Tisztelt Uram!
Hazulról utánam küldött postám között megtaláltam azt a levelet is, amelyet Ön ismeretlenül intézett hozzám abból az alkalomból, hogy Erdély ismét magyar lett. Levelében megírta, hogy Ön is osztozkodni akar a mi örömünkben, mert Erdély visszatérése nemcsak a mi, hanem az Önök öröme is. Ennek bizonyítására mellékelte leveléhez, piros ceruzával megjelölve a Magyar Zsidók Lapjának szeptemberi számát, melyben valóban szép cikket olvastunk az Önök öröméről és vigadalmáról.
Tisztelt uram, ha valahonnan a Marsból kerültem volna Magyarországra, akkor az Önök cikkeinek elolvasása után nyilván elítélném az olyanfajta mozgalmak munkáját, mint például a nyilaskeresztes mozgalom, és bizonyára életfogytiglani fegyházzal sújtanám azon közírók működését, akik a zsidóság ellen írnak. Hiszen éppen az Ön levele bizonyítja, hogy papíron milyen nagy örömet keltett Önök között Erdély visszatérése, mely alkalomból bizonyára külön gyertyákat égettek péntek este Hitler és Mussolini döntése fölött érzett örömükben.
Hogy az öröm azonban nem volt őszinte, afelől ugyebár Önnek sincs kétsége. Mert, hogy a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus mit jelent az Önök számára, azt mindannyian tudjuk. De beszéljünk őszintén. Mi egypáran nemzetiszocialisták, amikor elindultunk szeptember elején Erdély felé, higgye el, uram – nem vittünk magunkkal antiszemitizmust és nem mirajtunk múlott, hogy Erdélyben ismét – úton-útfélen mindenütt találkoznunk kellett a zsidósággal. Az antiszemitizmus bizonyos gyűlöletet jelent, mi pedig tiszta lélekkel és szeretettel indultunk el Erdély felé, és kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy ott zsidókérdést keressünk.
Erdélyben azonban – különösen Szatmárban és a Szilágyságban csak az egészen megátalkodottak, csak a vakok és a süketek nem vették észre azt a sáskajárást, azt a pusztítást, amit az Önök fajtájához tartozók végeztek ezen a jobb sorsra érdemes vidéken. Nem szórványokkal, nem egyes fákkal – törzsekkel, hanem egy húsz év alatt mesterségesen kitenyésztett zsidó dzsungellel találtuk magunkat szembe. Az Önök fajtestvérei úgy dominóztak a bevonulás első óráiban a szatmári kávéházban, mintha misem történt volna, s mikor a magyar tisztekkel megjelentünk az étteremben, Önök még a kalapjukat sem mozdították meg a fejükön. Valami csodálatos, irigylésre méltó közönnyel kártyázgattak az áporodott szagú helyiségben, s látszott Önökön, hogy olyan mindegy Önök számára, hogy román, vagy magyar tisztek csizmája kopog-e a szatmári utcákon.
Ugyanakkor tehát, amikor a Magyar Zsidók Lapjában – Budapesten, Stern Samu, Klár Zoltán, Kachan Niszon, Várnai Zseni és Szabolcsi Lajos sziruppal leöntött mondatokban hazafiaskodtak –, akkor Szatmáron és Désen, Kolozsvárott és Marosvásárhelyt eltűnt a zsidó üzletekből a kávé, a tea és általában minden olyan élelmiszer, amelyért három nap múlva háromszoros árat lehetett bevasalni. Az egyik városban egy szombati napon vonultunk be, s higgye el uram, ebben a városban egy darab kenyeret sem kaptunk, mert Önök minden magyar ünnepen túl, ekkor is csak önmaguknak és önmagukat ünnepelték. És ismét ugyanekkor Pesten élő írástudóik bizonyára fáradtságos munkával gyűjtögették a történelmi mentődeszkákat, s napjainkban Bethlen Gábort, Sulyok István püspököt, Apponyi Albert grófot és a jó ég tudja, hogy még kiket idézgettek annak bizonyítására, hogy a román impérium alatt Önök Erdélyben milyen jó magyarok is voltak.
Valami csökönyös következetességgel akarták és akarják elhitetni velünk, hogy a most bevándorolt, gyulladtszemű, pajeszos, kaftános társaságnak ugyanannyi joga van az erdélyi rögökhöz, mint a földönfutóvá tett és a vérét áldozni sohasem szűnő székelységnek. Önök valóságos diadalmenetben idézik Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek 1623. június 18-án kiállított szabadságlevelét, amely Európában első lépés volt a zsidóság emancipációja felé. Ez a tény valóban megtörtént, de védelem helyett váddá magasztosul, mert nem hinnők, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó Bethlen Gábor ma is kiadná ezt a szabadságlevelét, mondjuk, ha végigsétálna a dési vagy a szatmári főtéren. Önöknek nincs joguk a régi magyar nagyok türelmi rendeleteire hivatkozni, mert Önök az utolsó száz esztendőben legalább tízezerszer éltek vissza az előlegezett bizalommal. Mi tudjuk, hogy a délkelet-európai zsidóság évszázadokon át nem élt a Bethlen-féle menlevélben biztosított jogokkal, mert az akkor még erős székelység nem tudta felvenni a küzdelmet, s ha valahol le is telepedett, rövid idő múltán termékenyebb vidékek felé vette útját.
A balkáni ízzel telített román impériumnak kellett bekövetkeznie, hogy a zsidóság teljesen kisajátítsa és meghódítsa Erdély iparát és kereskedelmét. Milyen gyermeteg próbálkozásnak tűnik most fel előttünk – hogy itt járunk Erdély földjén –, Stern Samuék és Szabolcsi Lajosék mosakodása és émelyítő hazafiaskodása. Önök hiába tallóznak már a történelemben, hiába idézik akár Bethlen Gábor szabadságlevelét, akár Bethlen István tízéves miniszterelnökségét, hiába hivatkoznak az erdélyi rabbik hűségnyilatkozatára: mi itt lenn Erdélyben szemtől-szembe kerültünk azzal a kazár sereggel, amely az elmúlt húsz esztendő alatt a korrupt és liberális román közigazgatás segítségével húzódott le a galíciai erdők mélyéről Erdély szívéig.
Mi láttuk a szatmári és a dési gettót és senkinek nem kellett meggyőznie bennünket arról, hogy a Rákócziaknak ebben a régi városában ma már az őslakosság jelenti az igazi kisebbséget. Ebben a városban már minden kereskedés, minden ipar és gyár a zsidók kezében van, és délebben láttuk a kaftános, pajeszes dési zsidókat is. Megdöbbentünk, mikor megtudtuk, hogy húsz esztendő alatt ötszörösére emelkedett Dés zsidósága, míg ugyanakkor a magyarság aránya mit sem változott.
