Sokat írtak és beszéltek már arról, hogy a zsidóság mindenhol és mindenkor a lelke legmélyén élő, minden idegszálában ott rezgő népi érdekei szerint cselekszik s kizárólag csak ezek megvalósulásán dolgozik. Hiába szóródott szerteszét a világ minden zugába, a legkülönfélébb nemzetek és államhatárok közé, állásfoglalását a felvetődő társadalmi s gazdasági kérdésekkel, és politikai eseményekkel szemben mindig és mindenütt a maga külön faji céljai határozzák meg. A közelebbi, vagy távolabbi múlt magyar, vagy nemzetközi eseményeinek végtelen sokasága bizonyítja ezt az állításunkat. Ez alkalommal a társadalmi megrázkódtatásokban s mélyreható politikai átalakulásokban oly gazdag legutóbbi másfél évtized egyik legérdekesebb s egyben legtanulságosabb példáját fogjuk vizsgálat tárgyává tenni.

A zsidóság és a zsidó sajtó a fasizmusról s annak céljairól és vezetőiről, különösen első nehéz küzdelmei idején, a lehető legrosszabb véleményt táplálta. Ki ne emlékeznék még a mi liberális-zsidó lapjainknak a húszas évek elején megjelent, megbotránkozástól és elszörnyűködéstől hangos vezércikkeire, gúnyos és megvető tudósításaira? Ezek az újságcikkek az egész fasiszta pártot vakmerő és határtalan elfogultsággal s roppant megvetéssel egy izgága, de jelentéktelen bandának, egy kicsiny, megszervezett és fanatikus hordának, a mindenható liberalizmus és marxizmus végsőkig elszánt ellenségének tüntették fel. Ezek a fasiszta terroristák rémtetteiről beszámoló tudósítások szinte csepegtek a vértől s valósággal rémületbe ejtették a kispolgári kávéházi zsidóságot. Csaknem napirenden voltak az állítólagos fasiszta brutalitások, vérengzések, kegyetlenkedések, — persze csak a mi liberális újságainkban. Ki tudta volna akkor ellenőrizni, hogy mindebből mennyi a valóság és mennyi a jól kiszínezett rágalom, hiszen akkor még maga a fasiszta párt is sokáig tehetetlen volt ezzel a jól megszervezett, összehangolt nemzetközi sajtóhadjárattal szemben.

A fasizmus azonban mindezek ellenére is győzött s a Marcia su Roma megdöbbentette a zsidóságot. Egy váratlan fordulat, egy politikai, talán történelmi jelentőségű esemény, amely nem egészen az ő számításai és tervei szerint ütött be. A fasiszta uralom jóformán máról-holnapra véget vetett az anarchiának, amely már Itália minden részében felütötte a fejét, véget vetett a fejetlenségnek, a zűrzavarnak, amely pedig nagyon jól beleillett a zsidó tervekbe! Akkortájt már egy zsidó vezetés alatt álló proletárdiktatúrának is remek kilátásai voltak s most egyszerre megsemmisültek ezek a színes álmok és tikos reménykedések. A zsidóság — mit tehetett volna egyebet — megpróbált jó képet vágni az új helyzethez, de azért a fasizmus elleni támadások nem szűntek meg, csak egy árnyalattal elhalkultak s óvatosabbak lettek. Most inkább a közeli bukást, a tehetetlenséget, az eredménytelenséget és a remélt gyors összeomlást jósolgatták nagy buzgalommal. Belső harcokról, leküzdhetetlen ellentétekről, nagy gazdasági és politikai nehézségekről, pénzügyi válságról írtak nap-nap után. De teltek-múltak az évek és a fasizmus csodálatosképpen, ahelyett, hogy végleg eltűnt és megsemmisült volna, befelé hatalmában, népszerűségében, kifelé pedig erőben és tekintélyben egyre jobban gyarapodott.

