába, a nyugati, „demokratikus, liberális demokráciák” is hagyták, támogatták, mint ahogyan 1956-ban is jelezték a szovjet vezetésnek, nem kívánnak beavatkozni az eseményekbe. Ez volt akkor is a jaltai világrend összehangolt együttműködése, amelyből kiviláglott a liberalizmus és a kommunizmus egylényegűsége. Ma e kettő egyvelege egyébként leginkább Brüsszelben található meg…

A vitathatatlan történelmi tény azonban az, hogy a magyarság lelkében és vérében hordozza a szabadság szeretetét, és 1956-ban az tört a felszínre. S hőseink a világtörténelem egyik legsátánibb, leggonoszabb hatalmával, az Isten- és nemzetellenes bolsevizmussal szemben ragadtak fegyvert. Ez nyilvánvalóan nem fog elhangzani holnap Ursula von der Leyennel. Túl sok a hasonlóság ideológiai szempontból a bolsevizmus és közöttük, ugyebár.

S mint írtam, 1956 „ezerarcú” volt, mégis azoknak van a legnagyobb joguk magukénak tudni, akik fegyvert is ragadtak, és vérüket is áldozták. Ha pedig innen közelítjük, márpedig innen kell, akkor azt mondhatjuk, 1956 legelsősorban antibolsevista munkásfelkelés volt.

Mit jelent ez?

1956 a bolsevik rendszer számára hatalmas arculcsapást, egyúttal súlyos eszmei vereséget jelentett. Ugyanis az az ideológia bukott meg erkölcsi és politikai értelemben, amely önmagát a munkásság képviselőjeként hirdette, hiszen éppen a munkások jelentős része fordult szembe vele, és ragadott fegyvert a diktatúra ellen.

Természetesen nem kizárólag ők, hiszen a legendás pesti srácok szerepét sem szabad elfelejtenünk. De a felkelőket nem a reformkommunizmus eszméje vezette, hanem a kommunista uralommal szembeni elszánt ellenállás, amely egybeforrt a nemzeti függetlenség követelésével. Egy szabad, a szovjet befolyástól megszabaduló Magyarországot akartak.

Ennek a törekvésnek az egyik legfontosabb megnyilvánulása a forradalom idején országszerte létrejövő munkástanácsok mozgalma volt. Ezek a szervezetek a dolgozók érdekeinek képviseletén túl a kommunista államhatalommal szembeni önszerveződés és ellenállás központjaivá váltak. Az üzemekben és gyárakban létrejövő munkástanácsok sok helyen átvették a munkásság képviseletét, háttérbe szorítva a vörös pártmegbízottakat. A munkástanácsok mozgalma ezért nem pusztán egy újszerűbb üzemi érdekképviseleti forma volt, hanem jóval több, a magyar munkásság önálló fellépése a bolsevik diktatúrával szemben.

A munkástanácsok jelentőségét az is mutatja, hogy a forradalom leverését követően sem szűntek meg azonnal. Képviselőik megpróbálták fenntartani, illetve újjászervezni a működésüket, ameddig erre lehetőségük nyílt. A Kádár-rendszer számára komoly problémát jelentett a jelenlétük, ezért kezdetben megpróbálta befolyása alá vonni őket. A munkástanácsok azonban számos esetben ellenálltak az új kommunista hatalomnak, akadályozták a pártszervezetek visszatérését az üzemekbe, és szükség esetén a sztrájk lehetőségét is kilátásba helyezték.

Kádárék végül felszámolták őket. Az MSZMP Politikai Bizottsága 1957. augusztus 27-én határozatot hozott a munkástanácsok megszüntetéséről, helyettük pedig a kommunista párt felügyelete alatt álló üzemi tanácsok létrehozását szorgalmazta. A megtorlás a mozgalom vezetőit is elérte: 1958-ban Bali Sándort tizenkét évi, Rácz Sándort életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. Mindketten az 1963-as amnesztia révén szabadultak. Rácz Sándor a rendszerváltoztatás után ismét közéleti szerepet vállalt, 2003-ban a Magyarok Világszövetsége tiszteletbeli elnökévé választották, és 2013-ban, nyolcvanéves korában hunyt el.

Számomra 1956 legfontosabb üzenete az, hogy a forradalmárok nem az egykori félfeudális társadalmi rend visszaállítására irányultak, de természetesen a kommunizmust a pokolba kívánták. Egy nemzeti alapokon nyugvó, a magyar társadalom érdekeit szolgáló, a dolgozók szerepére és megbecsülésére építő országot akartak létrehozni. Olyan Magyarország lebegett a szemük előtt, amelyben a munkásság nem egy internacionalista hatalom által dróton rángatott pártállam kiszolgáltatott rétege, hanem a nemzet sorsának alakítója.

Örök dicsőség és hála valamennyi 1956-os hősnek!

Lantos János – Kuruc.info