Szebeni Zsuzsa, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum munkatársa az emlékest előtt fehér jácintot helyezett az asztalra, s ahogy elmondta, erre Ignácz Rózsa fia, Makkai Ádám kérte telefonon, mert édesanyja nagyon szerette ezt a virágot.

Vasy Géza, a Magyar Írószövetség elnöke megnyitó beszédében sajnálattal állapította meg, hogy Ignácz Rózsa születésének 100-ik évfordulóját a magyarországi sajtó nem tartotta fontosnak, mert a jeles eseményről szinte mindenki megfeledkezett.

Pomogáts Béla irodalomtörténész, a Magyar Demokratikus Charta egyik aláírója, ezúttal is hű maradt önmagához. Szellemeskedéssel átszőtt visszaemlékezésében bő teret szentelt a holokausztnak, a zsidóknak. Ignácz Rózsa valóban humanista írói és emberi magatartásának említésekor Pomogáts többek megdöbbenésére azt fejtegette, hogy a magyar társadalomban nyilasokból kommunisták, majd 1989 után kommunistákból nyilasok lettek. Beszélt arról is, hogy Ignácz Rózsa műveit a nyilasok és Rákosi Mátyásék egyaránt nem szívlelték. Arról nem szólt, hogy Rákosi örökösei, a magyar kulturális életet és médiát megszállva tartó chartás társak miért „ünnepelték” elhallgatással a nagy erdélyi írónő születésének 100-ik évfordulóját.

Kántor Lajos kolozsvári irodalomtörténész az erdélyiek szemszögéből nézve mutatta be Ignácz Rózsa életét és munkásságát. Akárcsak Reményik Sándor, Ignácz Rózsa is az erdélyi magyarság XX. századi krónikása volt, de kettőjük utóélete eltérő, mert az előbbire inkább emlékeznek, mint az utóbbira. De miért ez a szelektív emlékezés, amikor Reményik lírája és Ignácz prózája a megjelenés idején egyaránt nagy tömegre hatott és műveikben a motívumegyezés is kimutatható?- tette fel a kérdést Kántor.

Ignácz Rózsát, az Anyanyelve magyar című regény és a két világháború közötti szociográfiai riportok szerzőjét a kolozsvári előadó az erdélyi magyar prózairodalom egyik leghatásosabb valóságfeltárójának nevezte, akinek művei Kuncz Aladár, Bánffy Miklós, Ligeti Ernő és Tamási Áron hasonló témájú írásaival együtt beépültek az egyetemes magyar irodalomba.

Ignácz Rózsának az Anyanyelve magyar című, 1937-ben napvilágot látott regényében a magyar történelem és élettér kisajátítására vonatkozó gondolatai háromnegyed évszázad eltelte után sem veszítettek időszerűségükből. A többek által megfogalmazott elmarasztaló vád ellenére a Fogarastól Lujzikalagorig és a Gyimesektől Bukarestig ható riportjait Ignácz Rózsa kizárólag a valóság feltárásának és nem az irredenta elfogultság szándékával írta, figyelmeztetett Kántor Lajos, majd előadását azzal a helyénvaló megjegyzéssel zárta, hogy Ignácz Rózsa teljes írói örökségével most már kötelessége lenne a magyar irodalomtörténet-írásnak is szembenéznie.

Ignácz Rózsa sírja Budapesten

Váradi-Kusztos Györgyi irodalomtörténész fiatalos lendülettel és szép magyar kiejtéssel olvasta föl egy korábban írt szakdolgozatának megkurtított változatát, amelyben elsősorban arra kereste a választ, hogy milyen helyet jelölt (jelöl) ki Ignácz Rózsa számára a különböző történelmi korszakok irodalomtörténet-írása. A válasz kiolvasható, nyomon követhető az 1942-től napjainkig Magyarországon napvilágot látott irodalomtörténeti kiadványok és általános lexikonok vonatkozó megállapításaiból, valamint a Született Moldovában című regényről szóló ismertetőkből, kritikákból.

Ignácz Rózsa könyvei 1937 és 1948 között kanonizált műveknek számítottak a magyar irodalomban, s az írót a magyar prózaírás egyéni stílusú folytatójának tekintették. Írói munkásságát ebben az időszakban sokan és sok helyütt jelentősnek tartották, így például a Nyíregyházi Tanítóképzőben kötelező iskolai tananyag volt. De 1948 és 1989 között a Született Moldovában című könyvéről nem jelenhetett meg kritika, méltatás. Ignácz Rózsa 1948-tól 1957-ig a saját műveit nem publikálhatta.

Az 1961-ben kiadott Új Magyar Lexikon már tudomást vesz róla, de jellemző módon elmarasztaló szándékkal prózáját nacionalistának nevezte. Benedek Marcell az 1963-ban megjelent Magyar Irodalmi Lexikonban már tisztességesen bemutatja az írónőt. A Sőtér István főszerkesztésében 1966-ban napvilágot látott A Magyar Irodalom Története VI. kötetében viszont Ignácz Rózsa neve csak Remenyik Zsigmond bibliográfiai adataként jelenhet meg.

Váradi-Kusztos Györgyi ezután arról szólt, hogy 1989 után igen eltérőek a vélemények Ignácz Rózsa műveinek irodalmi megítélése terén. Könyvei ismét megjelenhetnek, mint például a Püski Kiadónál és a csíkszeredai ProPrint Kiadónál. A politikai cenzúra tehát elvileg nem jelenthet akadályt, s műveit Erdélyben és az anyaországban igyekeznek rekanonizálni. 1989 után Erdélyben, illetve erdélyi szerzőktől is olvashatunk például a Született Moldovában című könyvvel és Ignácz Rózsa más műveivel foglalkozó írásokat, elsősorban Kántor Lajos és Sombori Sándor tollából a marosvásárhelyi Látó című szépirodalmi folyóiratban és a sepsiszentgyörgyi Az Ige református gyülekezeti lapban.

Szebeni Zsuzsa az esten levetítette és magyarázta az Ignácz Rózsáról készült fotókból álló, az Országos Színháztörténeti Intézet és Múzeum által nemsokára bemutatásra kerülő gyűjtemény anyagát. Faragó Laura énekművész a klézsei Petrás Ince János által gyűjtött Csángó himnusz eléneklésével zárta az ünnepi megemlékezést.