Eközben, szinte észrevétlenül, bekövetkezett a nagy színváltozás. Az egész zsidóság a fasizmussal szemben egy nagyon szembetűnő és mélyreható átalakuláson ment keresztül. A zsidó újságok az új Olaszországgal foglalkozó írásaikban észrevehetően igyekeztek a tárgyilagosság hangját megütni, hogy azután később egyre megértőbben, egyre barátságosabban foglalkozzanak a fasizmus ügyeivel. Sőt, nehogy nagyon feltűnő legyen, kellő óvatossággal itt-ott már elismeréssel és rokonszenvvel is kezdtek a fasizmus eredményeiről, Mussolini kiváló államférfiúi képességeiről írni. Először csak úgynevezett konzervatív színezetű zsidó lapjaink csaptak fel fasiszta barátoknak, de nemsokára a liberális s végül a radikális zsidó újságok is követték őket ezen az úton. Olyannyira, hogy ma már a fővárosi zsidó sajtódzsungelben egyesegyedül a marxizmus kivénhedett szócsöve tart ki fasiszta-ellenes álláspontja mellett. Ez a nagy pálfordulás azonban nemcsak nálunk, hanem az egész zsidóktól irányított, vagy befolyásolt világsajtóban is hasonlóképpen ment végbe.

S vajon mi késztette a zsidó közvéleményt, a zsidó sajtót erre a modern sajtó történelmében példa nélkül álló pálfordulásra? Miféle titokzatos rugók okozhatták a tajtékzó gyűlöletnek, a hideg megvetésnek meleg rokonszenvvé való átvedlését? Talán feladta a fasizmus eredeti célkitűzéseit, talán lemondott a marxista szocializmussal s a polgári liberalizmussal, valamint az ezzel összenőtt kapitalisztikus gazdasági renddel való kérlelhetetlen leszámolásról? Vagy talán a nemzetközi politika váratlan eseményei kényszerítették a zsidóságot erre a világnézeti szalto mortáléra? Annyi bizonyos, hogy nyomós ok nélkül, puszta véletlenségből, vagy nagylelkűségből nem következhetett be a zsidóság érzelemvilágának ez a nagy színváltozása.

Emlékezzünk vissza, hogy a zsidóság világhatalmi törekvéseit a legutóbbi tíz esztendő alatt egymás után nagyon súlyos vereségek érték. Különösen Németországban s bizonyos fokig Ausztriában is, megdönthetetlennek hitt uralma megsemmisült s ezzel a zsidó világszervezet két legerősebbnek hitt bástyája omlott össze. Az események ilyképpen való alakulása a zsidóság köreiben könnyen érthető riadalmat okozott. Hiszen ezekben az országokban a politikai, a gazdasági és szellemi életben már korlátlanul érvényesült a zsidóság akarata. Ugyanakkor megdöbbenve vette észre a zsidóság azt is, hogy jóformán egész Európán nagyon erős zsidóellenes áramlat hullámai hömpölyögnek végig. Itt sürgősen cselekedni kellett. A zsidóság csalhatatlan szimatjával, jól kiépített hírszolgálatának megbízható tudósításai alapján a fasiszta Itália felé kezdett tájékozódni. Olaszország az új ígéret földjévé lett. A zsidóságnak tudomásul kellett vennie az adott helyzetet s a tényeket hidegen mérlegelő gyakorlati észjárásával legyűrte magában a világnézeti gátlásokat s egyszerűen túltette magát fasizmusellenes előítéletein.