Vándorlásaink során megálltunk a valamikor színtiszta székely falvakban, és szomorúan tapasztaltuk, hogy az Önök által elsikkasztott Bartha Miklós-féle könyvben [Kazár földön. Kolozsvár, 1901. Ellenzék – Ifj. T. L.] megtárgyalt lelketlen kazár társaság már benyomult a Székelyföldre is. Az elmúlt húsz esztendő alatt ezek a jövevények vásárolták össze az erdélyi erdők fáit, ők üzérkedtek és üzérkednek a sóval, a cukorral, a juhbőrrel és egyáltalán mindama javakkal, amelyek valamikor a székelység javát szolgálták. A maroshévízi nagyvendéglőben éppen olyan bevándorolt zsidó méri az italt és az ételt, mint akár Csíkszeredán, vagy a kolozsvári New York kávéház tükrös termeiben. Nem tudom, tudják-e Önök ott fenn Pesten – bizonyára jobban tudják, mint mi –, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt teljesen ennek a zsidóságnak a kezébe került az erdélyi sajtó, a könyvkiadás is, és számtalan eset bizonyítja, hogy a román vasgárda-kormány megalakulásáig ez a sajtó mindig a leghűségesebb kiszolgálója volt a bukaresti jövevényeknek. A zsidó nagyvállalatok és nagyiparosok együtt csaltak, loptak, panamáztak és zsaroltak a regátbeli urakkal, és együtt fosztogatták Székelyföld falvait. Munkács, Máramaros és a Bukovina – lengyelországi végek zárt rajokban szállították az új honfoglalókat, akik most a hatalomváltozás után, a hatalomváltozás első pillanataiban ijedt szemmel figyelték Erdély magyarságának lobogó lelkesedését és végtelen örömét. Az első napokban lezárták üzleteiket, két-három napig síri csend borult az erdélyi város-gettó szennyes utcáira, de másnap már ismét ott ültek a szatmári, dési, vagy a kolozsvári kávéházak füstös világában.
Igen tisztelt uram, utazásaink során gyakran beszélgettünk erdélyi férfiakkal, kispénzű magyar kereskedőkkel, iparosokkal, akik azt mondották, nem tudják, hogy az igazi veszedelmet a regátból bevándorolt románság, vagy pedig a felső-galíciai végekről beszivárgott, majd 160 000 főnyi zsidó jelentette-e számukra. És Önök hiába írogatnak kenetteljes hangú cikkeket, az erdélyi zsidóság „magyarszeretetéről” és „magyarságáról”, az erdélyi zsidókérdést már nem lehet letagadni, és nem lehet jelentéktelen másodkérdéssé lefokozni. Erdély jelene és jövője érdekében minél sürgősebben tető alá kell hoznunk azt a törvényt, amely nem a közigazgatás útvesztőjén keresztül, hanem az új európai rendbe beleilleszkedve, a legrövidebb időn belül megállítja azt a fekete áradatot, amely a nagy galíciai zsidó medencékből indult el Transsylvánia bérces vidékei felé.
(Erdélyi levelek. Bp. 1940. Könyv- és Lapkiadó Rt. 19-26. old.)
 Fiala Ferenc 1940-ben |
Tisztelt uram, ha valahonnan a Marsból kerültem volna Magyarországra, akkor az Önök cikkeinek elolvasása után nyilván elítélném az olyanfajta mozgalmak munkáját, mint például a nyilaskeresztes mozgalom, és bizonyára életfogytiglani fegyházzal sújtanám azon közírók működését, akik a zsidóság ellen írnak. Hiszen éppen az Ön levele bizonyítja, hogy papíron milyen nagy örömet keltett Önök között Erdély visszatérése, mely alkalomból bizonyára külön gyertyákat égettek péntek este Hitler és Mussolini döntése fölött érzett örömükben.
Hogy az öröm azonban nem volt őszinte, afelől ugyebár Önnek sincs kétsége. Mert, hogy a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus mit jelent az Önök számára, azt mindannyian tudjuk. De beszéljünk őszintén. Mi egypáran nemzetiszocialisták, amikor elindultunk szeptember elején Erdély felé, higgye el, uram – nem vittünk magunkkal antiszemitizmust és nem mirajtunk múlott, hogy Erdélyben ismét – úton-útfélen mindenütt találkoznunk kellett a zsidósággal. Az antiszemitizmus bizonyos gyűlöletet jelent, mi pedig tiszta lélekkel és szeretettel indultunk el Erdély felé, és kisebb gondunk is nagyobb volt annál, hogy ott zsidókérdést keressünk.
