Kóka Rozália és tanítványa, Ádám Szabina

Hetven esztendővel ezelőtt, 1941-ben tértek haza Magyarország területére, a fölszabadított Délvidékre a bukovinai székelyek. Amint arról már beszámoltunk, a Budai Várnegyedben igen gazdag, értékes és színes kulturális programmal, így könyvbemutatókkal is megemlékeztek a történelmi eseményről. Május 6-án is a Hess András téri Litea Könyvesbolt adott helyet a Bukovinai Székely Könyv Hete rendezvényének. Kóka Rozália, az egyhetes rendezvény irányítója, a bukovinai székelységgel foglalkozó könyvek szerzőinek bemutatkozása előtt ezúttal is röviden összefoglalta ennek a magyar népcsoportnak a történetét azok számára, akik a könyvhét első két eseményén nem voltak ott. Az est prózai részei között a tehetséges Ádám Szabina, az Érdi Bukovinai Székely Népdalkör tagja gyönyörű népviseletben népdalokat énekelt.

Dr. Szőts Zoltán, a Völgységi Múzeum igazgatója tulajdonképpen két szerzőtársa, Foki Ibolya és Solymár Imre nevében is szólt, amikor a Litea Könyvesboltban beszélt a Babits Kiadónál 2000-ben napvilágot látott Források a bukovinai székelyek történetének tanulmányozásához című kötetükről. Hét esztendővel később, 2007-ben jelent meg A völgységi nemzetiségi-etnikai csoportok együttélése a második világháborútól napjainkig című, több kutatási területet is átfogó, nagy lélegzetű kötet. Szőts Zoltán többek között bemutatja az 1944-ben a vérengző titóista partizánok és a szovjetek fedezékében visszatérő dobrovoljácok elől elmenekített bukovinai székelyek, a Völgységben élő nem székely magyarok, a kiűzetésig többségi németek és más etnikumok társadalmi tagozódását, gazdasági tevékenységét és lélekszámának alakulását.

Szőts Zoltán

Szőts Zoltán a németek elűzésének témájában megszólaló szinte valamennyi bukovinai székelyhez hasonlóan humánus hozzáállással közelíti meg és a szorgos fölmérés, kutatás eredményeként, a számadatok nyelvén is bemutatja a svábok vagyonának kisajátítását (érdekes módon, másokkal ellentétben a németek ezért soha nem nyújtották be a számlát a magyar kormányoknak – H. J.), a többségi sorból kisebbségbe kerülését. Szőts Zoltán elmondta, hogy a németségre is vonatkozó kutatásai során az életrajzi adatokat, a nemzetiségi hovatartozást tudakoló kérdőívekre az itt maradt németek közül csak kevesen mertek válaszolni, mert kollektív emlékezetükben még élénken él az 1941-es népszámlálás, amelynek következtében sor került a háború utáni deportálásokra.

A második világháború végjátékában a bukovinai székelyeknek a Bácsföldről történt átmenekítése, illetve az őshonos németség kiűzése alaposan átrajzolta a Völgységnek nevezett tájegység etnikai, nemzeti térképét. Szőts kimutatásából kiderül, hogy Kisdorog, Závod, Bonyhádvarasd, Györe, Mucsfa és Tevel bukovinai székely többségűvé vált, csupán Ófalu maradt meg továbbra is német többségű településnek. Végül is Szőts dolgozatának egyik fő kérdése: A Völgységben kit nevezhetünk németnek és székelynek, illetve az, hogy manapság miben nyilvánul meg ez a kényszerrel indult együttélés? Egyébként a szerző szerint a székelységet, így a bukovinaiakat is a magyarságon belüli etnikai, néprajzi csoportnak kell tekinteni.

Fábián Margit tanár, néprajzkutató korábban megírta a bukovinai Andrásfalván, a Szucsáva folyón művelt halászat, majd az ottani fuvarozás történetét, valamint a bukovinai székely falvak önigazgatási rendszerének gyakorlatát. Jelentős munkája még a bukovinai, többségében római katolikus székelyek nagyböjti életviteléről és szokásairól írt tanulmánya. Fábián Margit a Honismeret folyóiratban, 1985-ben jelentette meg a László Márton, a bukovinai halottaskönyv írója című tanulmányt, amely kibővítve 1994-ben „Már elmegyek az örömbe”, László Márton – Pintyer Marcika halottaskönyve címen látott napvilágot Szekszárdon.

