Nem, kedves barátom, vagy, ahogy hívtál, Öcsikém, ettől már nem kell félned. Nem ment simán a halálod, s ahogy annyiszor mondogattad, rühelltél volna ágyban párnák közt... Hát nem úgy lett. Nem ágyban, párnák közt, hanem, ahogy azt Te akartad: harcban estél el.

Ülök, meredten bambulok a képernyőre, de csak Te nézel vissza rám. Régóta ismertük egymást, s tény, sokat segítettél nekem, mint annyi más, ébredő, harcolni szándékozó magyar fiatalnak. Mindig is mondogattad, hogy nem akarsz békés, nyugodt öregkort, legalábbis nem ebben az átkozott, mindenéből kiforgatott világban. S most, hogy elmentél ebből a világból, csak ülök, ülök, és pörögnek emlékeim filmkockái: az Eötvös utcai lakás, tele könyvekkel, egy világgal, mely mindenről szólt, csak a megalkuvásról nem. A Kalasnyikov a falon, meg a mocskos háborúban szétlőtt autó ajtaja. A Wichamm kocsmai estek, a sör melletti késhegyre menő vitáink. Aztán később, mikor muszlim lettél és Szurdokpüspökibe költöztél, a csendes udvarodon még hangosabb vitákat folytattunk. Én: Európa, nemzetiszocializmus, kereszténység. Te: muszlim, világforradalmár és latin-amerikai lánglelkűség. Barátságunk igazi példája annak, hogy nem kell feltétlen azonos világnézetet vallani azért, hogy barátok és harcostársak legyenek az emberek. Mindig van minimum, amit el kell érniük a magunkfajtáknak, és ebben egyet is tudtunk érteni: Magyarország megváltása, de legalábbis a komcsi-cionista bagázstól való megszabadítása. Túlzás nélkül, mindent megtettél azért, hogy ez megvalósuljon.

Sokan kérdik most, hogy miért az anticionista, Amerika-ellenes Moralest akartad lelőni? Nem kérdem, hisz már egy éve mondogattad, hogy Morales, minden látszat ellenére, az amcsik bábja. Hittem is, meg nem is, de végül is te ismered Dél-Amerikát, Te tudod. Azt viszont biztos, hogy szülővárosodnak, Santa Cruznak nem tett jót Morales. Ilyenkor mit tesz egy férfi? Elmegy és harcol a városáért, valamiért a gyerekkori álmaiból, valamiért, amiért a langyos Magyarországon nem lehet. Ott, ahol most baloldali lettél a jobbosoknak, jobbos a baloldaliaknak, zsidó vagy a nácik számára és fasiszta a Mazsihisz szemében. Ilyen ez az ország, ilyenek vagyunk mi: mindig van okunk arra, hogy valakinek az elismertségébe belekössünk, miközben itt csak a nagy rohadt semmi történik, Te elmész és meghalsz. Lelőnek, hogy ne legyen egyszerű a halálod. Mert nem akartad, hogy az legyen.

Anyám nem akarta elhinni. Most sem hiszi, és nem is örvend annak, hogy így ért véget életed. Pedig mondom neki, hogy Te akartad így, s minden bizonnyal örülsz, hogy így... Mondom, de közben én sem hiszem ezt. Inkább csak magamat nyugtatgatom vele...

Bár lett még volna egy két dolog, amit be kellett volna fejezni. Eltemetni a Szentlászlón elesett bajtársakat. Mindegyiküket! Kiszabadítani a temerini fiúkat, akikért halálod előtt nem sokkal onnan Bolíviából is tenni próbáltál. Erről szól utolsó blogbejegyzésed, s ez szimbolizál Téged tökéletesen: távoli földrészen, egy általunk alig értett világban, harcolni valamiért, ami nem magyar érdek, de Neked a gyerekkorod. A jobboldal miatt költöztetek el Bolíviából, s a baloldal végzett ki ugyanott, miközben nem feledkeztél meg a magyarjaidról. S akad még egy két dolog, amiket most már Nélküled kell befejeznünk, de egy kicsit Érted is.

Talán az is, hogy választott hazádat felszabadítsuk...

Többet írni sem tudok, megyek, és leiszom magam bánatomban. Tudom, mindig megvetetted a sörmagyarokat, az alkoholba fojtott bánatot. De mást most, itt tenni nem tudok.

Nyugodj békében kedves Bátyám, Barátom és Bajtársam. Most potyognak könnyeim, de azért tudom, hogy találkozunk és majd elmeséled, mi is történt pontosan.

Nyugodj Te is és Árpi is, a mindig kicsit bohém zenészpalánta, akiről az elején sosem gondoltuk volna... Emlékszel? De mindig így van, azok nőnek fel egy feladathoz, akikről nem gondoljuk, és azok menekülnek gyáván, akik békeidőben hősök szoktak lenni. Ez már csak ilyen...

Nyugodjatok Békében, az Istenek szerint elrendelt Paradicsomban, a Magányos Fenyők társaságában!