Egy biztos: Szakács Árpád 2020-ban minden pozíciójáról lemondott és visszavonult. Könyvkiadóként a konzervatív értelmiség kiemelten fontos szellemi műhelyét hozta létre, a Kárpátia Stúdió ma a legjelentősebb kiadók közé tartozik a Kárpát-medencében. Dúró Dórával közös könyve alábbi előszavában felfedte távozásának okait:

Amikor majdnem két évvel ezelőtt kiléptem a szerkesztőség ajtaján, tudtam, hogy örökre becsukódik mögöttem annak a hivatásnak a kapuja, ami korábbi életem alapját tette ki. Az az újságíró voltam, aki már kisgyerekként becélozta ezt a pályát. Bár szüleim sokáig nem járattak újságot, de emlékszem a pillanatra, amikor apámtól 10 évesen kikönyörögtem a Bihari Napló megyei lap előfizetését, majd egy országos hetilap következett, az Erdélyi Napló, rögtön azt követően pedig egy országos napilap is, az egykori Romániai Magyar Szó. Nem voltam még 18 éves, amikor újságíróként letettem pár dolgot az asztalra. 20 évvel ezelőtt pedig már a Kárpát-medence legfontosabb újságjánál debütáltam, a Magyar Nemzetnél. Nem egy álom valósult meg akkor egy fiatalember életében, hanem a mennyország jött el a Földre.

Az elmúlt 20 évben volt pár alkalom, amikor egy-egy kikötőben leléptem a sajtó, a média fedélzetéről, de mindig olyan tapasztalatokkal tértem és léptem vissza, ami még értékesebbé tette a munkámat, ráadásul a távolság és az egyéb élettapasztalatok kiteljesítették személyiségfejlődésemet is. Mert bizony át kell élni néhány vihart és háborút nem ideális körülmények között, akkor lehet igazán helyt állni.

2016-ban nem akármilyen hajóra szálltam vissza. Talán egy repülőgép-anyahajóra hasonlított, ahonnan már lehetett komoly csapásokat is indítani a politikai térben és dimenzióban. Akik akkoriban minimálisan is követték a közéletet, biztosan hallották ezeknek a közeli és távoli lövéseknek a hangját. Benne lenni a küzdelemben pedig hatalmas élményt jelentett.

A médiában vezetőként soha semmilyen vállalhatatlan dolgot nem tettem. Mindmáig úgy érzem, hogy a „rendszerben” egy kicsit nagyobb önállóságot sikerült kivívni, sok ügyben addig feszítettem a húrt, amíg az szinte elpattant, de érezni lehetett a határokat, meg azt is, hogy a felső vezetés se szeretné, hogy elszakadjon az a húr, hiszen az általam irányított naszádon minden rendben volt, a szűk 4 év alatt még egy helyreigazításnyi hibát sem követtünk el, ami megsüvegelendő teljesítmény. A semmiből raktam össze az egész rendszert, amikor újabb és újabb lapokat kellett a folyamatokba beilleszteni, hiba nélkül vezényeltem le az integráció rám eső részét. És az kiemelten nagy érték, ha valahol rend van. Mert a legtöbb helyen nem ez volt.

Én pedig „csúcsfőszerkesztőként” rakétázhattam a másik oldalt, nem egyszer nemzetközi médiavisszhangot is generálva. Az egyik írásom miatt egyszer még az USA nagykövetsége is meginvitált egy „baráti beszélgetésre”. Ez azért nem semmi! Nem mentem el…

A sokak által idézett Kinek a kulturális diktatúrája? cikksorozatom 9. részénél tartottam, amikor egy pillanat alatt átláttam mindent, legfőképpen azt, hogy igazából egy Hofi-szerepet játszom el. Vagyis sok olyan dolgot kimondhattam, amit más nem, de az egésznek a „rendszer részéről” csak egy célja volt: a feszültség levezetése. Adódott tehát a dilemma, merre tovább? Magától értetődő volt a távozásom, viszont ilyenkor visszatartanak a kis megalkuvások.

Fontos, elismert és befolyásos pozícióm van, annyi jó dolgot el tudok intézni. És működött! Még az edzettebb lobbisták is meglepődnének, ha felsorolnám, mennyi mindent sikerült elérni. Annyit elárulhatok, szinte egyikre sem vagyok büszke, mert majdnem mindenkit, aki pozícióba került, azonnal elvakított a pénz, és aki sok pénzhez jutott, az egyből megkezdte galád és elvtelen szövetkezését arra, hogy még több pénzt és hatalmat kapjon. Maga a cél már nem számított.