Maguk az olaszok a zsidókérdés életbevágó jelentőségét nem érezték, nem is érezhették annyira, mint a közép- és kelet-európai államok. A kerekszámban negyven millió olaszra ugyanis mindössze mintegy hatvanezer, tehát 0.15% zsidó jut, holott nálunk 5.3%. Igaz, hogy ebben a számban nincsenek benne az elég tekintélyes számú megkeresztelkedettek és kevertvérűek. A zsidóság tehát az olasz közéletben már csak nagyon kicsiny arányszámánál fogva sem juthatott olyan vezető szerephez, mint aminőt szerencsétlenebb helyzetben levő, a zsidóktól jobban megszállt nemzetek között sikerült elérnie. Azonban nyomban meg kell jegyeznünk, hogy súlyos tévedés volna ebből arra következtetni, mintha a zsidóság Olaszországban lemaradt, vagy éppen háttérbe szorult volna. Erről annál kevésbé lehet szó, mert hiszen már évtizedekkel a világháború előtt nagy befolyást gyakorolt a sajtóra, vezető szerepet vitt a bank- és hiteléletben s ezen keresztül többé-kevésbé a gyáriparban is, végül nem egy vezető állást szerzett meg a politikai életben is.¹ A világháború alatt az olasz közvélemény elsősorban az angoloktól és franciáktól megfizetett, zsidó szabadkőműves irányítás alatt álló sajtó uszításai következtében foglalt állást a központi hatalmakkal szemben, mert hiszen csaknem az összes tekintélyes olasz liberális lapok szerkesztői zsidók voltak. Így többek között zsidó volt a Corierra della Serra szerkesztője Luigi Luzatti, a Giornale d’ Italia-é, Sidney Somino, hasonlóképpen a Tribuna és az Ill’ Messagero szerkesztője is. Az olasz szellemi élet vezetői között is nagyon sok volt a zsidó, így többek közt Ferrero a történész és történetfilozófus, D’ Anunzio (Rappaport) a költő, Guido da Verona a regényíró. Az arisztokrácia elzsidósodása — miképp nálunk — itt is veszedelmes méreteket öltött. Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve a zsidók tömegesen kaptak nemességet, beházasodások által pedig számos főnemesi család telítődött zsidó vérrel.

A fasizmusnak csaknem születésétől kezdve meg voltak a rejtett kapcsolatai a zsidósággal és a szabadkőművesekkel. Mussolini közvetlen és legszűkebb környezetében két zsidó is volt, az egyik titkárnője és életrajzírója Sarfatti asszony, a másik Finzi, a későbbi belügyi államtitkár. A fasiszta mozgalom pénzbeli támogatói között tekintélyes szerepe volt Toeplitznek, a Banca Comerciale igazgatójának és a nagykereskedő Goldmannak; mindketten milánói zsidók. Ilyen körülmények közt csodálkozhatunk-e azon, hogy az 1925. évi fasiszta parlamentben 25 zsidó ült, a konzuli szolgálatban több, mint ötven zsidó volt alkalmazva, az egyetemi tanárok között pedig kereken 840 volt a zsidó!

A nemzetközi zsidóság számára tehát a fasiszta Itáliában is adva voltak a kedvező előfeltételek. Most már csak a meglevő kapcsolatok megerősítéséről és továbbfejlesztéséről volt szó. Szívós és céltudatos munkával sikerült is a zsidóságnak a fasiszta pártban komoly, számottevő szerepet kikönyökölnie. A nemzetközi zsidóság rokonszenve a fasizmus iránt különösen megnövekedett, amikor a magyar egyetemekről a numerus clausus következtében kiszorult zsidó fiatalság egy része az olasz főiskolákon barátságos, sőt szíves fogadtatásban részesült. Az olasz hatóságoknak ez a magatartása könnyen megmagyarázható ugyan különböző gazdasági, pénzügyi, sőt idegenforgalmi érdekekkel, mert hiszen Olaszországnak is nagy szüksége volt a nemzetközi zsidó hitel- és pénzérdekeltségek jóindulatú támogatására. Magyar szempontból viszont az olasz főiskolák túlságosan is előzékeny eljárása nagymértékben hatálytalanította a húszas évek egyetlen komolyan számba jöhető fajvédelmi alkotását. Az olasz egyetemen diplomát szerzett magyarországi zsidók ugyanis tanulmányaik befejeztével jelenlétükkel tovább már nem Itáliát szerencséltették, hanem visszajöttek, okleveleiket nosztrifikáltatták s a különféle zsidó szervezetek, a zsidó nagybankok és a nagy indusztria hathatós támogatásával könnyen elhelyezkedtek. Néhány éve Németországból és Ausztriából is hasonló invázió indult el, úgyhogy most már az olasz egyetemek hallgatóinak jelentős százaléka külföldi zsidó.