Erdélyben azonban – különösen Szatmárban és a Szilágyságban csak az egészen megátalkodottak, csak a vakok és a süketek nem vették észre azt a sáskajárást, azt a pusztítást, amit az Önök fajtájához tartozók végeztek ezen a jobb sorsra érdemes vidéken. Nem szórványokkal, nem egyes fákkal – törzsekkel, hanem egy húsz év alatt mesterségesen kitenyésztett zsidó dzsungellel találtuk magunkat szembe. Az Önök fajtestvérei úgy dominóztak a bevonulás első óráiban a szatmári kávéházban, mintha misem történt volna, s mikor a magyar tisztekkel megjelentünk az étteremben, Önök még a kalapjukat sem mozdították meg a fejükön. Valami csodálatos, irigylésre méltó közönnyel kártyázgattak az áporodott szagú helyiségben, s látszott Önökön, hogy olyan mindegy Önök számára, hogy román, vagy magyar tisztek csizmája kopog-e a szatmári utcákon.
Ugyanakkor tehát, amikor a Magyar Zsidók Lapjában – Budapesten, Stern Samu, Klár Zoltán, Kachan Niszon, Várnai Zseni és Szabolcsi Lajos sziruppal leöntött mondatokban hazafiaskodtak –, akkor Szatmáron és Désen, Kolozsvárott és Marosvásárhelyt eltűnt a zsidó üzletekből a kávé, a tea és általában minden olyan élelmiszer, amelyért három nap múlva háromszoros árat lehetett bevasalni. Az egyik városban egy szombati napon vonultunk be, s higgye el uram, ebben a városban egy darab kenyeret sem kaptunk, mert Önök minden magyar ünnepen túl, ekkor is csak önmaguknak és önmagukat ünnepelték. És ismét ugyanekkor Pesten élő írástudóik bizonyára fáradtságos munkával gyűjtögették a történelmi mentődeszkákat, s napjainkban Bethlen Gábort, Sulyok István püspököt, Apponyi Albert grófot és a jó ég tudja, hogy még kiket idézgettek annak bizonyítására, hogy a román impérium alatt Önök Erdélyben milyen jó magyarok is voltak.
Valami csökönyös következetességgel akarták és akarják elhitetni velünk, hogy a most bevándorolt, gyulladtszemű, pajeszos, kaftános társaságnak ugyanannyi joga van az erdélyi rögökhöz, mint a földönfutóvá tett és a vérét áldozni sohasem szűnő székelységnek. Önök valóságos diadalmenetben idézik Bethlen Gábor erdélyi fejedelemnek 1623. június 18-án kiállított szabadságlevelét, amely Európában első lépés volt a zsidóság emancipációja felé. Ez a tény valóban megtörtént, de védelem helyett váddá magasztosul, mert nem hinnők, hogy az emberi jogokat tiszteletben tartó Bethlen Gábor ma is kiadná ezt a szabadságlevelét, mondjuk, ha végigsétálna a dési vagy a szatmári főtéren. Önöknek nincs joguk a régi magyar nagyok türelmi rendeleteire hivatkozni, mert Önök az utolsó száz esztendőben legalább tízezerszer éltek vissza az előlegezett bizalommal. Mi tudjuk, hogy a délkelet-európai zsidóság évszázadokon át nem élt a Bethlen-féle menlevélben biztosított jogokkal, mert az akkor még erős székelység nem tudta felvenni a küzdelmet, s ha valahol le is telepedett, rövid idő múltán termékenyebb vidékek felé vette útját.
A balkáni ízzel telített román impériumnak kellett bekövetkeznie, hogy a zsidóság teljesen kisajátítsa és meghódítsa Erdély iparát és kereskedelmét. Milyen gyermeteg próbálkozásnak tűnik most fel előttünk – hogy itt járunk Erdély földjén –, Stern Samuék és Szabolcsi Lajosék mosakodása és émelyítő hazafiaskodása. Önök hiába tallóznak már a történelemben, hiába idézik akár Bethlen Gábor szabadságlevelét, akár Bethlen István tízéves miniszterelnökségét, hiába hivatkoznak az erdélyi rabbik hűségnyilatkozatára: mi itt lenn Erdélyben szemtől-szembe kerültünk azzal a kazár sereggel, amely az elmúlt húsz esztendő alatt a korrupt és liberális román közigazgatás segítségével húzódott le a galíciai erdők mélyéről Erdély szívéig.
