Figyelembe véve azt, hogy 2001. és 2013. között mi történt Afganisztánban, van-e arra esély, hogy a 2014-re tervezett nyugati kivonulásig az ország talpra álljon? Egy optimista ember valószínűleg úgy fogalmazna, hogy a kezdetekben, közvetlenül a győztes hadjárat után volt. Egy realista ember valószínűleg azt mondaná, hogy soha nem is volt. Mi ennek az oka? 

Ehhez végig kell gondolnunk azt, hogy mi a nyugati hatalmak által meghirdetett stratégiai cél: 

1, A nyugati hatalmak megsemmisítik a tálibokat; ha ez nem lehetséges, akkor olyan erős nyomás alatt tartják őket évekig, hogy képtelenek legyenek befolyásukat visszaszerezni.

2, A fent nevezett évek alatt az afgán államigazgatás elsajátítja teendőit, és azután hatékonyan tudja rendezni az afgán nép ügyes-bajos dolgait.

3, A fent nevezett évek alatt az afgán hadsereg és rendőrség létszámban és kiképzettségben megerősödik, így fokozatosan át tudja venni a nyugati haderő helyét a biztonság fenntartásában.

4, Az afgán nép, látva a hazai szervek erejét és hatékonyságát, kizárólagos hatalmi tényezőnek ismeri el őket.

Mi valósult meg ebből 2013-ig? 

Legyőzték a tálibokat? Részben, illetve nem. 

A tálibok vereséget szenvedtek Afganisztánban, ezért áthúzódtak a határ pakisztáni oldalára. Mivel a tálib mozgalom zöme pastu származású emberekből áll, és a hosszú és szabdalt határvidék mindkét oldalán pastu etnikai tömb van, ezért könnyen jutnak mind erkölcsi, mind fizikai támogatáshoz. Ezen felül számíthatnak az afganisztáni helyzet destabilizálásában érdekelt, saját befolyását növelni akaró Pakisztán hivatalos politikai és katonai köreinek támogatására. Az ugyanis, hogy a pakisztáni politikai és katonai vezetés elfogadja és zsebre teszi az amerikaiak által folyósított pénzt, még nem jelenti automatikusan azt, hogy a szíve is Amerikához húzna. Mindezek alapján nem meglepő, hogy a tálibok visszaszivárogtak és visszaszivárognak Afganisztánba. 

Van hatékony afgán államigazgatás? Nincs. 

2004-ben és 2009-ben elnökválasztást, 2005-ben és 2010-ben parlamenti és helyhatósági választást tartottak, melyet a nyugati sajtó nagy csinnadrattával a demokrácia győzelmeként jelentett be. Nézzük meg, hogy ebből a valóságban mi igaz! 

A nyugati hatalmak még a 2001/2002-es hadjárat során megállapodásra jutottak külföldön élő afgán ellenzéki vezetőkkel az ország ideiglenes kormányával kapcsolatban. A tárgyalások végén a nyugatiak által felkarolt jelölt Hamid Karzai lett, akinek az apját a tálibok gyilkoltatták meg. A nyugati támogatás fényében nem csoda, hogy a 2004-es elnökválasztáson Karzai nyert. Ez önmagában még nem jelentett gondot, mivel a választás - legalábbis a harmadik világbeli választásokhoz képest - elfogadható módon zajlott le. Sok afgán elment szavazni, kevesebb volt a korrupció és a csalás, mint más hasonló cipőben járó országban, különösen, hogy sok harmadik világbeli országban meg sem kérdezik a nép véleményét, hogy ki legyen a vezető. Az afgán választók annak ellenére elmentek szavazni, hogy a tálibok ún. „éjszakai levelekben”, azaz a kapukra éjszaka kiragasztott irományokban fenyegettek meg mindenkit, hogy ujjlevágásban és egyéb retorzióban részesítik azt, aki voksolni merészel. 

Az évek során a Karzai-kormány tehetetlensége, valamint még a helyi viszonylatban is elviselhetetlen korrupciója nyilvánvalóvá vált. Az afgánok kiábrándultak. Új ellenzéki vezetők tűntek fel, akiknek a 2009-es elnökválasztáson jó esélyük volt arra, hogy nyerjenek. Erre a nyugati hatalmak - befolyásukat és pénzüket latba vetve - újra Karzait választtatták meg elnöknek. A 2009-es elnökválasztást rengeteg csalás fémjelezte: megfélemlítés; lefizetett hivatalnokok által kitöltött és urnába gyömöszölt szavazólapok; ellenzéki körzetek „elveszett” urnái; olyan körzetek, ahol a választásra jogosultak 110-120%-a szavazott. Miután az afgán átlagember ráébredt, hogy a szavazata semmit sem számít, a Karzai-kormány, valamint az őket támogató nyugati hatalmak minden hitelüket elvesztették. 

A 2005-ös és 2010-es parlamenti választások előre jelezték, hogy az afgán demokrácia útja eléggé rögös, ha nem egyenesen szakadékba vezető lesz. A hatalom átmentése ugyanis nemcsak Magyarországon, de Afganisztánban is divat: hadurak, drogbárók, a szovjetekkel cimboráló, majd hirtelen nyugatbarát „erős emberek” részben vesztegetéssel, részben megfélemlítéssel elérték, hogy vagy ők maguk, vagy bábjaik kerüljenek be a parlamentbe. Ezáltal első kézből értesülhetnek arról, ha valamilyen kormányzati vizsgálat indulna ellenük, illetve közel vannak a „húsosfazékhoz”, azaz a nyugati segélyeket feneketlen zsákként elnyelő afgán kincstárhoz. A felmérések szerint az Afganisztánba beáramló nemzetközi segélyek kb. 15%-a jut le a falusi szintre, oda, ahova szánták. A nemzetközi segélyek zöme, azaz kb. 85% eltűnik a kormányhivatalnokok zsebében, hogy azután külföldön, például az Egyesült Arab Emirátusokban, luxusingatlan vagy bankszámla formájában jelenjen meg. 

Nem csoda, hogy az afgán közigazgatás kialakítása döcögve halad előre, és a hatékonysága attól függ, hogy az ügyfél mekkora kenőpénzt tud kifizetni a hivatalnoknak, a bírónak, az ügyésznek vagy a rendőrnek. Amikor pedig a nincstelen átlagember belátta, hogy neki igaza ebben a rendszerben sohasem lehet, szépen felvette a kapcsolatot az időközben visszaszivárgott, a népi elégedetlenségből táplálkozó tálibokkal. Arra ugyanis még jól emlékezett, hogy bár a tálibok irgalmatlanok voltak, de ha egy kérdést elrendeztek, az el volt rendezve, kenőpénz és vontatott eljárás nélkül.

Van hatékony afgán hadsereg és rendőrség? Nincs. 

Újabb és újabb egységek felállítása nyomán, jó sajtópropagandával szokták bemutatni, hogy egyre nő az afgán biztonsági szervek ereje. Azonban a minőség kérdése mindig elsikkad, sőt tulajdonképpen mennyiségi megoldásról sem beszélhetünk. 

A valóság az, hogy minden kiképzésen átesett katonára és rendőrre két másik olyan katona és rendőr jut, aki - ilyen vagy olyan okból - kihullik a rendszerből. Az egyik ok a gyenge teljesítmény, annak ellenére, hogy harmatgyenge a követelmény: ha az újonc veszi a fáradságot, és a vizsga napján megjelenik, akkor gyakorlatilag biztos, hogy át fog menni azon. A másik ok a dezertálás. Sok katona és rendőr egyszerűen nem jelenik meg szolgálati helyén, sőt átáll a tálibok oldalára. Az egyes alakulatok nyáron, amikor jó az idő, fél-egyharmad létszámmal léteznek, mert a katonák és rendőrök felének-kétharmadának nincs kedve visszatérni a laktanyába, inkább otthon marad. Amikor jön a tél és a hideg, nyugodtan visszatérhetnek a laktanyába, mert tudják, hogy semmilyen büntetés nem fogja őket érni.

A felszerelésükre nem igazán ügyelnek, részben azért, mert túl tanulatlanok hozzá, részben azért, mert az a közfelfogás, hogy a gazdag nyugati úgyis vesz nekik újat, ha a felszerelés tönkremegy. Ha pedig úgy jön ki a lépés, a felszerelésüket egyszerűen eladják vagy a feketepiacon vagy a táliboknak.

Elképzelhető, hogy ez a büntetlenül hagyott viselkedés a fegyelemre, illetve a harckészültségre milyen hatással van.

Pedig az afgán katonáktól és rendőröktől nem követelnek sokat. Még írni-olvasni sem kell tudniuk, akkor felveszik őket. Megjegyzem, hogy az utóbbi időben kötelező írás-olvasás órákon kell részt venniük, hogy legalább alapvető dolgokat (térkép, fegyverzeti útmutató) el tudjanak olvasni. Persze nehéz úgy megtanulni írni-olvasni, ha sokan még ezeket az órákat is ellógják… Apropó, tanórák: a tapasztalat alapján kb. húsz percig tudnak koncentrálni, utána szétesnek. Hasonlítsuk ezt össze azzal, hogy Magyarországon egy általános iskolai diáknak, egy gyereknek mennyi ideig kell koncentrálnia az iskolapadban. 

Essen szó a drogfogyasztásról, különösen a hasisfogyasztásról is. Ha drogtesztet végzenének közöttük, az afgán hadsereg és rendőrség kétharmadát ki kellene szuperálni. Képzelhető, hogy mekkora élmény lehet ilyen emberekkel harcba menni. 

Végezetül, de nem utolsó sorban szólni kell arról, hogy a tálibok, illetve a helyi vallási vezetők, a mullahok viszonylag könnyen meggyőzik ezeket a gyenge akaratú egyéneket: „Testvérem, miért a hitetlenek mellett állsz? Tarts inkább velünk! Dzsaljál és öld meg őket! Vagy legalább telefonálj, hogy mi a szitu, mire készülnek!”. Nemcsak a legénységi, hanem a tiszti állomány sok tagját felebaráti, vagy egyenesen rokoni kapcsolat köti a tálibokhoz. 

Ezek után nem csoda, hogy még az a nyugati kiképző, akinek hajókötélből vannak az idegei, az is elveszti a türelmét, és előfordul, hogy keresetlen szavakkal hozza az adott afgán katona vagy rendőr tudomására, hogy mit gondol a teljesítményéről. Erre az afgán katona és rendőr vérig sértődik, hogy neki mennyire a becsületébe gázoltak, ugyanis az öntudata fordítottan arányos a teljesítményével. Azután pedig a kiképző ellen fordítja a fegyverét. 

Ezen felül, míg az afgán hadsereg, bár nem egy ütőképes hadsereg, legalább valamit fel tud mutatni, és nem fosztogatja a lakosságot, addig az afgán rendőrség a fent említett rossz tulajdonságok mellé azt a szokást is felvette, hogy közbiztonsági akció keretében kifosztja az utazókat, és kifacsarja a falusiakat. Nem csoda, hogy míg a hadsereg hírneve viszonylag tűrhető, addig a rendőrség közutálatnak örvend. 

A hivatalos „hurráoptimizmust” cáfolja Daniel L. Davis amerikai alezredes „Truth, lies and Afghanistan. How military leaders have let us down” című, 2012-es jelentése.  

A jelentés mellett az olvasó figyelmébe ajánlom az alezredessel készült interjút: 

A részletek a másik három feltétellel kapcsolatos elemzésből kiolvashatók. Ezért van az, hogy az emberek jó része a keményen, de kiszámíthatóan és hatékonyan működő tálib árnyék-közigazgatáshoz, vagy a hagyományos, a törzsi társadalomban elfogadott, falusi öregek alkotta tanácshoz fordul, semmint az állami hivatalokhoz. A másik, a nyugatiak által figyelmen kívül hagyott tényező az, hogy egy nemzetségi-törzsi felépítésű, illetve az iszlámon alapuló társadalmat nem lehet nyugati stílusú, az egyéni felelősségen, a szabadságjogokon alapuló társadalommá formálni. 

Ezeknek a tényeknek az ismeretében azt kell végiggondolnunk, hogy amit tizenkét év alatt, kedvezőbb feltételek mellett nem lehetett megoldani, annak a megoldása a 2014-es kivonulásig hátralévő egy év alatt, romló körülmények között, vajon mennyire reális.

Ebben a témában elengedhetetlen, hogy néhány hadijogi szabályt áttekintsünk, mert a közvéleményben és a médiában rengeteg téveszme kering.

Mi az ellenségeskedés? Hadijogi szempontból az ellenségeskedés az a tevékenység, amikor valaki tettel vagy tanáccsal azon dolgozik, hogy az egyik harcoló fél a másik fölé kerekedjen.

Ki micsoda? Hadijogi szempontból kétféle ember van: harcos és nem-harcos. Ez a két kategória néha kombattáns, illetve nem-kombattáns formában is szerepel, hasonlóan az angol combatant, illetve non-combatant szavakhoz.

Harcos az a személy, aki részt vesz az ellenségeskedésben, és az alábbi feltételeknek megfelel:

1, fegyverét nyíltan viseli

2, megkülönböztető jelzést visel (egyenruha, karszalag)

3, betartja a hadijog előírásait

4, felelős parancsnokság alatt áll

Amennyiben valaki népfelkelő, és nincs lehetősége egyenruha vagy egyéb megkülönböztető jelvény beszerzésére, akkor is kötelessége fegyverét nyíltan viselnie, és a hadijog szabályait betartania.