Ellenben a fasiszta párton belül egy igen tekintélyes csoport volt, amely erőteljesen követelte a zsidósággal szemben való fellépést. Ennek a bátor, harcos antiszemita irányzatnak Farinaczi volt a vezetője, azonban ezeket a zsidóellenes mozgalmakat maga Mussolini kíméletlen eréllyel szerelte le, a vezetők pedig kegyvesztettek lettek és teljesen háttérbe szorultak.

Eközben a zsidóság hatalma és befolyása évről évre növekedett. A vezető állások közül egyre több jut a zsidók kezére. A tudományok nemzeti tanácsában három zsidót is találunk (de Camillo Levi, Ascoli Almagia, Giorgio Levi). A római egyetem rektora s egyszersmind igazságügy-miniszter, Rocco professzor is zsidó. A szenátorok között az ismertebb nevű zsidók: Alfredo Felici, Giorgio Falck, Isajah Levi. Trieszt polgármestere egyszersmind a helybeli orthodox hitközség elnöke Enrico Salem. A turini hadtestparancsnok Guido Liuzzi tábornok is hitközségi elnök. A képviselők közül zsidók: Olivetti, Gino Arias, Ricardo Luzatti, Pavoncelli. A fasiszta direktórium tagjai között ott találjuk a zsidó Giorgio Vechio professzort. Ez a néhány közismert és kéznél levő példa is bizonyítja, hogy a fasiszta Itália az elzsidósodás végzetes útját járja. A film, a színház, az irodalom is mindjobban zsidó színezetűvé válik. Ezek után könnyen érthető, hogy az olasz népben és a fasiszta pártban is ott izzik és lázadoz a zsidóellenes hangulat, mely adandó alkalommal a legszigorúbb hivatalos tilalmak ellenére is ki fog robbani. Legutóbb például az odesszai zsidó Leo Gingsburg által szervezett kommunista összeesküvéssel kapcsolatban, nagyon éles antiszemita hangok hallatszottak az olasz sajtóban. Az összeesküvés 16 résztvevője közül 14 volt zsidó, s ami legérdekesebb, közöttük volt Leo Levi, az olaszországi cionista ifjúsági szervezetek vezére is, aki egyébként már az Arnoldo Mussolini díjat is megnyerte. Ezzel az esettel kapcsolatban az Il’ tevere című lap erélyesen követelte, hogy a fasiszta párt hagyjon fel már végre a zsidóbarátsággal, mert a zsidó állampolgári hűségről ömlengő nyilatkozatok nyilvánvaló hazugságok s a fasizmusnak önfenntartási ösztöne parancsolja, hogy antiszemita legyen. A La Liguria nevű lap „A héber telhetetlenség” című vezetőcikkében megállapítja, hogy a héberek prepotensek, ravaszok és a Protokoll útmutatásai szerint minden erejükkel Itália birtokba vételére törekszenek.

Hogy a fasizmus hivatalosan is zsidóbarát álláspontra helyezkedett, az világosan kitűnt a múlt év végén számos ország kiküldötteinek részvételével megtartott nemzetközi fasiszta kongresszuson. (A delegátusok között hat zsidó is volt). A zsidókérdés fel sem volt véve a tanácskozások napirendjére s csak egyes kiküldöttek erélyes fellépésére vették tárgyalás alá. A határozat pedig, amelyet az értekezlet hozott, csupán arra szorítkozott, hogy elítélje a zsidóság forradalomra izgató, államfelforgató tevékenységét, azt azonban már nem volt hajlandó elismerni, hogy a zsidókérdés egyetemes nagy nemzetközi probléma, minden nemzsidó nép életében állandó veszedelmes robbanó anyag, amelynek kiküszöbölése érdekében haladéktalanul együtt kell dolgozniok az öntudatra ébredt népeknek.