Fábián Margit

Fábián Margit a Litea Könyvesboltban elmesélte, hogy gyermekkorában a „sutuban” hallgatta a bukovinai székely foglakozásokról, a halottas szokásokról szóló történeteket. A László Márton írta, s általában a virrasztóban használt halottaskönyv tulajdonképpen kézzel írott családi könyv, amely különféle halottas énekeket tartalmaz. László Márton, ez a bukovinai székely parasztíró valószínűleg emlékezetből vetette papírra, vagy az imakönyvből másolta ki a könyvében található énekeket, történeteket. A XIX. század második felében már Erdélybe is eljutottak az „egyházi ponyvának” nevezett olcsóbb, népszerűsítő kiadványok, így például egyes szentek története, különféle versek és épületes elbeszélések. Bukovinába is Erdélyből kerültek át ezek a kiadványok. Igen elterjedt volt akkoriban, hogy a Biblia egyes részeit is átírták verses formába, miközben egyáltalán nem ragaszkodtak az eredeti szöveghez. Fábián Margit a „Verses Szentírás – László Márton tulajdona” föliratú, kézzel írott könyvet Kakasdon találta meg.

László Márton bukovinai székely parasztíró Andrásfalván született 1870-ben és Magyarországon hunyt el 1949-ben. Mint a legtöbb föld nélküli, nincstelen bukovinai székely, a családjával együtt ő is ”móduvázott”, azaz tavasztól őszig mezőgazdasági idénymunkát végzett Moldvában a román bojárok szolgálatában. Ő maga írja le, hogy a kemény munka ellenére az élelmük csak puliszka és juhtúró, pénteken főtt bab volt. A bojár a legtöbb esetben csak a szénát biztosította, amelyen háltak. A „móduvázó” székelyek az úgynevezett kálfa felügyelete alatt dolgoztak a bojárok földjein, s ő szállította a bukovinaiakat az idénymunka kezdetén, és vitte őket haza ősszel.

László Márton összesen huszonnyolc könyvet írt kézzel, s csak télen Bukovinában, mert tavasztól késő őszig „móduvázott” Moldvában. A legterjedelmesebb könyve nyolcszáz oldalas, amely, akárcsak a többi tanítási szándékkal keletkezett, ám tartalmaz tudósításokat, történeteket Andrásfalva alapításáról, a templom építéséről, illetve a Kanadába történt kivándorlás körülményeiről. Mindent leírt, amit olvasott, hallott, amelyet aztán földolgozott és másoknak továbbadott, mondta Fábián Margit. László Márton egyfajta halotti szertartáskönyveket írt, általában a megrendelő kívánsága szerint.

Kóka Rozália

A bukovinai székelyek hazatérésének 70-ik évfordulójára emlékező rendezvénysorozat lelke, szervezője Kóka Rozália a saját művéről, A hadikfalvi betlehemes című kötetről, illetve az általa föltámasztott ősi bukovinai karácsony ünnepköri nép játékról beszélt. Elmesélte, hogy gyermekkorában a Tolna megyei Felsőnánán, ahová szülei a Délvidékről menekültek, még élő hagyomány volt a betlehemezés. Felvidéki, őslakos magyarok, bukovinai székelyek és az el nem űzött svábok jártak házról házra és adták elő a Megváltó születésének történetét, egészen addig, míg a kommunisták be nem tiltották a betlehemezést. Kóka Rozália a bukovinai székelyek egyik anyaországi településén, Érden élesztette újjá a hadikfalvi betlehemezés hagyományát, mára azonban kihaltak mellőle a királyok, Máriák és csobánok, s az érdi betlehemes csoport egyelőre „szünetel”. Megmaradt viszont A hadikfalvi betlehemes című könyvhöz mellékelt CD-én, valamint korábban, a Hungaroton által 1986-ban megjelentetett bakelit hanglemezen.

A bukovinai székelyek 1941-es hazatérésének 70-ik évfordulóján tartott rendezvények zárónapján, május 8-án a Budavári Nagyboldogasszony (Mátyás)-templomban ünnepi szentmisét celebráltak, majd megkoszorúzták Hadik András szobrát. A Mátyás-templom és a Halászbástya közötti Szent István-szobor tövében az időnként borongós, meglehetősen hideg időben a bukovinai székelyek lakta Tolna-, Baranya- és Bács-Kiskun megyei falvakból érkezett népi tánccsoportok a budapestiek és a Várnegyedbe látogató külföldi turisták ámulatára mutatták be tudásukat.

Hering József – Kuruc.info