Az orosz hadsereg immár az egyik legújabb fegyverét, a 9K515 Tornádó-Sz rakéta-sorozatvetőt is alkalmazza az ukránok megtörésére. A rakétacsapások többnyire a polgári célpontokat érik, főleg a vízellátó és áramszolgáltató rendszereket pusztítják.

Az amerikai kongresszus egyik legutóbbi jelentése éppen azt elemzi, hogy miben és mennyire változott az orosz hadsereg tevékenysége az ukrajnai háború kezdete óta. A tanulmány egyebek közt megállapítja, hogy az első kudarcok hatására nemcsak a csapatok közötti kommunikáción javítottak, hanem összfegyvernemi harccá alakították az egész hadjáratot. Ennek legfontosabb eleme a tüzérség széles körű alkalmazása. Ezen belül is kitüntetett szerepet kaptak a rakéta-sorozatvetők.

Az egykori Szovjetunióban nagy hangsúlyt fektettek a rakétatüzérség fejlesztésére. Az 1920-1930-as évek sikeres kísérletei megmutatták, hogy olcsón és egyszerűen gyártható rakétákkal ugyanolyan, ha nem nagyobb pusztítást lehet végezni, mint ágyúkkal, tarackokkal. Így született meg a második világháború egyik legrettegettebb szovjet fegyvere, a Katyusa sorozatvető. Az elnevezés valójában egy folyamatosan korszerűsödő fegyvercsaládot jelölt, amelynek fejlesztése a hidegháború idején is töretlen lendülettel folytatódott.

A Katyusákat az 1960-as években a BM-21 Grad sorozatvető váltotta fel, amely mind a mai napig hadrendben áll egy sor országban, többek között Ukrajnában és Oroszországban is. (A Magyar Honvédség ugyancsak használta, de már jó néhány évvel ezelőtt kivonta a rendszerből.)

A NATO-ban viszont úgy gondolták, hogy nincs szükség ilyen harceszközökre, hiszen amire ezek képesek, arra megfelelnek a hadszíntéri nukleáris fegyverek is. Inkább azokat fejlesztették és állították hadrendbe a nyugati katonai szövetség hadseregeiben.

A szovjetek azonban kitartottak a rakétatüzérség mellett, és BM-21-et egyre nagyobb hatótávolságú, illetve pusztítóerejű sorozatvetők követték. 1987-ben állt hadrendbe a 9K48 BM-30 Szmercs (Forgószél) típusú fegyver.

Ennek továbbfejlesztett változata a 9K515 Tornádó-Sz-nek nevezett tüzérségi eszköz, amely 2016-ban jelent meg az orosz hadsereg arzenáljában. Először a szíriai polgárháborúban próbálták ki, és most már Ukrajnában is bevetik. Leginkább abban különbözik az elődjétől, hogy képes irányított rakétákat is indítani, amelyek a korábbi 70 kilométer helyett akár 120 kilométerre lévő célokat is támadhatnak. Méghozzá – állítólag – nagyon pontosan.

Ez eddig egyáltalán nem volt jellemző az orosz rakéta-sorozatvetőkre. Az irányítás nélküli rakéták meglehetősen nagy területen szóródtak szét. A második világháborús őseik például öt és fél kilométernyi száguldást követően másfél kilométeres körzetben értek földet. Viszont ekkora területet be is borítottak a repeszeikkel. Ettől voltak igazán félelmetes fegyverek. Utódaik valamivel pontosabbak és jóval messzebbre képesek repülni, de alkalmatlanok úgynevezett pontcélok eltalálására.

Ezzel szemben az amerikai HIMARS rakéták rendkívül pontosak. Legalább annyira, mint a repülőgépekről bevetett lézer- vagy GPS-vezérlésű bombák. Ez nem is lehet másképpen, hiszen a HIMARS rakétáit is műholdas helymeghatározó rendszer vezeti célba. Ráadásul a katonai GPS sokkal pontosabb, mint az, amit a polgári életben használunk.

A GPS megjelenése az oroszokat arra késztette, hogy ők is létrehozzanak egy hasonló rendszert. Ez az évtizedek óta építgetett GLONASS. A hálózat még ma sem teljes, és használhatósága jócskán elmarad a GPS-től. Léteznek már olyan műszerek, amelyek mind a két rendszert használhatják, ám ha gond adódik a helymeghatározással, akkor a gyártó azt javasolja, kapcsolják ki a GLONASS-t.

Ennek ellenére az oroszok számos légi, tengeri és földfelszíni rakéta irányításához a GLONASS-t használják. A Tornádó-Sz rakétája is ilyen vezérlést kapott, és a pontossága a gyártó szerint 2-3 méter. Ez azonban csak azt jelenti, hogy a kilőtt rakéták legalább fele betalál egy két-három méter átmérőjű körbe. A korábbi, csak "területtűzre" képes röppentyűkhöz képest viszont már ez is hatalmas előrelépés. Az oroszok máris azt állítják, hogy a Tornádó-Sz hasonló képességekkel rendelkezik, mint az amerikai HIMARS, sőt még jobb is annál.

A tervezők a műholdas vezérlés és a hatótávolság növelése mellett többféle robbanófejet is kifejlesztettek. A 800 kilogramm tömegű, hét és fél méternél is hosszabb, 9M55K jelű rakétának van olyan változata, amely a becsapódás előtt 72 darab résztöltet szór szét, majd ezek további ötszáz kisebb-nagyobb repeszre robbannak. Aztán létezik kimondottan harckocsik és lövészpáncélosok elleni harci rész. Ennek hatszáznál is több repesze még a 160 milliméter vastag homogén páncélt is átüti. Emellett van aknaszóró és olyan rakéta is, amelyik egy ejtőernyővel leereszkedő kis drónt lő a csatatér fölé, ez pedig 20 percen keresztül sugároz felderítési adatokat az alatta lévő területről.

De talán mind közül a legborzalmasabb a termobarikus harci fej, amely a földfelszín felett detonálva gyúlékony anyagot porlaszt a levegőbe, majd azt be is robbantja. Egy legalább 25 méter átmérőjű, ezer Celsius-fokos tűzgömb keletkezik, lökéshullám alakul ki, majd pedig vákuum.

Hatékonyságát tekintve egy 9K515 Tornádó-Sz felér 21 darab hagyományos, BM-21 Grad sorozatvetővel, és teljes tűzerővel több tíz hektárnyi területet tud letarolni. Egy üteg, amely hat indítóból áll, képes megállítani egy egész hadosztályt, vagy elpusztítani egy kisebb várost. Ezért is hasonlítják a harci erejét a nukleáris fegyverekhez.