A fasiszta Itália, bármennyire hihetetlennek hangzik is, ez idő szerint Judea szövetségesei közé tartozik.

De hát miért zsidóbarát a fasizmus s miért filoszemiták a párt vezetői, sőt maga Mussolini is? Ez a kérdés, ha az elmondottakon kissé elgondolkodunk, önkéntelenül is felvetődik lelkünkben. Azok a pénzügyi és személyi kapcsolatok, amelyekre az előzőkben utaltunk, erre a kérdésre korántsem adhatnak kielégítő feleletet. A fasizmus zsidó rokonszenvének hátterében világnézeti, történelemfilozófiai és fajbiológiai okok húzódnak meg.

Senki sem tagadhatja, hogy Mussolini mozgalma mélyreható, sorsfordító hatást gyakorolt nemcsak az olasz nép, de egész Európa életére. A fasizmus megóvta Itáliát az anarchiától, vaskézzel visszatartotta a biztos megsemmisülést jelentő bolsevista katasztrófától, elhárította a szétzüllés fenyegető rémét. Visszaadta az olasz népnek önbizalmát. Felébresztette az ősi római, az évezredes latin hagyományok tiszteletét. Osztálykülönbség nélkül csodálatos lelki egységbe forrasztotta össze az egész olasz népet. Határozott célt, biztos irányt, mély tartalmat adott az olasz életnek. Fegyelmezte, átformálta, megjavította és így nagy erőfeszítésekre tette képessé az olasz nép lelkét. A fasizmusnak volt hozzá bátorsága, hogy halálos csapást mérjen a marxista pártokra s merte véglegesen felszámolni és lomtárba helyezni a liberális doktrínákat, amelyek mint uralkodó életformák, több mint egy évszázadon át ólomsúllyal nehezedtek a kultúrnépek életére. A fasizmus tett először kísérletet igazságot szolgáltatni a tőke és munka tengernyi szenvedést, nyomort, nélkülözést okozó perében. A fasizmus adott először példát a kollektív népi erők nemzeti szellemben, nemzeti célokért való megszervezésére és harcba állítására. A fasizmus mutatta be először a tettek politikáját a világnak; elméletek, beszédek, programok helyett teremtett, épített, alkotott. Munkája nyomán megváltozott az olasz föld és az olasz nép arculata.

Mégis, ha belemélyedünk a fasizmus gondolatrendszerébe, az az érzésünk támad, hogy befejezetlen, hogy nincs végiggondolva. Világnézetében nem jutott el a végső okokig, a végső célokig. A külsőségek, a pátosz, a lelkesedés mögött mintha nem volna elég élő, elég biztos, határozott, jól körvonalazott valóság. A fasizmusban minden és mindenki az államért, az állam hatalmáért, nagyságáért van. Pedig az állam önmagában nem végcél, ilyenek csak annak alkotó elemei: a föld és a faj. A fasizmus azonban hallani sem akar a természet és az élet törvényei szerint megteremtett, élő, dolgozó, harcoló, gyakran győzedelmeskedő, de sokszor elbukó s ha az utolsó óra ütött, elkerülhetetlenül megsemmisülő fajról. A fasizmus nem ismer fajtestvéreket, hanem csak állampolgárokat. A zsidóságot is kizárólag csak ebből a szempontból nézi. Ebben a tekintetben tehát a legsötétebb tévtanoktól vezetteti magát. Ebben az egy kérdésben nem tudott szakítani az elavult és hamis előítéletekkel. Itt ezen a ponton a fasizmus önmagával került szembe, saját magát cáfolta meg.

