A rabszolgaság végleges franciaországi eltörlése után 153 évvel került fel az internetre az az adatbázis, amely az egykori rabszolgatartóknak a francia állam által - a felszabadított rabszolgák után - kifizetett kártérítések részleteit tartalmazza. Ebből a Le Monde című napilap közölt részleteket. A lap szerint a korábbiaknál jobban megérthető a korabeli rabszolgatartó társadalom összetettsége, és azoknak a beruházásoknak az eredete, amelyekből a mai napig létező, nagy családi vállalkozásokat hoztak létre.

A francia állam 1849 után 10 ezer rabszolgatartónak mintegy 126 millió aranyfrank értékű kártérítést fizetett ki, amely a nemzeti jövedelem 1,3 százalékának felelt meg, azaz mai értéken mintegy 27 milliárd eurónak. Az elterjedt vélekedéssel ellentétben azonban a kártérítésből nem csak fehér telepesek részesültek.

"A rabszolgaság eltörlését kimondó 1848. április 27-i törvény okozza a szemantikai zavart" - mondta a lapnak Myriam Cottias, a CNRS kutatója. A törvényben a telepes szó szerepel, ami a fehér gyarmatosítókra utal, pedig a kártérítést a rabszolgatartók kapták, akiknek egy része színesbőrű volt.

A ma is Franciaországhoz tartozó Martinique szigetén például a rabszolgatartók harmada fekete vagy mesztic volt, többségük kisbirtokos.

Jelentős számban voltak nők is a kártérítést igénylők között, voltak köztük telepesek özvegyei vagy olyan egyedül élő nők, akiknek volt néhány rabszolgájuk.

Az állam által kifizetett kártérítés összegét a rabszolgák ára alapján állapították meg, külön-külön minden volt gyarmaton. Az árak a cukorültetvényeken voltak a legmagasabbak, elsősorban Réunion szigetén, ahol a rabszolgaság eltörlésekor felfutóban volt a cukortermelés. Itt rabszolgánként 671 frankot kapott a volt tulajdonos, Martinique-en 409 frankot, míg Guadeloupe-on 447 frankot. Ezután következett Guyana, Szenegál és a madagaszkári Nosy Be, ahol kevesebb mint 40 frankot ért egy rabszolga.

Az adatokból az is kiderül, hogy a spekulánsok hogyan gazdagodtak meg a kártérítésből. Franciaország európai részéről sokan néhány hónappal a rabszolgaság eltörlése előtt csak azért utaztak a karibi térségbe, hogy egyesével felvásárolják a rabszolgákat a közelgő kártérítés reményében.

A kártérítések egy része egyébként a franciaországi alkuszok vagy - adósság-visszatérítésként - hitelezők zsebébe került, ami arra utal, hogy nem minden rabszolgatartó volt gazdag ültetvényes.

A kártérítésből részesült 10 ezer ember profilja nagyon vegyes képet mutat. A legnagyobb rabszolgatartó a felszabadítás pillanatában a Réunion szigetén élő Louis Marie Gabriel Le Coat de Kerveguen volt, aki 1,9 millió frankot kapott az 1680 rabszolgájáért cserébe. A rabszolgaeladással foglalkozó Gradis család szintén több százezer frankhoz jutott a több száz rabszolgájáért. A család leszármazottai jelenleg egy pénzügyi befektetési társaságot vezetnek.

Hasonló adatbázist elsőként Nagy-Britannia hozott létre 2013-ban, abban 47 ezer név szerepel. A britek 1833-ban 20 millió fontot, a nemzeti költségvetés 40 százalékát fizették ki a volt rabszolgatartóknak, akik között Franciaországhoz hasonlóan a nők aránya 40 százalék körül volt.

Jelentős különbség a két adatbázis között, hogy míg a francia kutató egyik célja az volt, hogy megmutassák mennyire összetett volt a rabszolgatartó társadalom, a brit összesítés nem különbözteti meg a színesbőrűeket, és nem szolgál jelzésekkel a kapitalizmus fejlődéséről az ipari forradalom idején. Pap Ndiaye történész, a párizsi Politikatudományi Intézet történész-professzora szerint a francia adatbázis "ellentmondásos válaszokkal szolgál a mai világ kérdéseire", ezért "óva int a politikai célokra történő felhasználásától"...

(MTI nyomán)