Ez pedig nem más, mint amikor az a kép fogad minket, mikor belenézünk postaládánkba, hogy szabályosan ömlik ránk a „szemét”. De ne legyünk ennyire rosszindulatúak, nevezzük „teszkós” (vagy más egyéb) szórólapnak, újságnak, melyekben a különböző, arra a hétre meghirdetett akciós termékeket hirdetik. Jellemzően egyébként minden héten lényegében ugyanazt.

Józan ésszel nem látom be, mi szükség van arra, hogy ezekkel teletömjék a postaládánkat, bőven elegendő volna kihelyezni az áruházak bejáratához az újságokat, hiszen aki oda akar menni vásárolni, egyébként is úgy tesz, és a helyszínen nyugodtan tájékozódhat az „akciós” árakról. Egy felmérés szerint évente 84 millió (!) kilogrammnyi reklámanyagot kap ilyen úton a lakosság. Kiszámolta vajon valaki, hogy ezekhez (még akkor is, ha van olyan, ami újrahasznosított papírból készül) hány kg fára van szükség, és milyen költségekkel bír?

Őszintén szólva, az égvilágon semmi pozitív hozadékát nem látom a dolognak. Ellenben azt tudni érdemes, hogyan néznek ki a posták az ország minden pontján, vagy a postások kerékpárjainak táskái, mikor fel kell pakolniuk ezt a sok reklámanyagot. Jóformán alig marad hely a levelek számára, és hiába van elhelyezve például 2-3 úgynevezett előszállítási pont (ahol később felveheti) a körzetükben, mégis gyakran előáll a szituáció, ha minden számára előírt küldeményt, kínai „levelet” (valójában csomag) és reklámújságot magához akar venni, kis túlzással úgy néz ki, mint a tibeti serpák, kik a fejük tetején is képesek csomagot hordani.

Ezt aztán ellenőrzik is, akár telefonon, akár személyesen becsöngetnek szúrópróbaszerűen, hogy megkapta-e az erre a hétre rendelt „teszkós” újságot. Nyilván úgy van vele, hogy a kutya nem emlékszik már rá, hiszen ment a kukába a többi „színes szeméttel” együtt, tehát úgy felel, „persze, biztos kaptam…”

Arról ne is beszéljünk, hogy a rendőrség is jelezte már több alkalommal, hogy figyeljenek oda a lakók a ládák ürítésére, ugyanis ha például nyáron távol vannak 1-2 hétre, és egyre csak gyűlik a szóróanyag, az jól láthatóan mutatja a potenciális betörők számára, hogy huzamosabb ideje nincsenek otthon.

Az emberek ez ellen úgy igyekeznek védekezni, hogy kiragasztják a ládájukra, nem kérnek szórólapot, melyet vagy figyelembe vesznek, vagy nem. De ha még ezekre a helyekre nem is gyömöszöli be az anyagot a kézbesítő, az alapprobléma ugyanúgy áll: ezt a horribilis mennyiségű reklámanyagot ugyanúgy minden héten legyártják. (Bocsánat, egyébként van, aki örömmel fogadja, főleg téli időszakban: gyújtósnak használják.)

Szemlátomást az, hogy néhány helyen ki van ragasztva az elutasító matrica, döntően nem befolyásolja a folyamatot. Érdekes volna az a szituáció, azzal mihez kezdenének, ha minden postaládán ott virítana a kérés, de azt gondolom, ez sajnos nem fog bekövetkezni. A spanyolviaszt nem kell feltalálnunk, drasztikusan csökkenteni kell a reklámanyagok nyomtatását, a postatörvényt pedig át kell fogalmazni, ilyen anyagok kézbesítését bizonyos korlátok közé kell szorítani, egyéb feltételekhez kell kötni. Nyilván erre azt mondanák a posta vezetői, hogy ez jelentős bevételkieséssel járna nekik (nem a kézbesítőknek, mert ők azért, amiért kihordanak több ezer reklámújságot, a hónap végén nevetséges 1-2 ezer forintot kapnak pluszban), de a közjónak itt meg kell előznie az egyéni jót, ez esetben pedig nem kéne a szemetet lapátolnunk minden nap, és még a postások is hálásak lennének…

Lantos János – Kuruc.info