Mussolini a zsidó Emil Ludwiggal (Cohen) folytatott beszélgetésében ilyeneket mondott: „Természetes, hogy nincsen többé tiszta faj, hiszen még a zsidók is keveredettek. És a nemzet erejét és szépségét éppen a szerencsés keveredések idézték elő (?). A faj csak érzés és nem realitás, 95%-ban csak érzés (?). Sohasem fogom elhinni, hogy biológiai alapon be lehessen bizonyítani, hogy egy faj többé-kevésbé tiszta-e. A nemzeti büszkeségnek éppenséggel nincs szüksége a faj delíriumára”. Akik csak kevéssé is járatosak a fajélettan tudományában, azok tudják, hogy a Duce kijelentései mennyire tarthatatlanok s milyen könnyen megcáfolhatok. Súlyosak ezek a szavak, mert Mussolinitől erednek és így hivatalos véleményt jelentenek s mélyen bevilágítanak a fasizmus lelki világába. Az olasz nép a fasizmus számára tehát nem egy vérségi kötelékek által egybekovácsolt népközösség, hanem csupán számokban kifejezhető néptömeg.

De azért a „faji delírium”-tól Mussolini sem tud egészen megszabadulni, mert egyik beszédében a következőket mondja: „A fasizmus élni fog, mert nem csupán egy párt győzelme és egy kormány válsága; annál sokkal több: fajunknak feltámadása és hajnala. Vagy ez is csak illúzió volna?

A világnézeti fogyatékosság, befejezetlenség, bizonyos mértékig megmagyarázza a fasizmus zsidó barátságát. Hozzá kell még ehhez vennünk az olasz nép fajbiológiai kettős arculatát. A déli és az északi olaszság közötti éles fajkülönbség minden tudományos vizsgálódás nélkül is könnyen megállapítható. Testi bélyegeik, szellemi adottságaik, lelki életük lényegesen eltérő, érzelem- és kedélyviláguk merőben más. A déli olaszokban a földközi tengeri fajelem uralkodik; erősen keveredtek, csaknem teljesen egybeolvadtak az ottani orientáli-szemita zsidósággal. Az északi olaszokban viszont az alpesi, dinári és északi fajelemek dominálnak. A fasizmus, mint politikai eszme és mozgalom Észak-Olaszországban született meg és fejlődött ki. Később a déli olaszok is magukévá tették a fasizmus célkitűzéseit, ismert temperamentumukkal, élelmességükkel és mohóságukkal ellepték á pártot, magukhoz ragadták a vezető szerepet és háttérbe szorították azt az északi olasz vezető réteget, amely erősen antiszemita beállítású volt és zsidóellenes meggyőződéséből nem csinált titkot. Az olasz közélet rohamos elzsidósodásának feltartóztatását, a fasizmus zsidóbarát álláspontjának gyökeres revízióját is csak akkor remélhetjük, ha a párt és az állam vezetésében az irányító szerep ismét az északi olasz rétegek kezébe jut.

Azonban bármi is legyen az oka annak az eltévelyedésnek, amelyet a fasizmus a faji gondolat értékelése tekintetében tanúsít, legyen bármi is az oka a zsidókérdésben vallott ó-liberális felfogásának, annyi bizonyos, hogy ezek miatt még sok belső zavarral és nehézséggel kell majd megküzdenie, mert a zsidóság hatalomvágya határtalan. Viszont a zsidóság túlságos elhatalmasodása Itália politikai, gazdasági és szellemi életében okvetlenül fel fogja rázni az olasz népet közönyösségéből, hogy eleget tegyen az életösztön parancsszavának.

 - Irodalom. Méhely Lajos: A zsidók szerepe a fasiszta Olaszországban. (A Cél, 1930. évfolyam, 271. lap); Emil Ludwig: Mussolini vallomásai; Sarfatti: Mussolini élete; Mussolini válogatott beszédei 1922—1925. Fordította gróf Zichy Ráfaelné. Az adatokra nézve lásd a Welt-Dienst 1—3. évfolyamát.

1.: Sonini miniszterelnök is zsidó volt, úgyszintén Luzatti, aki egy ideig szintén miniszterelnök volt, Róma polgármestere pedig jó hosszú időn át a zsidó Ernesto Nathan volt.

(Betiltva.com)