Az ’41-42-es időszakban a japán flotta fő ütőképessége a repülőgép-hordozókban és azok repülőgépeiben rejlett. Alábbi cikkünkben ennek az erőnek a technikai fejlesztéseit láthatjuk.
Az A6M Zero-sen (Rei-sen)
A háború középső szakaszában (1941-43) a Mitsubishi Zero volt a világ egyik leghatékonyabb repülőgépe. A típus elsősorban a manőverező képességével tűnt ki, ami gyakorlatilag minden gépnél jobb volt. Ezt elsősorban a könnyű szerkezettel érte el. Emellett voltak más előnyei is a típusnak, aminek az okait lentebb magyarázzuk.
Alaptulajdonságok
A japánok tipikusan léghűtéses csillagmotorokat alkalmaztak, amik egyszerűek és strapabíróak voltak. A Zerót hajtó Sakae motor emellett alacsony terhelés mellett üzemanyag-takarékosan tudott repülni, ami hozzájárult a Zero hatósugarához.
 Sakae 12 léghűtéses csillagmotor |
A japánok a lehető legkönnyebbre tervezték a vadászgépeiket. Ez hozzájárult a nagy hatósugárhoz, ami jelentős előnynek számított. A Zero hatótávolsága üzemanyag-póttartállyal elérte a 3100 kilométert.
 A6M Zero háromnézeti rajza. Jól látszik a jó kilátást biztosító kabintető |
Aluminium-cink ötvözet
A Zero egyik jellemzője, hogy könnyű volt. Ennek több oka is létezett, az egyik a gyártáshoz használt szerkezeti anyag. A Zero egy speciális aluminium-cink ötvözetből készült, ami könnyű és erős volt. Az ötvözet neve Ultra Szuper Duraluminium volt. A kis tömeg másik oka, hogy tervezéskor csökkentették a biztonsági tényezőket, hogy vékonyabb lehessen a gép burkolata.
Műszerek
A Zero egyik jellegzetessége, hogy egyszerű volt a pilóta műszerfala. Ez nem terhelte túl a pilótát és könnyű volt megtanulni.
A japánok egyik hátránya az volt, hogy a repülőgép-rádióik nem voltak olyan fejlettek, mint az amerikai haditengerészet esetében. Ennek nem csak technikai okai voltak, hanem a japán híradási gyakorlat is szerepet játszott. A japánok gyakran rádiócsendben repültek, hogy az ellenség ne tudja őket lehallgatni, és szigorúan meg volt szabva, hogy mikor használhatják a rádiót. A japánok a Zerok egy részéből ki is szerelték a rádiókat, hogy tovább csökkentsék vele a gép súlyát.
 A Zero-sen műszerfala. |
A japán hordozók csapásmérő képességeinek okai
A japán tengerészti légierő egyik fő előnye az amerikaiakkal szemben az volt, hogy a repülőgép-hordozóikról felszálló repülőgépeik hatótávolsága jelentősen nagyobb volt. Ezért a japán hordozók olyan távolságról tudtak támadást indítani az amerikai hajók ellen, amiről az amerikai hordozók képtelenek voltak ellentámadást indítani.
Ennek alapvetően az volt az oka, hogy a japánok a világháború előtt úgy ítélték meg, hogy a repülőgép-hordozók nagyon sérülékenyek. Ezért úgy gondolták, hogy az a fél nyerhet egy csatában, amelyik először támad. Ezért az amerikaiaknál nagyobb hatótávolságú repülőgépeket építettek, hogy először tudjanak támadni.
 Zero vadászgépek, póttartállyal |
Egy ezzel kapcsolatos másik tényező, hogy a japánok úgy tervezték a hajóikról indított repülőgépeik utazósebességét, hogy a lehetőleg hasonló legyen a különböző típusok esetén. Ezért a különböző típusú repülőgépekből (zuhanóbombázók, torpedóvetők, vadászgépek) álló kötelékeket könnyben tudták egyben tartani. Ezzel szemben 42-ben az amerikai haditengerészet repülőgépei jelentősen különböző sebességgel repültek.
A háború elején a japán tengerészeti légierő egyik előnye az volt, hogy jobban képesek voltak összpontosítani a különböző hordozókról felszálló repülőgépek támadását. Ezzel szemben 1942-ben az amerikai hordozók gyakorlatilag laza koordinációban indították a repülőgépeket. Ezért a japánok több repülőgépet tudtak összpontosítani egy célpont ellen.
 Japán D3A zuhanóbombázó. Ez a repülőgép a japán haditengerészet egyik fontos repülőgépe volt a háború elején. 1942-ben volt olyan csata, amiben a japán pilóták 80 százalék feletti találati arányt értek el vele, ami kimagaslónak számított. Maga a gép technikailag hasonlított a német Stukára, ahhoz hasonlóan merev futóművel rendelkezett |
 Harbor elleni támadáshoz csatahajók gránátjait alakították át légibombákká. Ezek elég nehezek voltak ahhoz, hogy áttörjék egy csatahajó fedélzetpáncélját. Az egyik ilyen bomba találata robbanthatta fel az Arizona csatahajót |
A japán hordozók további tulajdonságai
A japán hordozók egyik technikai fejlesztése a repülőgépek leszállását elősegítő jelzőlámpák voltak. Ezzel a rendszerrel még a háború végére jellemző tapasztalatlan pilótákkal is le tudtak szállni a hordozókra. Ezzel szemben az amerikaiak manuálisan, zászlókkal jelezték a pilótáiknak a leszállás során.
 A japán Zuikaku repülőgép-hordozó. Ez és testvérhajója, a Shokaku voltak a japán haditengerészet legmodernebb hordozói a csendes-óceáni harcok kitörésekor. Gyorsak voltak és sok repülőgépet tudtak szállítani. A repülőgép-üzemanyagot tároló tartályaikat szén-dioxiddal védték a felrobbanástól és erősen páncélozták |
A japán hordozók tipikusan kétszintes hangártérrel rendelkeztek, míg az amerikaiak eggyel. Ennek ellenére az amerikai hordozók több gépet tudtak kezelni, mivel az amerikaiak a startfedélzetet is használták a gépek tárolására, míg a japánok csak a hangártereket. Viszont a japán hordozóknak voltak tartalék gépeik, melyek a hajókon összeszerelhetőek voltak. A japán hordozókra jellemző volt, hogy zárt hangárokkal rendelkeztek, míg az amerikaiak nyitottak voltak.
 ’42-től kezdve jelentős szerepe volt a japán haditengerészetben két hordozónak, a Junyo osztályú hajóknak. Ezeket hivatalosan óceánjárókként rendelték meg, de eleve úgy voltak megtervezve, hogy viszonylag gyorsan hadihajóvá lehessen őket alakítani. Ezt a japánok ki is használták és 1942 második felében már jelentősen növelték a japán flotta ütőképességét. A japánok a világháború előtt számos hajót építettek meg úgy, hogy gyorsan repülőgép-hordozóvá lehessen őket alakítani, hogy ellensúlyozzák az USA ipari fölényét |
(Olvasónktól)
Források:
