Írta: Ráttkay R. Kálmán

Magyarság, 1944. április 20.

...Szédítő és elérhetetlen magasságban a Föld pora fölött, amelyben lármás libák poroszkálnak, és amelyben falánk verébsereg turkál, – nyugodtan, szinte szárnycsapás nélkül vonja köreit, – egyiket a másik után, – az éteri magasságokban… A mozgásában, a munkájában nincs kapkodás, elsietés, rögtönzés és megrettenés. Tudja, – ezt ezerszer kipróbálta a zúgó viharokban, – hogy a maga erejéből futja mindenre, megáll a maga lábán, szárnyai mindent elbírnak, – nincs tehát szüksége támogatásra. A szédítő magasságból lefelé nézve, óriási távlatokat ölelget a tekintete, – szemben a Föld és por emberével, akinek ugyancsak szűkre szabott, – csak arasznyi a horizontja. Magasságból belelát a föld olyan rejtett zugaiba, hová gyalogjárók tekintete soha be nem hatolhat. A figyelmét semmi el nem kerüli; látja a magasból, hogy alulról mennyi ezer és millió kíváncsi szem szegeződik reá, – de a tömeg izgalma nem ragad reá. Nem ér fel hozzá a hideg és végtelen magasságokba a kicsinyes földi torzsalkodás, irigység, – ő a legmagasabb hegyóriásokat is túlszárnyalja; föléje repül a Mont Blanc csúcsának is, és erőssége az, hogy ebből az éteri magasságból az apró földi emberek millióinál órákkal hamarább látja meg a kelő Nap arany-piros fényét, meglátja már akkor, amikor lent, a föld porában küszködők még órákig birkóznak a sötét szürkületi árnyakkal. Ereje: a magasságok, a magányossága, a messzelátása és szárnycsapásainak kipróbált biztonsága, amellyel eddig minden vad vihart leküzdött...

Ennek a „magányos sasnak” családias, boldog ünnepe köszöntött ma a Német Birodalomra; április 20-át írjuk, – a Nagynémet Birodalom Vezérének születésnapja ez a nap!

Lehet, hogy elmúlt időkben császárokat és koronás főket másként ünnepeltek, mint ahogy ma ünnepli a harcban álló német nemzet Führerjét; hivalkodó pompa, tömegfelvonulások, harci játékok, hadifoglyok vagy rabszolgák tömeges lemészárolása, mint cirkuszi látványosság, – a rablott aranynak és ezüstnek, kincseknek szórása az üvöltöző ünneplő sokaság közé, – ökörsütés és dínomdánom, így ünnepelték valaha azokat, akik között kevés volt az igazi történelmi nagyság, de annál több volt közöttük a szerencsés kalandor, a sikeres zsarnok, vagy a trónöröklési törvényekkel a királyi méltóságba pottyantott báb...

Az a magányos Sas, akinek születésnapját ma Európa legnagyobb nemzete, a Német Nemzet ünnepli, – nem a Sors kegyeltjeként indult el azon az úton, amely őt, az egyszerű és szegény ostmarki parasztcsalád sarját, a bécsi bérkaszárnyákon, a világháború küzdelmes évein és őrvezetői rangján át a vezéri és kancellári székbe emelte föl. Nem a Sors kegyeltje volt, aki ezt az életszagú, nehézsorsú pályát az ismeretlenségből megfutotta addig a polcig, ahol ma áll, s ahonnan egyetlen elhatározásával mélyebben szól ma bele az európai kontinens életéhez, mint ezelőtt fél tucat európai uralkodó és koronás fő: nem volt a Sors kegyeltje, de volt a Sors kiválasztottja!

E csodálatos életpálya legjellemzőbb vonása valóban az, hogy lehetetlen meg nem látni benne a gondviselésszerűséget, az ember fölött álló rejtett erőknek belenyúlását egy nemzet életébe! – Sőt tágítanunk kell a fogalmakat, – hiszen ma már csak a vak nem látja, hogy a Hitler-probléma csak indult, úgy, mint a németség kizárólagos ügye, de éppen ez az ötödik éve tartó gigászi küzdelemben mutatja azt, hogy jelentősége és hatása ennek a csodálatos életpályának már régen túlhatott a Német Birodalom határain, és döntően, végzetesen hat ki az egész európai kontinens jövőjére és sorsára.

Azok a hosszú és küzdelmes évek, amelyekre szüksége volt a Führer mozgalmának ahhoz, hogy leküzdje a német kispolgári önzést és rövidlátást, a német baloldali pártok nemzetellenes összeesküvését, és a német plutokrata-kapitalista rétegek aranyalapon szedett hazaárulását a német faj érdekei ellen, – ezek a küzdelmes évek úgy állították oda Hitler Adolfot a saját népe elé, mint nemzete hivatott vezérét: ez az ötödik éve tartó halálos és gyilkos küzdelem azonban, amelyet Európa nemzetei vívnak ma a nemzeti arany és a nemzetközi bolsevizmus frontja ellen, – Európa e második világháborúja viszont az európai harcoló nemzetek együttesét győzte meg arról, hogy küzdelmüknek egyetlen hivatott, gondviselésszerű vezére van: Hitler vezér és kancellár! Így nőtt bele tehát a német talajból fakadt, küldetéses életpálya az egész európai kontinens életébe, s ezzel az a felelősség, amelyet a vezér és kancellár valamikor csak a saját nemzete sorsáért viselt, – most megsokszorozódva nehezedik a vállaira, hiszen ezek a kipróbált vállak már az egész kontinens sorsát hordozzák!

Valamikor Napóleonban bujkált valami isteni szikra, valami távoli sugallat, ami azt súgta neki: mi volna, ha meg tudná teremteni az európai dinasztiák ütköző érdekei, továbbá a felekezeti, gazdasági és politikai szempontok által ízeire bontott akkori Európa helyett a kontinentálisan egységes Európát?! Amikor ez a sugallat a legjobban nyugtalanította, akkor készítette el nagy, de soha meg nem kezdett támadását Európa akkori legnagyobb ellensége, – Anglia ellen! És ugyancsak akkor, amikor ez az isteni szikra a legjobban nyugtalanította, – indította öngyilkos támadását a mindenható Cár ellen, aki egy húron pendült Angliával, s akit Angliát megelőzve, előbb földre kellett volna terítenie, hogy a nagy korzikai nyugodtan vállalkozhasson a gőgös, zsarnok Albion letiprására...

Ám az isteni szikra ellobbant, és a lánglelkű korzikai történelmi mérték szerint is grandiózus vállalkozása megbukott azon, hogy ő erőszakkal akarta a széttagolt európai nemzeteket jobb belátásra bírni; – az erőszak azonban mindig kiváltja az ellenhatást, és így a szabadságukat féltő európai nemzetek akkor nem Napóleon mellé álltak, de Napóleon ellen fordultak, – s ezt a történelmi játszmát a végén Anglia nyerte meg!

De vajon van-e még oly botor nemzet ma, a háború ötödik évében Európában, amely halálos veszedelemmel fenyegető vörös-ázsiai rém közelsége és közeledése idején is Anglia felé, a Német Birodalom Führerje ellen fordulna? Éppen a mostani napokban vagyunk a tanúi annak, hogy az a 4–5 európai semleges állam, amely a kontinens peremén élve eddig sikeresen védte a semlegességét, és most váratlanul az angolok és amerikaiak pergőtüzébe került, s London és Washington a tengeri zárlat gyilkos fegyverével terrorizálja azokat: – ám minden hiába! Hiába a terror, a megtorlás, a blokád; – Írország, Portugália, Svédország, Törökország nem tud és nem mer a Führer által vezényelt Európa ellen fordulni, – és nem mer és nem tudnak Anglia felé fordulni, – egyszerűen azért, mert ez a mai Anglia, – szemben Napóleon korával, – a gyengeségnek, a nálánál erősebb, hatalmasabb USA-nak és Szovjetnek való politikai és gazdasági kiszolgáltatottság olyan szánalmas elesettségét mutatja, hogy ez azután igazán senkit sem csábít arra, hogy ezért a hatalmát veszített, roskadozó birodalom-tákolmányért a saját bőrét kockáztassa!

Így érkezett el az életükben kollektíve fenyegetett európai nemzetek számára az ötödik háborús év mint olyan, amikor a kontinenst keletről és nyugatról egyaránt fenyegető, végzetes és halálos veszedelem közelsége mellett csak egyetlen szívet és lelket megnyugtató, fix pont mutatkozik: Európa legnagyobb katonai hatalmasságának, a nemzetiszocialista Német Birodalomnak ereje, és ennek az erőnek, ennek a hatalomnak személyes megtestesítője, – a Német Birodalom vezére és Führerje!

A nemzetiszocialista Német Birodalom népmilliói, – eltérőleg a történelmi hagyományoktól, – szimbolikus, lélekbemarkoló szép ünnepséggel köszöntik a Führert születésnapján. Ezen a napon ugyanis a birodalmi ifjúsági szervezetnek, a Hitler-Jugend organizációnak vezére, megható ünnepség keretében bocsátja évenként szárnyra tízezreit a német ifjúságnak; azoknak a fiúknak és lányoknak, akik betöltve tizennyolcadik életévüket, kinőttek a Hitler-Jugend organizációból, és átlépnek az életbe. Ma egy éve az ifjúság birodalmi vezetője e szavakkal búcsúztatta az ifjúságot:

„Ajándékozzátok ifjú szíveteket a Führenek, aki ma a német történelemnek és abban a ti boldogabb jövőtöknek építője is!” Százezer ifjúi szív ajándékozza tehát e napon magát a Führernek! Így ünnepel a nemzetiszocializmus világnézetben megnemesedett, megtisztult, szárnyra kapott német nemzet!

Magányos sas...! Szédítő és elérhetetlen magasságban a Föld pora fölött, amelyben a lármás libák poroszkálnak, és amelyben falánk verébsereg turkál, nyugodtan, szinte szárnycsapás nélkül vonja köreit az éteri magasságokban. A szédítő magasságból lefelé nézve, óriási távlatokat ölel át tekintete, – szemben a por és föld emberével, akinek ugyancsak szűkre szabott, arasznyi a horizontja. Nem ér fel hozzá a hideg és végtelen magasságokba a kicsinyes földi torzsalkodás, az irigység! Erőssége az, hogy lételeméből, az éteri magasságokból az apró földi emberkék millióinál sokkal hamarább látja meg a kelő nap arany-piros fényét, – meglátja már akkor, amikor azok, akik lent a föld porában küszködnek, – még órákig birkóznak a szürkület árnyaival...

Valaki a magasságokból így látja – mindnyájunkat megelőzve – Európa jobbsorsa hajnalpírját... Elég, hogy ő látja! Mi csak a sas biztos tekintetét kövessük!