Ízlés kérdése, hogy szépnek, a nagyszerű eseményhez méltónak, csodálatosnak tartjuk-e a londoni olimpia nyitó- és záróünnepségeit, vagy pedig túlzónak, túlméretezettnek, netán giccsesnek éreztük a több órás show-műsort. Van azonban egy sokkal lényegesebb szempont is, ami a most véget ért olimpia ünnepi rendezvényeivel kapcsolatban fölmerül: a képmutatás és a hazugság.

Számosan illették éles kritikával az olimpiai játékok nyitó ünnepségét, mivel ott a multikulturalizmus (Angela Merkel szerint megbukott) ideológiájának népszerűsítése érdekében torzan mutatták be Nagy-Britannia történelmét és kultúráját. Csoda lett volna persze, ha nem a liberalizmus és a mulitkulti jegyében zajlanak az olimpiai propagandarendezvények, ugyanis a nyugati világot irányító oligarchia pontosan ezeknek az ideológiáknak erősítésében érdekelt. Sokkal kínosabb volt azonban, hogy az olimpia kezdetét és végét lezáró ünnepségen, és végig az játékokat kísérő rendezvények során, végig a „megértésről”, „toleranciáról”, a „békéről”, „humanizmusról”, „szabadságról” és „demokráciáról” harsogtak. Szép, szép, de vajon hiteles-e Nagy-Britannia szava? Mert vajon mit gondolhattak magukban az afgánok, irakiak, líbiaiak, pakisztániak, palesztinok, jemeniek, és szíriaiak milliói, amikor látták, hogy az őket a múltban és a jelenben is terrorizáló, zsaroló, kizsákmányoló, és ellenük háborúkat folytató Nagy-Britannia a legfennköltebb ideálokról zengedezik?
Lehetne persze azzal érvelni, hogy Nagy-Britannia hivatalosan szégyelli és megbánta gyarmattartó múltját, és az egykor általa uralt nációk tagjai közül immár mindenkit a keblére ölel. Igen ám, csakhogy például az 1917-ben született Londonban kiadott Balfour-deklaráció következményei ma is milliókat sújtanak, hiszen Nagy-Britannia évtizedek óta egészen rendkívüli politikai, gazdasági és katonai támogatást nyújt a zsidó államnak. A palesztinoktól a britek sohasem kértek bocsánatot, holott Izrael létrehozásában és az izraeli hódítás és terjeszkedés megvalósításában Londonnak mindig is kulcsszerepe volt. Lehetséges továbbá, hogy Nagy-Britannia immár nem dicsekszik az „utolsó brit gyarmati akció” néven elhíresült 1956-os szuezi agresszióval sem. Na de mi a helyzet az elmúlt húsz évben az USA-val szoros együttműködésben elindított véres háborúkkal? A londoni kabinet jelentős fegyveres erővel vett részt az első Irak elleni agresszióban, majd pedig az amerikai szövetségesével együtt éveken át bombázta a közel-keleti államot. Nagy-Britannia is lelkesen támogatta a bagdadi rezsim elleni gyilkos szankciók fenntartását, melynek következtében legalább félmillió gyermek vesztette életét. (Erre mondta Madeleine Albright amerikai külügyminiszter, hogy a haláluk „megérte”.) A brit kormány és a hadsereg teljes mellszélességgel állt ki az Afganisztán ellen a „terrorellenes háború” örve alatt megindított hadműveletek megindítása mellett, és a brit megszálló katonák több mint tíz év elteltével most is jelen vannak az országban. Hány afgán civil élete szárad a lelkükön, és egyáltalán, mit keresnek még a közép-keleti országban, ha egyszer a „gyarmati múltjukat” annyira szégyellik, és a humanizmus és a béke nagy barátai?
Nem szabadna tovább elfeledkeznünk arról, milyen elképesztő és aljas hazugságokkal állt elő Tony Blair brit miniszterelnök, az Irak elleni háború megkezdése előtti hónapokban. Hosszú éveken keresztül zajlott az értelmetlen vérengzés a közel-keleti államban, ahol a nyugati beavatkozás eredményeként véres belső harcok robbantak ki síiták és szunniták között. Ha igaz, amit az olimpiai nyitó- és záróünnepségek propagandája sugallt, és Nagy-Britannia elkötelezett a „béke”, a „demokrácia”, a „humanizmus” és a „kisebbségek jogainak” tiszteletben tartása mellett, akkor mit kerestek hosszú éveken keresztül a brit katonák Irakban?
És a listának nincsen vége, mert a „gyarmati múltját szégyellő és azzal szakító” Nagy-Britannia lelkesen vett részt a líbiai rendszer megdöntése céljából indított katonai akciókban is. A Líbia elleni „humanitárius” NATO beavatkozásnak több tízezer polgári személy esett áldozatul – vajon mit szóltak az ő hozzátartozóik, amikor az olimpiai játékok nyitó- és zárórendezvényeinek „humanitárius” üzenetével szembesültek? És mit szólnak szíriaiak tízmilliói ahhoz, hogy a „békéről”, „demokráciáról”, „szabadságról”, „kisebbségi jogokról” áradozó Nagy-Britannia különleges egységei jelen vannak Szíriában, és aktívan támogatják a - jobbára szunnita - felkelőket, közöttük az Al-Kaida és más terrorszervezetek állítólagos harcosait is - a jobbára alavita és síita - kormányzat haderőivel szemben? Szíriában miért nem számítanak a „kisebbségi jogok”? Mit szólnak ahhoz a szíriaiak milliói, hogy többek között a brit hadsereg segítségével jutottak el korábban Líbiában harcoló fegyveres csoportok Szíriába, ahol azután polgári személyeket is gyilkolnak?
És mit szólhattak az olimpiai nyitó- és záróünnepségek giccses és erőltetett békepropagandájához azok a pakisztániak, jemeniek és szomáliaiak, akiknek az országában bizonyos célpontokra a brit kormány legteljesebb támogatását élvező Amerika időnként rakétacsapást mér? És mit szólhattak a Gázai övezetben élő, éhező és a külvilágtól elzárt palesztinok a londoni ünnepségeket nézve, amikor pontosan tudják, hogy a „békéről” és „megértésről” papoló Nagy Britannia teljes mellszélességgel támogatja az őket fojtogató szankciók fenntartását, sőt Izraelnek az ellenük indított korábbi háborúit is? (Beleértve a tiltott fegyverek bevetését.) És vajon meghatódtak-e a Londonban négy aranyat nyerő iráni küldöttség tagjai a „békét” és „megértést” hirdető záróünnepségen, amikor Nagy-Britannia nem csupán részese az Irán ellen szankciókat hirdető hatalmak koalíciójának, de hajlandó támogatni is Izraelt akkor is, ha a zsidó állam esetleg megtámadná a perzsa államot?
Nagyon hosszú Nagy-Britannia (és vele együtt Izrael, az USA, a NATO) bűneinek a listája. Visszatetsző, sőt, minden becsületes és értelmes ember számára vérforraló, ha Londonban a „békét” és a „megértést” ünneplik. A londoni kormányt súlyos felelősség terheli azért, amiért nincsen sem béke, sem pedig megértés a világban.
Perge Ottó - Kuruc.info