A demokrácia eszméje ugyanis azon a feltételezésen alapszik, hogy az állampolgároknak legalábbis a túlnyomó többsége képes kiválasztani a versengő jelöltek, illetve eszmerendszerek és programok közül a legjobbat. Azonban az amerikai Cornell Egyetemen végzett legutóbbi vizsgálat eredményei teljes mértékben megerősítik mindennapi tapasztalatainkat: a „demokratikus döntéshozatali folyamat” révén csak nagyon középszerű politikai elit kerülhet hatalomra. (A mienk szerintem a középszerűnél is rosszabb, de ez most más kérdés.)

A David Dunning pszichológus vezette kutatócsoport ugyanis arra jött rá - nem lehetett túl nehéz -, hogy a kevéssé okos és tájékozott választók nem lesznek képesek okos és tájékozott képviselőket megválasztani. Például ha egy szavazónak halvány fogalma sincs mondjuk az adózás kérdéséről, akkor aligha tudja eldönteni, kik azok a politikusok, akik pontosan értik a szóban forgó szakterület problémáit. Magyarán: a választók jelentős részének egész egyszerűen hiányoznak a szellemi képességei ahhoz, hogy eldöntsék, kik a legrátermettebb jelöltek, és melyek a legjobb pártprogramok – derül ki a kutatócsoport vizsgálataiból.

A vizsgálatot vezető David Dunning és kollégája, a New York Egyetemen oktató Justin Kruger arra nézve is gyűjtött bizonyító erejű adatokat, hogy az emberek általában messze felülértékelik saját intellektuális képességeiket. Ami a demokrácia szempontjából nyilván azért kedvezőtlen, mert a szavazó meg van győződve arról, hogy a legjobb jelöltet választja ki, holott téved. Ráadásul a pszichológusok arra is rájöttek, hogy minél ostobább valaki, annál kevésbé képes megítélni mások értelmi képességeit. (Világraszóló felfedezés valóban.)

Ugyanis: "Ha valakinek egy bizonyos területen hiányos a tudása, akkor az illető nincsen abban a helyzetben, hogy megbízható véleményt alkosson akár saját, akár embertársainak tudására és tehetségére vonatkozóan a szóban forgó témában” – jelentette ki David Dunning. A kísérletek során azonban az is kiderült, hogy ha a szerény szellemi színvonalon álló emberek a kiválóságot nem is képesek felismerni, ugyanakkor azonban érdekes módon a legrosszabb teljesítményt érzékelik. Vagyis ha valaki például egy adott szakterületen járatlan, az esetek többségében nem fogja azt gondolni a nála is tudatlanabb embertársáról, hogy ő abban a bizonyos kérdésben szakértő. Ami a demokráciára vonatkoztatva annyit jelent, hogy a szavazók, ha nem is tudják a legkiválóbbakat felismerni, talán nem fogják a legostobább jelöltekre és a leghülyébb programokra adni voksaikat. (Ezzel a megállapítással mindennapi tapasztalataink persze nem vágnak feltétlenül egybe.)

Mato Nagel, német szociológus egy számítógépes szimulációval ellenőrizte a Dunning-féle kutatócsoport vizsgálati eredményeit. Ő azt a következtetést vonta le, hogy többnyire azok a jelöltek diadalmaskodnak egy-egy választáson, akiknek éppen csak hajszálnyival jobbak a „vezetési képességei”, mint a szavazóik átlagának. Mato Nagel ki is mondta, amit a demokrácia kritikusai régóta hangoztatnak: a „nép” ritkán vagy soha nem a legjobbakat választja meg vezetőinek. Vagyis a demokrácia rendszere a középszerűséget jutalmazza. Ami – hazánk és az emberiség jövőjére nézve – meglehetősen elkeserítő tanulság. A német szociológus azért a polkorrektség szabályainak megfelelően megállapította: a demokrácia előnye minden más kormányzati formával szemben mégis az, hogy "hatásosan gátolja meg az átlagnál rosszabb képességű jelöltek pozícióhoz jutását.” Erre én nem vennék mérget.

A kutatás nem tért ki több fontos kérdésre. Nem vizsgálták például, hogy milyen mértékben hat a média agymosása a szavazók véleményének kialakulására a jelöltekkel és a programokkal kapcsolatban. Jó lett volna képet kapni arról is, milyen szerepet játszanak a választók döntésében az érzelmi szempontok. Végül pedig érdemes lett volna utánajárni egy roppant aktuális kérdésnek: nevezetesen annak, hogy miért nem képesek felismerni a választók azokat a jelölteket, akik csalók, bűnözők és világraszóló szélhámosok?