Napról napra vált világosabbá és egyértelműbbé számomra, rossz dolgokat szolgálva nem lehet jó célokat elérni. Minden arany sárrá változott körülöttem. Aztán egyre több jele mutatkozott meg annak is, hogy azt a hajót, amire én 2016-ban felszálltam, olyan vizekre navigálták, ami más embert kíván, mint én, de ezt inkább nem részletezem. Végül 2020 elején leléptem a fedélzetéről. Minden pillanat belém vésődött, ahogy becsuktam az irodám ajtaját, ahogy egy utolsó pillantást vetettem a szerkesztőségre. Egyedül a kollégáim társasága hiányzott, de az nagyon. Hihetetlenül jó csapat voltunk. Úgy távoztam onnan, mintha egy temetés záróepizódjában lennék, amikor egy közeli hozzátartozómat teszik a sírba.

Ez volt az a média, ami azóta számomra ténylegesen is hullámsírba került. A világjárványnak nevezett átverést a médián keresztül bonyolították le. A média az elmúlt másfél évben a félelem és a gyűlöletkeltés eszköze lett. Egy primitív bunkósbottá változott, amivel mindenkit megpróbálnak agyonverni, akik emlékeznek még a demokrácia korszakából a szólás- és a véleménynyilvánítás szabadságára. A Rákosi-diktatúrát felülmúló cenzúra keretében olyan dolgokba hajszolják bele az embereket, amiknek elvtelensége, galádsága minden szintet alulmúl.

A kovidizmus elleni küzdelemből sokáig kimaradtam. És minden bizonnyal még sokáig kimaradtam volna, ha tavaly ősszel nem kezdem el Judy Mikovits A korrupció pestise című könyvének a szerkesztését. Judy Mikovits esete különösen érdekes: nevéhez köthető az AIDS gyógyításának protokollja, de számos daganatos megbetegedés terén is úttörő felfedezéseket tett. Pályája töretlenül ívelt a Nobel-díj felé, amikor kiderítette: számos halálos megbetegedést gyerekkori védőoltások okoznak, ugyanis korábban több tízmillió embert retrovírusokkal szennyezett vakcinákkal oltottak be, azoknak a hatása pedig felnőttkorban jelentkezett. Miután kutatásait bizonyította, élete döbbenetes fordulatot vett: letartóztatták, kutatásait elkobozták, állásából elbocsátották, laborjait lefoglalták. Mindezt úgy, hogy még a törvényesség látszatára sem adtak, ma sincs semmilyen hivatalos igazolás arról, hogy miért került erre sor.

Judy Mikovits mindmáig nem adta fel, és küzdőszelleme olyan hatással volt rám, hogy éreztem, valamilyen formában ki kell nyilvánítanom a tiszteletemet egy olyan nő irányába, aki kiállásban, helytállásban, harciasságban nem egyszerűen példát mutat, hanem példaképpé vált. Számomra mindenképpen! Ezért mentem el az utóbbi hónapokban tüntetésekre felszólalni, hogy a magam szerény eszközeivel felhívjam a figyelmet olyan ügyekre, amik mellett ki kell tartanunk, amiket meg kell védenünk. Bár a gyávaság korát éljük, sokan azt hiszik, ha sunyi módon el tudnak rejtőzni a tömegben, akkor túlélik azt a barbár, új sötét kort, ami vár reánk és a gyerekeinkre. Nos, nem fog sikerülni! Küzdeni és harcolni ugyanis most kell, amikor még van értelme. Kevesen ismerik ezt fel, és emiatt az esélyeink nem jók, de azért esélyek!

Eginald Schlattner, a legnagyobb kortárs erdélyi szász író azt mondta: nem magunk választjuk meg azt a kort, amelyben élnünk kell, de azt a kort, amelyben élni szeretnénk, nagyon is. Van a magyar közéletben egy nő, aki tökéletesen tisztában van ezzel, és a pályája, egyénisége jó pár dologban hasonlít az enyémre. Vele ültem le egy beszélgetésre, 100 tabumentes kérdés keretében. Fogadják őt sok szeretettel!