1939. február 28. Németország napokon belül megszállja Cseh- és Morvaországot. Március közepére a magyar vezérkar Kárpátalján kis létszámú ejtőernyős csoport bevetését fontolgatja. Az lesz tehát a tűzkeresztség! A kísérleti keret tervében új feladat, sávdobás - az akkori kifejezéssel élve vándorugrás - szerepel Magyaróvár környékére. Ez azt jelenti, hogy a Szombathelyen felszálló ejtőernyős csoport egy számára ismeretlen terepre ugrik és harci feladatot hajt végre. Igen ám, de tejszerű köd ül a tájon! Műszeres navigáció Magyarországon még nem létezik, a felhőrepülő-kiképzés a rádiós kiképzőgépek és a földi irányítóállomások hiányában még el sem kezdődött. Vakrepülésről tehát szó sem lehet. A mennybolt halott. A szombathelyi repülőtér parancsnoka minden felszállást letilt.
A magyaróvári harcszerű gyakorlat előkészítésére az ejtőernyősök parancsnoka, Bertalan Árpád vállalkozik. Feltehetően önként jelentkezőket kér, és nemcsak minden felelősséget magára vállal, hanem minden tekintélyét is latba veti, mert a repülőtér parancsnokától – a repülési tilalom, a sűrű köd és a józan ész ellenére – egy Junkers Ju-86K-2 típusú bombázó megkapja a felszállási engedélyt. Ami ezután következik, az sem katonai, sem másféle krónikában nem szerepel.

A Ju-86-os pilótája apám édesbátyja: Mészáros Géza repülő hadnagy. A bombázó feldörög a jól ismert felszállópályán és felhúz, messze a vastag ködpaplan fölé. utasai a felkelő nap tűhegynyi, szóró fényében látják a földgolyó légkörének íves, sisakrostély alakú árnyékát. Az éjszakának ebben a földhöztapadt gerezdjében még szikráznak a csillagok. A Nap emelkedik; az árnyék lassan alámerülő síkja alatt hömpölyög a felhők hátának izzó bíbor lilából sötétkék feketébe futó végeláthatatlan sivataga. A gép hasa néhányszor saját árnyékába csapódik, aztán a pilóta egy szűk fordulóval feljebb emeli, és a tervezett cél irányába, észak-északkeletnek repül. Balra elöl a soproni hegynek a ködből kibukkanó púpja sötétlik, épp Csapod fölött, félúton lehetnek. Aztán a hályog mögött már bizonyosan Magyaróvár van alattuk. Az nyilvánvaló, hogy a terep felderítése a vándorugrás előkészítésére lehetetlen, a gép viszont a légtér fogáságába került. Ez a zárvány itt fenn maga a mennyország, az emberi alkotóerő, a motorok és az üzemanyag üdvössége, de alattuk ez az összefüggő semmi napernyő, ez a vékonyka ködlemez tökéletesen elválasztja őket a földtől.

Vissza kell fordulniok.

A pilótafülke most laposan balról kapja a napot. Itt mára csak egyetlen feladat maradt: valahogyan épségben visszatenni a földre a gépet, Bertalan századost és három emberét. De hol? Kell valahol egy használható lyuknak lennie ezen a felhő és ködlepedőn! Újra Szombathely fölött járnak, az órája a pilóta legmegbízhatóbb műszere, de tovább kell menniük, Graz felé. A nap már magasabban jár, alattuk minden vakító fehér. Grazban fognak leszállni, az Anschluss német Ausztriájában, a táj erre is majdnem mindenhol lapos, csak az erdőkre és a házakra kell vigyáznia.

Két hete éppen, hogy Kanizsáról nála járt az öccse. „Ne félts engem, Jankó, én soha nem fogom odaverni magam!” - mondta neki. Most felhúz négyszáz méterre, még magasabbra, szemben a felhők fölött havas sziklacsúcsok falai ragyognak. Magyarország éppen négy napja csatlakozott az antikomintern paktumhoz. Olaszok, németek, japánok és mi, magyarok.

A pilótának három napja volt a neve napja, épp egy hónappal az esküvője előtt; volt hát rá jó okuk, hogy megünnepeljék őt ezek az ördögtől megszállott fiúk. Leszállni azonban itt sem lehet. Vissza kell fordulnia, újra Szombathely felé. Hátha odalenn is feltámad a szél, talán a napsütés valahol megbontja kissé ezt pokoli fehérséget. A pilóta a menyasszonyára és az esküvőjére gondol. Még huszonöt nap, és összeházasodnak, két menyasszony és két vőlegény.

„- Meglásd öcsém, én soha nem verem oda magam!”

A százados mindvégig ott áll mögötte. Ilyen vakító, habos felhősivatagot ő még sose látott. úgy tűnik, ezúttal túllőtt a célon. Beszélgetni itt a motorzúgásban alig lehet. Pedig a szíve szerint most hasznos lenne elnézést kérnie. Egy féléve sincs még, hogy életében először ugrott. Egy erős széllökés belekapott az ernyőjébe, és alig engedte földet érni. Mindjárt elsőre alaposan meghúzta a jobb bokáját. Azóta minden ugrójának kötelező a bokapólya.

Már több mint két órája repülnek. A gép lejjebb ereszkedik, erősen rázkódni kezd. Ilyenkor jobban érzik a hideget is. A Ju-86-os karcsú árnyéka mellettük rohan a vizes felhőtesteken. A pilóta észleli, hogy valami baj van a jobboldali hajtóművel… az az átkozott tápszivattyú!

Ez nem lehet egyszerűen csak a gép közismert nehézkessége. Egyszerre ólmos szürkeségbe csapódnak. Ha eddig a mennyben jártak, akkor most itt kezdődik a pokol. Valahol itt kell lennie a repülőtérnek. A gép túl gyorsan veszít a magasságából. Hirtelen sötétszürke mélység tátong alattuk. Fák! Ez a legnagyobb csupasz erdő, amit valaha látott! A bombázó szinte súrolja a fák tetejét. Hófoltok, hosszú csíkokban… a menyasszony fátyla… felakadt a fákra… Szántók csíkjai, füzes, szélesebb, jeges patakmeder, a Rába ez, vagy a Répce? No, ez az, ami totálisan mindegy.

A pilótafülke ablakára csíkokban ráfagy a köd. Nincs mese, a gépet most kell letenni! Üvölt:

- Mindenki feküdjön hasra a gép farában! Százados úr, te is! Kapitány, feküdj oda te is, nagyon kérlek!

A kapitány azonban úgy érzi, ő most nem mozdulhat a pilóta mögül; a karjait felnyújtva két kézzel megkapaszkodik és kifeszül.

A motorok bőgése már visszaverődik a földről. 9 óra 30. Végre tisztul az erdő, az erdő szélén egy sima földcsík fut alattuk. Itt kell letenni a gépet. Jobbról, az erdő széléről most egy magas fa lép elő… a gép lelassult, már nem emelkedik. Balra dönt, a bal szárny és a gép fara majdnem a földet éri. A jobb szárny élének harminc centije így is a fába akad, forgácsként fröcskölnek szét az ágai. A gép könnyű legyezőként jobbra pördül, és a fák fala előtt szinte megáll a levegőben. A mélyrepülésnek vége. A bombázó mint egy elszabadult liftkabin, tompa dörrenéssel levágódik a földre. A motorok felsivítanak, mint a fűrész, aztán lefulladnak és hörögve, üres reszeléssel, egyenként hallgatnak el. Biztonsági öv még nem létezik, a pilótát az ülés rugózata vágja fel a mennyezetre. Azonnal szörnyethal. Egyedül ő - az utasai mind életben maradnak.

A gépek egyre keringtek, a motorok egyre zúgtak és mi levett kalappal és tisztelegve álltunk Előtted, néztünk fel Rád és köszöntöttünk:
„Mészáros Géza repülő hadnagy úr, jó repülést az ég felé!”