Ugyanis csak a harcos jogosul arra, hogy fogságba esés esetén hadifogolyként (angolul Prisoner of War, P.W.; franciául Prisioner de Guerre, P.G.) bánjanak vele.

Aki részt vesz az ellenségeskedésben, de ezeket a szabályokat megszegi azzal, hogy megkülönböztető jelzés nélküli ruhában, rejtve viselt fegyverrel beolvad a nem-harcosok közé, az - elfogás esetén - nem jogosult hadifogoly-státusra. Az ilyen egyént mint törvénytelen harcost (illegal combatant), vagy mint kémet (spy), elfogása esetén, általában a helyszínen agyonlövik.

Nem-harcosnak az a személy számít, aki az ellenségeskedésben sem tettel, sem tanáccsal nem vesz részt.

Ezek ismeretében az olyan pongyola, a népnyelvben és sajnos, a médiafelületeken megjelenő kifejezések, mint „nők és gyerekek”, illetve „ártatlan civilek”, teljesen értelmezhetetlenek. Mint látható, nem az számít, hogy ki milyen nemű, korú vagy állapotú, hanem hogy mit tesz, és azt hogyan teszi.

Hadd éljek két példával!

Egy civil ruhában lévő, fegyverét nyíltan viselő tízéves lány lövést ad le az ellenségre. Az ő besorolása harcos, függetlenül az életkorától, a nemétől, vagy a testi erejétől.

A közelben van egy fegyvertelen, harmincéves, díjbirkózó-erejű férfipolgár, aki a kisujját sem mozdítja, nem vesz részt az ellenségeskedésben. Az ő besorolása nem-harcos, függetlenül az életkorától, a nemétől vagy a testi erejétől.

Mi a járulékos kár (collateral damage)? Járulékos kárnak nevezik azt, amikor egy harcos egy másik harcos ellen küzd, és eközben, nem szándékosan, egy nem-harcost megöl, megsebesít vagy megkárosít.

A hadijog előírása szerint egy harcosnak kötelessége a nem-harcosoktól elkülönülnie. Ha egy harcos szabályszegő módon, „élő fedezéknek” használ nem-harcosokat, akkor annak - pusztán a jogi szempontot figyelembe véve - a másik félre nézve nincs hatása, mivel a felelősség minden ilyen esetben az „élő fedezék” alkalmazóját terheli, nem pedig azt, aki az „élő fedezék” alkalmazóját meg akarja semmisíteni.

Persze a valóságban, a jogi szempont mellett van másik, például propagandisztikus szempont is. Ez az oka, hogy bár szabálytalan, mégis szoktak „élő fedezéket” alkalmazni, hogy a másik félben lelkiismereti válságot idézzenek elő. Azonban azt is látni kell, hogy ez a gondolkodásmód csak a szabálykövető, nyugati civilizáció országaival szemben működik, akik megpróbálják elkerülni azt, még ha nem is mindig lehet, hogy nem-harcosokat megöljenek vagy más módon megkárosítsanak.

Ezután nézzük meg, hogy Afganisztánban kik okozták és okozzák a halálos járulékos károkat a nem-harcosok körében!

A szovjet beavatkozás idején a szovjet csapatok, az afgán kormánycsapatok, valamint a mudzsahedek által emberéletben okozott járulékos kárt 670 000 és 2 millió közé teszik. Ez eves bontásban 67 000 - 200 000 nem-harcos halálát jelenti. 

A polgárháború idején, azaz a hadurak egymás elleni harca, később az Északi Szövetség és a tálibok közötti harc miatt, az emberéletben okozott járulékos kárt kb. 380 000-re teszik. Ez eves bontásban kb. 38 000 nem-harcos halálát jelenti. 

A nyugati beavatkozás óta, az ISAF/NATO és a tálibok egymás elleni harca miatt, az emberéletben okozott járulékos kárt kb. 20 000-re teszik. Ez éves bontásban kb. 2000 nem harcos. Ha pedig az előidéző felet figyelembe vesszük, azt kapjuk, az emberéletben okozott járulékos kár kb. 80%-át a tálibok okozzák, és csak kb. 20%-a róható fel a nyugati haderőnek. 

Miért van az, hogy, bár a nyugati haderő által az emberéletben okozott járulékos károk lényegesen kisebbek, mint a szovjetek, a hadurak vagy a tálibok által, az emberéletben okozott járulékos károk, mégis folyton a nyugati haderő kap „hideget-meleget” ebben a témában, viszont a négyszer akkora járulékos kárt okozó tálibokhoz senki nem szól egy szót sem? 

Először, a nyugati haderőt küldő országok közvéleményében a háború népszerűtlen, tehát a nyugati haderő által okozott károkról mindig beszámol a média, míg a tálibok által okozott károk nem, vagy csak ritkán kerülnek a képernyőre vagy a címlapra. Ezt tetézi az, hogy a nyugati haderő mind technológiában, mind létszámban fölényben van, ezért a média és az átlagember a „behemótnak” semmit, a „törpének” szinte mindent elnéz.

Másodszor, az afgánok körében - akárcsak a többi muszlim körében - teljesen elfogadott a tákija, azaz a megtévesztés alkalmazása. Különösen a háború elején, a 2001-2002-es időszakban egyszerűen felkeresték a nyugatiakat, főleg az amerikaiakat, és azt mondták nekik, hogy a szomszéd falu tálibfészek. Amikor a nyugati haderő - hitelt adva az afgánok szavának - csapást mért az adott településre, majd megvizsgálta a helyzetet, döbbenten jött rá, hogy egyszerűen a szemébe hazudtak. Számos esetben előfordult és előfordul, hogy az egyik falu a másik faluval való vitáját, vagy az egyik drogbáró a másik drogbáróval való nézeteltérését, a nyugatiak megtévesztésével és bevonásával intézte vagy intézi el. Ezen felül a tálibok rájöttek, hogy a nyugatiak kerülni próbálják a járulékos kárt, a helyiek vallási érzékenységének megsértését, ezért a tálibok szeretnek sűrűn lakott helyekre, vagy iskolák és mecsetek mellé települni, hogy jelentős „emberi pajzs” legyen körülöttük. Sőt az is előfordul, hogy női ruhát és burkát viselnek, hogy az ellenőrzőpontokon átvizsgálás nélkül tudjanak átjutni.

Harmadszor, az afgánok megtanulták, hogy a nyugatiak kártérítést fizetnek, tehát hozzájuk nyugodtan fordulhatnak, sőt akár követelőzhetnek is. Megtanulták, hogy semmilyen negatív következménye nincs, ha blöffölnek azzal kapcsolatban, hogy őket milyen jellegű és mekkora összegű kár érte, mert a legrosszabb esetben elutasítják kérelmüket. Ugyanakkor tudják, hogy a tálibokhoz semmilyen igényt nem lehet benyújtani, pláne nem lehet tőlük semmit követelni, mert annak a vége jobb esetben kinevetés és/vagy nyakleves, rosszabb esetben tarkólövés.

Negyedszer, az afgánoknál - ebben a kérdésben is - kettős mérce működik: a nyugati haderő tagjai nem muszlimok, idegenek, tehát az általuk okozott járulékos kár mindig felróható, viszont a tálibok muszlimok, javarészt afgánok, azaz „tezsvírek”, tehát az általuk okozott járulékos kár az élet része, azon nyugodtan túl lehet lépni.

Aki ki nem állhatja az Amerikai Egyesült Államokat, de legalábbis annak kormányát, az szabadságharcosoknak, aki pedig szimpatizál a nyugati szövetségesekkel, az ellenállóknak vagy felkelőknek nevezi a tálibokat. Mivel ez a megközelítés szubjektív, próbáljunk inkább objektív feltételeket találni annak érdekében, hogy kiderítsük azt, hogy a tálibokra melyik megnevezés illik. 

A szabadságharcos olyan személy, aki - mint a neve is mutatja - a szabadságért harcol. Ha megnézzük például a magyarok 1848-ban megfogalmazott Tizenkét pontját, vagy 1956-ban megfogalmazott Tizenhat pontját, akkor elmondhatjuk, hogy akik 1848/49-ben, illetve 1956-ban harcoltak, szabadságharcosok voltak. 

Ezzel szemben mit lehet elmondani például a Ho Chi Mihn vezette Viet Mihn/Vietkong tevékenységéről? Harcoltak először a japánok, majd a franciák, majd az amerikaiak ellen, de nem azért, mert el akarták hozni a vietnami népnek a szabadságot, hanem azért, hogy a külső hatalmi tényezők helyett ők maguk váljanak kizárólagos hatalmi tényezővé. Azokat az értelmiségieket, akik az észak-vietnami kommunista rendszert bírálták, illetve azokat a parasztokat, akiket a rendszer kuláknak bélyegezett meg, mert nem akarták földjeiket beadni a kommunista irányítású termelőszövetkezetekbe (tsz-be), tízezrével börtönözték be vagy végezték ki. Lehet-e a Viet Mihn/Vietkongot ellenállónak vagy felkelőnek nevezni? Természetesen, hiszen ellenállt három nagyhatalomnak is, illetve felkelt ellenük. Lehet-e szabadságharcosnak nevezni? Semmiképpen. 