Mi láttuk a szatmári és a dési gettót és senkinek nem kellett meggyőznie bennünket arról, hogy a Rákócziaknak ebben a régi városában ma már az őslakosság jelenti az igazi kisebbséget. Ebben a városban már minden kereskedés, minden ipar és gyár a zsidók kezében van, és délebben láttuk a kaftános, pajeszes dési zsidókat is. Megdöbbentünk, mikor megtudtuk, hogy húsz esztendő alatt ötszörösére emelkedett Dés zsidósága, míg ugyanakkor a magyarság aránya mit sem változott.
Vándorlásaink során megálltunk a valamikor színtiszta székely falvakban, és szomorúan tapasztaltuk, hogy az Önök által elsikkasztott Bartha Miklós-féle könyvben [Kazár földön. Kolozsvár, 1901. Ellenzék – Ifj. T. L.] megtárgyalt lelketlen kazár társaság már benyomult a Székelyföldre is. Az elmúlt húsz esztendő alatt ezek a jövevények vásárolták össze az erdélyi erdők fáit, ők üzérkedtek és üzérkednek a sóval, a cukorral, a juhbőrrel és egyáltalán mindama javakkal, amelyek valamikor a székelység javát szolgálták. A maroshévízi nagyvendéglőben éppen olyan bevándorolt zsidó méri az italt és az ételt, mint akár Csíkszeredán, vagy a kolozsvári New York kávéház tükrös termeiben. Nem tudom, tudják-e Önök ott fenn Pesten – bizonyára jobban tudják, mint mi –, hogy az elmúlt húsz esztendő alatt teljesen ennek a zsidóságnak a kezébe került az erdélyi sajtó, a könyvkiadás is, és számtalan eset bizonyítja, hogy a román vasgárda-kormány megalakulásáig ez a sajtó mindig a leghűségesebb kiszolgálója volt a bukaresti jövevényeknek. A zsidó nagyvállalatok és nagyiparosok együtt csaltak, loptak, panamáztak és zsaroltak a regátbeli urakkal, és együtt fosztogatták Székelyföld falvait. Munkács, Máramaros és a Bukovina – lengyelországi végek zárt rajokban szállították az új honfoglalókat, akik most a hatalomváltozás után, a hatalomváltozás első pillanataiban ijedt szemmel figyelték Erdély magyarságának lobogó lelkesedését és végtelen örömét. Az első napokban lezárták üzleteiket, két-három napig síri csend borult az erdélyi város-gettó szennyes utcáira, de másnap már ismét ott ültek a szatmári, dési, vagy a kolozsvári kávéházak füstös világában.
Igen tisztelt uram, utazásaink során gyakran beszélgettünk erdélyi férfiakkal, kispénzű magyar kereskedőkkel, iparosokkal, akik azt mondották, nem tudják, hogy az igazi veszedelmet a regátból bevándorolt románság, vagy pedig a felső-galíciai végekről beszivárgott, majd 160 000 főnyi zsidó jelentette-e számukra. És Önök hiába írogatnak kenetteljes hangú cikkeket, az erdélyi zsidóság „magyarszeretetéről” és „magyarságáról”, az erdélyi zsidókérdést már nem lehet letagadni, és nem lehet jelentéktelen másodkérdéssé lefokozni. Erdély jelene és jövője érdekében minél sürgősebben tető alá kell hoznunk azt a törvényt, amely nem a közigazgatás útvesztőjén keresztül, hanem az új európai rendbe beleilleszkedve, a legrövidebb időn belül megállítja azt a fekete áradatot, amely a nagy galíciai zsidó medencékből indult el Transsylvánia bérces vidékei felé.
(Erdélyi levelek. Bp. 1940. Könyv- és Lapkiadó Rt. 19-26. old.)
