Bár a századok folyamatosan formálták a jász identitást, az mindvégig megmaradt. Sok szép és érdekes népszokás öltött újra testet, egy ilyet fogunk soron következő részünkben kibontani, ezt pedig úgy hívják, Jánoska-úsztatás, Dr. Bathó Edit néprajzkutató forrásaira hivatkozunk. De mi is ez a népszokás?
Ehhez tudnunk kell az előzményeket. A 18. században két olyan szent kultusza alakult ki a Jászságban, amelyek hosszú időn át fennmaradtak és még a mai napig is szerepet játszanak. Az egyik személy a pásztorok és állattartók védőszentje, Szent Vendel, a másik pedig a vizek patrónusáé, tehát Nepomuki Szent Jánosé. Utóbbi egyébként Csehország patrónusa is, de a teljes közép-európai, így a magyar népi vallásosság egyik jelentős alakja volt. 1340-ben született egy Nepomuk nevű kisvárosban, majd pappá vált, ő gyóntatta IV. Vencel cseh király feleségét is. Egy legenda szerint a király meg akarta tudni tőle azt, mit gyónt neki felesége. Szent János azonban nem volt hajlandó elárulni, hivatkozott a gyónási titokra, s ezen álláspontját kínzások hatására sem változtatta meg. A király eztán bosszúból kezét-lábát összekötöztette, majd egy hídról a Moldva folyóba dobatta. Teste azonban sokáig nem merült el a vízben, ellenben fényességesen úszott annak tetején. Végül testét 1393-ban a prágai Szent-Vid templomban temették el, sírját 1729-ben szentté avatása előtt megnyitották, és általános megdöbbenésre nyelvét épen találták, melyet ereklyeként őriznek a mai napig.
Nepomuki Szent János tisztelete már igen korán megjelent a Jászságban. Ennek oka az, hogy a szabályozatlan folyók, a Zagyva és a Tarna gyakran kikeltek medrükből, nagy károkat okozván. A jászok ezért fordultak a vizek patrónusához, bízva benne, ha hozzá fohászkodnak, segíteni fog. Beszédes, hogy a Jászság 18 települése közül 14 rendelkezik Szent János-szoborral. Az első szobrot a Jászság központjában, Jászberényben állították 1728-ban, tehát még egy esztendővel szentté avatása előtt. A későbbiekben még két további szobrot is emeltek. A Jászberényi Főtemplom is emléket állít a szentnek. A Nagyboldogasszony római katolikus templom egyik baloldali oltárán is emléket állítottak neki, ott az 1783-ban Joann Zickler által festett ábrázolás látható. Az érdekessége az, hogy olyan módon tárja elénk, mint amikor már a mennyekben van.
Jászberény és a Jászság katolikus lakosai mai is gondozzák ezeket a szobrokat, szinte valamennyi rendezett állapotban látható, sokszor virágokkal, koszorúkkal vannak teli. De a kultusz nem merült ki szoborállításokban. Nepomuki Szent János emléknapján, május 16-án rendszeresen litániát tartottak a templomokban, de ugyanezen a napon volt szokás, hogy az asszonyok a szent szobrához járultak, imádkoztak és énekeltek, majd a Zagyván Jánoskát eresztettek. Ez két dolgot jelentett. Jentett egy fából készült kereszt alakú tutajt (szorosan véve ezt nevezik Jánoskának), melyet virágcsokrokkal és gyertyákkal feldíszítettek, de mellette úsztattak egy teljesen virágba borított tutajt is (ez pedig Szent János úsztatása). A víz a következő településig sodorta, ahol újabb tutajokat tettek a folyóba. Szent János úsztatásának szokása azonban a II. világháborút követően teljesen abbamaradt.
De 60 év múltán újraéledt, sőt, újabb szokáselemekkel gazdagodott. Jászjákóhalmán Horváth Péter és Honismereti Szakköre és a Dósai Honismereti Szakkör élesztette újra a szokást 2006-ban. Majd egyre szélesebbé vált, például csatlakozott a jászberényi Jász Múzeum is. Azóta láthatjuk, hogy általános iskolai gyerekek maguk készítik el virágtutajaikat, amit elvisznek minden év május 16-án Nepomuki Szent János szobrához, ott meghallgatják az elbeszéléseket a szent életéről, majd a Nagyboldogasszony templom mögött víznek eresztik a tutajokat.
Azt gondolom, egy olyan világban, ahol a modernitás és a hagyományellenesség igyekszik magának jogot formálni arra, hogy mindent elhomályosítson, ami népi jellegű, meg kell becsülnünk és értékelnünk szükséges az ilyen kezdeményezéseket, és csak pozitívan tekintethetünk rájuk.
Lantos János – Kuruc.info