Vagy vegyük például a Fidel Castro nevével fémjelzett kubai mozgalmat! Castróéknak 1959-ben sikerült megdönteniük a Batista-rezsimet, hogy utána ötven évig megkérdőjelezhetetlenül Fidel Castro uralkodjon a kubai nép felett. 2008 óta testvére, Raúl az ország első embere, azaz még mindig a Castro-dinasztia mondja meg a kubaiaknak, hogy mi legyen. Lehet-e a Castro-mozgalmat ellenállónak és felkelőnek nevezni? Természetesen, hiszen felkeltek a Batista-rezsim ellen, és ellenálltak a CIA által szervezett, kubai emigránsok részvételével zajló, 1961. áprilisi inváziónak. Lehet-e őket szabadságharcosnak nevezni? Semmiképpen.

A tálibok az 1990-es évek közepétől 2001 végéig uralták Afganisztánt. Nézzük meg, hogy milyen, főleg az iszlám törvényen, a saríán alapuló társadalmi szabályokat állapítottak meg! A szabályszegésért járó büntetés szerencsés és kivételes esetben bebörtönzés, általában azonban valamilyen testi büntetés, korbácsolás, csonkolás vagy halál volt.

Általános, mindkét nemre vonatkozó korlátozások:

- Tilos zenét hallgatni!

- Tilos filmet, televíziót és videót nézni!

- Tilos táncolni!

- Tilos a hagyományos, március 21-i újév, a Nowruz megünnepelése, mert azt a tálibok iszlámtalannak nyilvánították.

- Tilos a Munka Napját (május 1.) megünnepelni, mert azt a tálibok kommunista ünnepnek nyilvánították.

- Mindenki, akinek nem iszlám eredetű neve van (pl. ősi, az iszlám előtti korszakból származik a neve), meg kell hogy változtassa, mégpedig iszlám eredetűre!

- Tilos a nyugatias hajviselet! Aki mégis megteszi, annak erőszakkal le kell vágni a haját, a borbély díját pedig ki kell vele fizettetni. (A tálibokat különösen az bosszantotta, hogy sok afgán fiatalember olyan frizurát viselt, mint Leonardo DiCaprio a Titanic c. filmben.)

- Minden férfinak az iszlám szerinti ruházatot és fejfedőt kell viselnie! A nyugati ruha viselése tilos!

- A férfiak nem borotválhatják le, és nem igazíthatják a szakállukat! A szakállnak olyan hosszúra kell nőnie, hogy az áll alatt ökölbe szorított kéz alól kilógjon. Ezt a vallási rendőrség ellenőrzi. (Ez a rendelkezés különösen a mongol származású hazarákat sújtotta, mert az ő arcszőrzetük ritka.)

- Mindenkinek napi ötször el kell mennie a mecsetbe imádkozni!

- Tilos a házasság előtti nemi élet! A paráznaság büntetése megkorbácsolás.

- Tilos a galambok és egyéb madarak tartása, mert azt a tálibok iszlámtalannak nyilvánították. A szabályszegőt be kell börtönözni, a madarat pedig meg kell ölni!

- Tilos bizonyos játékok játszása, például tilos a sárkányeregetés, mert azt a tálibok iszlámtalannak nyilvánították.

- Tilos sportesemény alatt tapsolni! Szurkolni „Allah Akbar!” (Allah hatalmas!) kiáltással lehet.

- Aki nem megengedett irodalmat tart magánál, azt ki kell végezni!

- Aki az iszlámról más vallásra tér át, azt ki kell végezni!

- Minden fiúdiáknak turbánt kell viselnie! Ha nincs turbán, nem járhat iskolába.

- Mindenki, aki nem muszlim, köteles megkülönböztető jelzést vagy ruhájára tűzött sárga rongyot viselni, ami megkülönbözteti a muszlim lakosságtól.

- Tilos az internet használata mind az afgánoknak, mind a külföldieknek!

- Tilos a szerencsejáték!

- Tilos a kábítószer-fogyasztás és -termesztés!

- Tilos a varázslás és a bűbáj! Az ilyen könyveket el kell égetni, a mágusokat pedig be kell börtönözni, amíg meg nem bánják bűnüket.

A fentiek mellet, a nőkre vonatkozó külön korlátozások: 

- Nő - az otthon végzett házimunkán kívül - nem dolgozhat. (Kabulban néhány kórházában, minimális létszámban, dolgozhattak női orvosok és ápolók, de férfi orvossal nem beszélhettek. Ez a nő munka tilalmára vonatkozó szabály gyakorlatilag éhhalálra ítélte az özvegy nőket és gyermekeiket.)

- Nő iskolában, egyetemen, vagy más, oktatási intézményben nem tanulhat. (A tálibok a lányiskolákat iszlám vallási iskolákká alakították át. Az Afganisztáni Nők Forradalmi Szövetsége /Revolutionary Association of the Women of Afghanistan, RAWA/ által titokban működtetett, „földalatti”, a nőknek írást-olvasást tanító iskolákat tűzzel-vassal üldözték).

- Nő házon kívül nem tartózkodhat, kivéve, ha mahram (közeli, a nőnek parancsoló féri hozzátartozó, pl. apa, fivér vagy férj) elkíséri.

- Nő nem mehet az utca közepén, azaz csak a falhoz húzódva haladhat.

- Nő olyan férfival, aki nem mahram, nem beszélhet, és nem érintheti meg, ide értve az üzlethelyiség férfieladóját is!

- Nőt férfi orvos nem kezelhet!

- Nő nem nézhet rá idegenekre!

- Nő nem vegyülhet idegenekkel!

- Nő általában véve nem beszélhet! Ha mégis szükséges, hogy megszólaljon, azt halkan kell tennie, hogy idegenek a hangját ne hallják!

- Nő hangosan nem nevethet!

- Azt a férjes nőt, akit házasságon kívüli nemi kapcsolattal vádolnak meg, halálra kövezéssel kell büntetni!

- Tilos a kozmetikai szerek használata! Azt a nőt, aki festi a körmeit, ujjlevágással kell büntetni. Nő nem használhat parfümöt. Ha egy parfümözött nő férfiak csoportja mellett halad el, akkor a nő házasságtörőnek tekintendő.

- A nőknek a teljes testet eltakaró, sőt az arcot rostéllyal befedő leplet, a burkát kell viselniük. A burka viselésének megtagadása a hitetlenség és a paráznaság jele.

- Azt a nőt, aki az öltözködési szabályt megszegi, vagy mahram nélkül tartózkodik az otthonán kívül, korbácsolással, ütlegeléssel és szidalmazással kell büntetni!

- Azt a nőt, aki otthonán kívül tartózkodik, de burkája túl rövid, és kilátszik a bokája, korbácsolással kell büntetni!

- Nő ruhája nem hasonlíthat férfi ruhájára.

- A muszlim nők ruházata nem hasonlíthat a nem muszlim nők ruházatára.

- A nőknek buggyos ruházatot kell viselniük, ami elrejti a csábító végtagokat. Nő olyan színes ruhát, amit a tálibok „szexuálisan vonzó színűként” határoznak meg, nem viselhet! - Nő nem viselhet szűk ruhát vagy trapéznadrágot, még a burka alatt sem!

- Nő olyan magassarkú cipőt, mely kopogó hangot ad, nem viselhet! A kopogó cipő ugyanis a férfiak elcsábítására van.

- Egy férfi szabónak tilos nőről méretet vennie vagy női ruhát varrnia! Tilos férfiszabóságban női divatlapot tartani!

- Nő taxival, mahram nélkül nem utazhat!

- Nők és férfiak egyazon buszon nem utazhatnak! A tömegközlekedési buszokat „csak férfiaknak”, illetve „csak nőknek” felirattal kell ellátni!

- Nő nem ülhet biciklin vagy motorkerékpáron, még mahrammal sem!

- Minden olyan helyet, amelynek nevében a „nő” vagy „nők” szó szerepel, át kell nevezni! Például a „nők kertje” helyett a „tavaszi kert” elnevezést kell használni!

- Tilos női közfürdőt működtetni!

- Nő nem sportolhat! Nő nem léphet be sportegyesületbe!

- Nő rádióban, televízióban, vagy bármilyen nyilvános összejövetelen nem jelenhet meg!

- Nők ünneplés céljából, például a böjtöt lezáró Eid céljából, vagy bármilyen, kikapcsolódási és szórakozási célból, nem jöhetnek össze!

- Nő ruhát a folyóban vagy más nyilvános helyen nem moshat!

- Nő a lakása vagy háza teraszán nem jelenhet meg!

- Az épület ablakait feketére kell festeni, hogy a bent lévő nőket az utcáról látni ne lehessen!

- Tilos nőt lefényképezni vagy lefilmezni!

- Tilos nő fényképét újságban vagy könyvben megjelentetni, a ház vagy üzlet falára kiakasztani!

- Ha egy nő megszegi a szabályokat, akkor őt, illetve azt a férfirokont is felelősségre kell vonni, akinek a „parancsnoksága” alatt áll.

A szabályok betartását a Munkrat, azaz a vallási rendőrség ellenőrizte és kényszerítette ki. Ahogyan az ÁVH és a Munkásőrség volt a Kommunista Párt ökle, úgy volt a Munkrat a tálibok ökle.

A tálib szabályok „természetesen” csak az átlagemberekre vonatkoztak. Házaikban, a külvilág szemétől távol, a tálibok élvezték az internetet, a zenét, a pornófilmeket, az alkoholt, a prostituáltakat, és azokat az egyéb, világi örömöket, melyekért az átlagemberekre súlyos testi, vagy akár halálbüntetést szabtak ki. 

Quod licet Iovi, non licet bovi. Amit szabad Jupiternek, nem szabad a (kis)ökörnek. 

Most pedig arra kérem Önt, hogy idézze fel eddigi életét! Vegye számba, hogy hol járt, mit tett, és mivel töltötte az idejét! Azután vesse össze eddigi életét a tálibok által lefektetett szabályokkal, és számolja össze, hogy azokat hányszor és hogyan szegte meg, és azért milyen halmazati büntetést érdemelne! Ehhez vegye hozzá azt, hogy fogyasztott-e valaha sertésterméket és/vagy alkoholt, ami muszlim országban tilos. 

Különösen azoknak javaslom az összevetést, akik lelkesen tapsolnak, amikor a tálib „szabadságharcosok” által elért sikerekről hallanak.

(Hidra)

A szerkesztőség megjegyzése: Több esetben jeleztük már, hogy szerkesztőségünk nem mindig ért egyet teljes mértékben a nálunk megjelent írásokkal, különösen azokban az esetekben, ha azok olvasóinktól származnak. Ennek ellenére a közölhető anyagokat legtöbb esetben megjelentetjük, hogy vitát gerjesszünk, újszerű véleményeknek is helyet adva, vagy pedig azért, hogy új információkhoz juttassuk olvasóinkat. Így jártunk el ezzel az olvasói tanulmánnyal is, mely sok érdekes információt tartalmaz, ugyanakkor érezhetően elfogult a megszállók irányába, úgy állítva be az ország lerohanását - a jenki propagandának megfelelően - mintha valamiféle civilizálós tevékenység lenne.

Értelmezhetetlen például ennek a résznek a befejezése, mely arra buzdít, nézzük meg, mi hányszor "szegtük meg" a tálibok tilalmát, hiszen semmi közünk hozzájuk: más kontinens, más kultúrkör vagyunk (ráadásul nálunk meg zsidó diktatúra van, mely még a véleményszabadságot is korlátozza, Amerikáról ne is beszélve, úgyhogy megvan mindenkinek a maga baja). Ha az ottaniak ezzel a rendszerrel akarják a népet kordában tartani (márpedig ebből a cikkből is kiderül, hogy az egyszerű emberek inkább a tálibokat támogatják, de semmiképpen sem a NATO-t), akkor az az ő választásuk, ebbe beleszólni senkinek sincs joga.

Ugyanígy értelmetlen hadviselő felekről beszélni, méregetve, hogy ki mennyire tartja be a hadijogot. Egyrészt azért, mert nem szokványos háborúról beszélünk, ahol két szembeálló fél adok-kapok alapján össze-összecsap, hanem arról, hogy egy cionista szövetség lerohant egy országot, hogy átvegye ott a hatalmat. Aki pedig ellene harcol, legyen az tálib vagy bármi más, mégiscsak a saját földjét védi a betolakodók ellen (anélkül, hogy esélye lenne a támadó országára válaszcsapást mérni), akkor is, ha a hatalomért teszi. (Több joga van hozzá, mint John Smith-nek.) Másrészt azért nem lehet egyenrangú felekről beszélni, mert az egyik fél a legkorszerűbb technikával, légierővel stb. rendelkezik, a másik pedig csak egyszerű kézifegyverekkel, így olyan módon harcol, ahogy tud. Harmadrészt pedig nem egy kiszivárgott eset bizonyítja, hogy a jenkik igenis imádnak civileket mészárolni, nem igaz tehát az a megközelítés, hogy ez is a tálibok számlájára írható.

Ettől függetlenül közöljük olvasónk információdús tanulmányát, olvasóink felnőtt emberek, el tudják dönteni, milyen következtetéseket szűrnek le belőle.