A hungarofóbia (magyariszony, magyarellenesség) jelensége a hazánkat gyarmatnak tekintő cionisták, valamint egyes, a szomszédos országok kisebbségben élő magyarságát tehernek tekintő kormányok részéről, ha erkölcstelen és aljas is, de logikailag érthető.

A Magyarországon belül megvalósuló hungarofób tendenciák azonban minden képzeletet felülmúlnak. Mintha a gólya szégyellné, hogy ő madár; mintha a macska elrestellné magát, és kinyilatkoztatná, hogy „Mostantól az éléskamra a patkányoké, én pedig állítok egy emléktáblát minden egyes kártevőnek, amelyet megettem”. Sehol a világban nem tapasztalható egy nemzet ilyetén okafogyott önvádlása, önmegvetése, saját rovására megvalósuló liberalizálódása, mint Magyarországon. Talán Németország lehet hellyel-közzel kivétel, amely -nyilvánvalóan nemzetközi, alattomos cionista szervezetek nyomására- tűzzel-vassal igyekszik megszabadulni hitleri örökségének még a látszatától is. Olyan társadalomban élünk ma, ahol az emberek többsége, ha efféle szavakat hall (horribile dictu: Maga is kimondja azokat), mint például „nemzet”, „nemzeti egység”, „nemzetellenes”, „cionista”, „idegenszívű”, akkor hirtelen mérhetetlen szégyenérzet lesz úrrá rajtuk, és kimondhatatlanul szélsőségesnek tartják magukat.

Ez az önostorozó, mazochista szemléletmód nyilvánvalóan egyenes következménye a szoclib kormányzati kommunikációnak (elég csak a Ron Werber vezényelte kampányra gondolnunk), a számos, gátlástalan zsidók kezén levő kereskedelmi televízió népbutító, konzumtársadalmat formáló tevékenységének. Hiszen a cionista SZDSZ-nek olyan, a multinacionális vállalatokat kiszolgáló rabszolgákra van szüksége, akiknek intellektuális érdeklődése semmiképp sem terjed túl a Győzike-show és a Barátok közt színvonalán, a politika és hazájuk sorsa iránti érdeklődésüket pedig teljesen elvesztették (ha egyáltalán volt nekik valaha). Kisebbfajta sajtóbotrány kerekedett belőle, amikor az Irigy Hónaljmirigy nevű, szókimondó paródiatársulat -akik rendszeresen tartanak görbe tükröt a társadalom különféle szegmensei elé- rossz színben merészelték feltüntetni a magyarországi cigányságot. Jött is az ORTT rendet tenni! Bezzeg az elfogult, talpnyaló, a szociálliberális rezsimet elvtelenül kiszolgáló csatornák, műsorok és műsorvezetők csöppet sem bosszantják őket. Nem hivatkoznak „kiegyensúlyozatlanságra”, a közszolgálatiság hiányára, szándékos népbutításra. Valószínűleg ez utóbbi fogalom hivatalosan nem is létezik a médiatörvényben.

Tehát, semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy ez a Mónika- és Balázs-show függő Pokémon-nemzet nem szereti saját magát (sőt, feltételezhetően nem is gondolkozik ezen, mivel nem lát a saját küszöbén túlra). A nap huszonnégy órájában azt szuggerálják belénk az újságok, az óriásplakátok, a rádió és a TV, hogy „Te, magyar gój, ne gondolkozz semmin, majd mi megmondjuk, mit csinálj, csak vegyél fel sok hitelt, törleszd rendesen, igyál Coca-Colát és szeress bennünket nagyon”.

És miután mindenki a saját autójával, kerítésével, vagy maximum „a szomszéd tehenével” van elfoglalva, azzal kell szembesülnünk, hogy szinte senki nem törődik az ország sorsával, haladásának (?) irányával. Illetve: Esténként, otthon, a konyhában, néhány kupica után talán, általánosságában utalva az összes politikus anyjának foglalkozására, de ez rendszerint hortyogásba, nem pedig cselekvésbe torkollik. A Fidesz „cirkuszt igen, kenyeret nem” politikája sem lendít a szekéren, hiszen milyen gyakorlati haszna van, hogy annak idején Orbán Viktor milleneumi zászlót osztogatott, most pedig hirtelenjében kitalálták a nemzeti összetartozás napját (ami kétségkívül szép ideológia, de Malina Hedvigen és Böjte Csaba atyán például nem sokat segít).

Sosem voltam híve az erőszakos, szobor- és rendszerdöntő forradalmaknak, és az azokat követő zűrzavaros időknek, ahol a söpredék egy részét felszínre veti a zavaros örvény, és aki nagyon akar, csak megkapaszkodhat a húsosfazék szélében. Mégsem látok más hatékony megoldást, mint a teljes magyar politikai elit lehetőleg teljes, de legalább is minél nagyobb arányban megvalósuló cseréjét. És mivel jelenleg egyetlen olyan párt létezik Magyarországon, amelyik elegendő létszámú és eléggé kvalifikált taggal és képviselőjelölttel, mindenek előtt pedig radikális nemzeti elkötelezettséggel rendelkezik (gyengébbek kedvéért: A JOBBIK), az egyetlen törvényes és békés eszközünk, hogy mindenkit a rájuk való szavazásra buzdítunk, felhívva agymosott embertársaink figyelmét az országban uralkodó valós állapotokra és erőviszonyokra, hogy ők is megértsék a helyes irányba fordulás szükségességét. Jelenleg a JOBBIK az egyetlen politikai erő, mely kellő támogatás mellett képes méltó módon a közélet és a nagypolitika szintjére emelni a nemzeti radikalizmus eszmerendszerét, és megnyitni a tágabb nyilvánosságot az ezt képviselő többi szervezet és médium előtt.

Amíg a választók öt-hat, de legalábbis két ellentétes ideológiájú párt között hezitálnak, amíg nem valósul meg a jelenlegi politikai elitet és klientúrájukat döntéshozó helyzetétől teljesen megfosztó társadalmi összefogás, addig maradunk a lejtőn; és minél lejjebb gördülünk rajta, annál nehezebb lesz visszakapaszkodni.

Münzberg Mihály
Nyíregyháza