 |
Kétségtelen, hogy az olasz fasizmus alapjában véve nem tekinthető antiszemita irányzatú mozgalomnak 1938-ig, az itáliai zsidótörvények megszületéséig. Maga Mussolini még 1932-ben nevetségesnek nevezte a „tiszta fajok” fogalmát, és hallani sem akart az antiszemitizmusról sem.1 A náci politikával szemben pedig élete végéig voltak fenntartásai.2 Mussolini gondolkodása azonban lassan kezdett megváltozni – részben nyilvánvalóan hatottak rá a nemzetiszocialista mozgalom eszméi és sikerei, másrészt talán bizonyos kedvezőtlen tapasztalatok hatására kezdett véleménye megváltozni a zsidókról. Az etiópiai háború (1936) után elhatározta, hogy Európa 2000-ben címmel könyvet ír. Művének alapgondolata az lett volna, hogy azoknak a népeknek van jövője, melyek körében magas a születésszám. Mivel akkoriban a legszaporább nemzetek az olaszok, a németek, az oroszok és a japánok voltak, a Duce úgy vélte, ezek a népek játsszák majd a meghatározó szerepet Európában az ezredfordulón. Ezzel szemben a többi, demográfiai téren hanyatló nemzetre a pusztulás vár. Azonban romlásuk egyik oka a „zsidó méregben” keresendő – vélte már ekkoriban Mussolini.3
A Duce a 30-as évek második felében egyre gyakrabban mondogatta, hogy a „zsidó veszély” komolyságára az etiópiai hadjárat idején döbbent rá, mivel a zsidók ahol csak tehették, akadályokat gördítettek az olasz hatalmi törekvések útjába. Beszédei, interjúi alapján megfigyelhető, hogy Mussolini egyre inkább kezdett fogékonnyá válni a fajelmélet iránt.4 Az olasz fasiszta vezér gondolkodásában beállott változások természetesen magyarázhatók a nemzetiszocialista ideológia erőteljes hatásával is. Mindamellett úgy a fasiszta rendszer vezetőinek körében, mint az olasz társadalom bizonyos rétegeiben is megfigyelhető az antiszemitizmus némi erősödése a 30-as évek második felében. 1938-ban azután – a hivatalos történettudomány álláspontja szerint részben „német nyomásra” - hozzákezdtek a zsidótörvény kidolgozásához.5 Életre hívtak egy tudósokból álló bizottságot, mely „tudományos alapon” vizsgálva a faji kérdést, közzétett egy állásfoglalást, amit azután 1938 októberében a Fasiszta Nagytanács ülésén megvitattak. A testület három tagja – Balbo, De Bono és Frderzoni – a zsidók védelmében szólalt föl, és a tervezett intézkedések „mérséklését” kérte. A többség azonban nem emelt kifogást, így azután a törvények az év őszén életbe léptek. Az elfogadott jogszabályok erőteljesen korlátozták a zsidók munkavállalási lehetőségeit – kizárták őket a hadseregből és az állami hivatalokból, nem vezethettek nagyobb ipari vállalatokat -, bizonyos értékhatár felett ingatlanjaikat is elvették tőlük, továbbá állampolgári jogaik egy részétől is megfosztották őket.
Mindamellett kétségtelen tény, hogy mivel Olaszországban nagyon alacsony volt a zsidók létszáma (57 ezer), így az olasz nép nem volt különösebben ellenséges velük szemben. Miután az amerikai-angol csapatok partra szálltak Szicíliában, 1943 nyarán Mussolinit puccsal eltávolították a hatalomból, és az ország északi és középső területeit megszállták a német hadsereg egységei. Egyes források szerint 7 ezer6, más források szerint 15 ezer olasz zsidót7 deportáltak a németországi és lengyelországi koncentrációs táborokba. Később azután Skorzeny lélegzetelállító akciójával Mussolinit kiszabadították a fogságból, majd 1943 őszén a vezetése alatt létrejött Észak-Itáliában a fasizmus szellemében megszervezett Salói Köztársaság. És ekkor következtek be azok az események, melyeket azután a zsidók végképp nem tudnak megbocsátani Mussolininek és követőinek. Noha a németek nem követeltek semmiféle zsidóellenes rendszabályt, ennek ellenére a Fasiszta Párt 1943. november 14-én rendezett kongresszusán minden Olaszországban élő zsidót „ellenségnek” nyilvánítottak. A Salói Köztársaság belügyminisztere december 1-jén pedig egy olyan rendeletet hozott, amelynek értelmében minden egyes olasz zsidót le kell tartóztatni, és internálni kell mindaddig, amíg a háború be nem fejeződik. Állítólag több ezer zsidót vetettek fogságba a rendelkezés alapján, akiket azután – a hivatalos történettudomány művelői szerint – a Salói Köztársaság hatóságai átadtak a németeknek. Sok letartóztatott zsidó pedig Auschwitzban kötött volna ki. A Mussolini uralma alatt álló területeken állítólag 200 zsidót öltek meg a németekkel együttműködő olasz hatóságok.8
Perge Ottó
Jegyzetek:
1.: Mussolinis Gescpräche mit Emil Ludwig. Berlin-Wien-Leipzig 1932. 38-39. old.
2.: Ellentétben Adolf Hitlerrel, aki viszont rendkívüli módon becsülte és tisztelte a Ducét.
3.: Galeazzo Ciano: Diario 1937-1943. A cura di R. De Felice, Milano, 1980. (2. kiadás) 34. old.
4.: Opera omnia di Benito Mussolini. A cura di Edoardo e Diulio Susmei, I-XXXVI. Firenze 1951-1963., majd az XXXVII-XLIV. Kötetek 1978-1980-ban jelentek meg. XXVIII. kötet 198-200. old.
5.: Az olasz társadalomnak a zsidókkal kapcsolatos véleményére nézve lásd R. De Felice: Storia degli ebrei itraliani sotto il fascismo. Torino 1972.
6.: Mussolini Netlap
7.: Academic Sun
8.: Susan Zuccotti, a Barnard College-ban modern európai történelmet oktató tanár 1994. április 23-án kelt levele a The New York Times című lapnak. A levél az újság 1994. május 4-i számában jelent meg. Az interneten is olvasható itt:
