Ötven év után oldotta fel a görög titkosszolgálat annak az 58 hírszerzési jelentésnek a titkosítását, amelyek az 1974-es ciprusi görög nacionalista puccsról, valamint az azt követő török bevonulásról szólnak.

A dokumentumok amellett, hogy első alkalommal engednek betekintést az eseményekbe, új perspektívába is helyezik azokat. Az egyik, 1974. július 2-i jelentésben például az szerepel, hogy ciprusi tisztviselők figyelmeztettek arra, következményei lehetnek a görög katonai jelenlétnek. Egy másik pedig a kommunista hatalomátvételre vonatkozó aggályokra hívta fel a figyelmet, amennyiben a görög csapatok kivonulnának a szigetről.

De kiderült az is, hogy még a titkosszolgálatot sem tájékoztatták az első ciprusi államfő, III. Makariosz érsek megbuktatására irányuló tervekről. Érdekesség, hogy a török invázió megindulásáig, nem készültek jelentések arról, hogy mekkora katonai beavatkozásra készül Ankara, sem arról, hogy mikorra tervezik. Sőt, titkosszolgálati körökben a török csapatok megindulása előtt már hatalmas káosz uralkodott. A jelentések továbbá kitérnek arra is, más országok hogyan viszonyultak a ciprusi válsághoz. Az iratok szerint az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia végig elfogult volt Törökországgal szemben, Washington politikáját egyenesen törökbarátnak minősítették.

Ahhoz, hogy megértsük, mi vezetett az 1974-es válsághoz, egészen az 1877–1878-as orosz–oszmán, a mai Balkán területén zajlott háborúig kell visszamennünk. A háború eredményeképp az oszmán befolyás jelentősen meggyengült a térségben, miután az Orosz Birodalom kezére került a mai Bulgária és Szerbia területe. A harcokat és a területi változásokat követően 1878 nyarán megtartották a berlini kongresszust, hogy a nagyhatalmak újrarajzolják a Balkán térképét.

Az események idővonalára ebben a szakaszban került fel Ciprus, amely 1571-es elfoglalása óta az Oszmán Birodalom része volt, ám a szultán igyekezett egyre több szövetségest maga köré gyűjteni a kongresszus idejére. 1878. június 4-én az Oszmán Birodalom Nagy-Britanniával kötött titkos megállapodást. A Ciprusi Egyezmény értelmében a sziget közigazgatását átadták a briteknek, akik cserébe támogatásukról biztosították az oszmánokat a berlini gyűlésen.

Ciprus ugyanakkor fontos stratégiai pont is volt: amellett, hogy a brit jelenlét védelmet jelentett az Oszmán Birodalom déli területei számára, bázisul szolgált Nagy-Britanniának, amely könnyebben tudott kaukázusi vagy közel-keleti műveleteket indítani. Az oszmánok anyagilag is profitáltak az egyezségből, a bevételek nagy része ugyanis a portához került.

A jó brit–oszmán viszony azonban nem tartott sokáig, a századforduló után egyre gyengülni látszott a szövetség. A britek a görögökkel kezdtek tárgyalni Ciprusról, amelyet átadtak volna nekik a kefalóniai argosztóli kikötőért cserébe. A megállapodás végül nem jött létre, a brit–oszmán kapcsolatok pedig még tovább romlottak az I. világháború alatt, amelyben a két ország ellentétes – a britek az antant, az oszmánok a központi hatalmak – oldalon harcolt.

1915-ben felmerült az enózisz, azaz Ciprus Görögországgal való egyesülésének lehetősége, cserébe viszont a britek azt kérték, hogy a görögök az antant oldalán lépjenek be a világháborúba. A görögök azonban elutasították az ajánlatot és csak 1917-ben léptek be a háborúba. Miután az egyesülés lehetősége elmaradt, Nagy-Britannia Ciprus annektálása mellett döntött. Az I. világháborúban az antanthatalmak győztek, az Oszmán Birodalom pedig felbomlott, majd a Lausanne-i békeszerződés értelmében lemondott Ciprusról.

A sziget 1925-ben koronagyarmattá lett Brit Ciprus néven, ekkoriban indultak meg az első nagyobb nacionalista mozgalmak mind görög, mind török oldalon. A görögök ugyanis abban bíztak, hogy brit segítséggel megvalósulhat az enózisz, amit viszont a törökök érthetően elleneztek. Idővel a görögök is megelégelték a külföldi erők jelenlétét: 1933-ban Kítion és Kerínia püspökei vezetésével felkelés tört ki, amelyet a britek levertek, száműzve a püspököket.

Kirill érsek 1933-as halála után pedig egy sor intézkedést vezettek be a görögök ellen, például korlátozták az iskolák működését és új érseket sem engedtek kinevezni. A II. világháború alatt a britek és görögök a szövetségesek oldalán harcoltak és a felek között enyhülni látszott a viszony, a világégést követően azonban ismét kiújult a viszály.

1955-ben megjelent az EOKA, az egyik legnagyobb görög nacionalista szervezet, amely négy éven át folytatott gerillaháborút a brit gyarmati uralom ellen, ennek részeként időnként még közintézményeket is megtámadtak. A megmozdulásokhoz csatlakozott III. Makariosz érsek is, aki tárgyalóasztalhoz is ült a britekkel, ám az egyeztetések nem vezettek eredményre. Az ortodox vezetőt végül száműzték a szigetről arra hivatkozva, hogy kapcsolatban áll az EOKA-val.

A megoldás végül az lett, hogy megállapodást kötöttek a görög és török lakossággal arról, hogy átveszik a sziget irányítását, és 1960-ban kikiáltották Ciprus függetlenedését az Egyesült Királyságtól. A Ciprusi Köztársaság első elnöke pedig a korábban száműzött III. Makariosz lett.

Noha a függetlenséget kikiáltották, a szigeten a következő években sem a béke uralkodott, 1960 után a görögök és a török ciprióták közötti ellentét okozott újabb konfliktust. 1963-ra a görög-török vezetés válságba került, még a közigazgatási ügyekben sem jutottak dűlőre. III. Makariosz ugyan megpróbálta orvosolni a kialakult helyzetet, ám alkotmánymódosítási javaslatai zömében görög érdekeket szolgáltak, így azokat a török ciprióták ellenezték.

Ciprust ismét polgárháború fenyegette, a két közösség közötti összecsapások már mindennapossá váltak. Az egyik legsúlyosabb 1963 decemberében történt Nicosia városában, amikor a Véres karácsony összecsapásainak eredményeként több százan vesztették életüket mindkét oldalon. A görögök és a törökök végül tűzszünetet kötöttek és engedélyezték, hogy Nicosiában pufferzónát hozzanak létre.

Görögországban viszont tovább küzdöttek az enóziszért: 1967-ben a katonai junta megdöntötte a kormányt, és bár III. Makarioszra egyre nagyobb nyomás nehezedett, feladta az egyesülés lehetőségét. Feltehetően török inváziótól tartott, és valószínűleg egy katonai diktatúra részévé sem akart válni. A junta végül 1974-ben megbuktatta III. Makarioszt, akinek helyét a törökellenes Nikosz Szampszon vette át, még nagyobb káoszt kavarva Ciprus körül. Törökország először azt vetette fel, hogy Nagy-Britanniával és Görögországgal együtt lépjenek fel a helyzet rendezésére, amelyhez a britek nem járultak hozzá, így Ankara megindította az Attila-hadműveletet 1974. július 20-án.

A török invázió vezetett ahhoz a megosztottsághoz, amely még napjainkban is tart: a harcok következtében Ciprus északi területeiről görögök százezrei indultak meg délre, ahonnan pedig törökök menekültek északra. Nem sokkal később, július 23-án, pedig a görög katonai junta összeomlott, Szampszon pedig lemondott.

A harcok során többször is tűzszünetet kötöttek a felek, ám azokat nem tartották be, végül augusztus 16-án Ciprus de facto két részre szakadt: az északi területek török, a déliek pedig ciprusi görög ellenőrzés alá kerültek, továbbá megérkeztek az ENSZ békefenntartó erői (UNFICYP) is, hogy megakadályozzák a további összecsapásokat. Szeptemberben az ENSZ felügyeletével még béketárgyalások is kezdődtek, de a kezdeményezések kudarcba fulladtak. Ezután 1975. február 13-án kikiáltották az Észak-ciprusi Török Köztársaságot, amelynek függetlenségét kizárólag Ankara ismeri el.

Noha az ENSZ égisze alatt a felek aláírták 1975-ben a lakosságcsere-megállapodást, gyakoriak voltak az északon élő görögök esetében az erőszakos kitelepítések, aki pedig maradt, idővel a diszkriminatív korlátozások miatt hagyta el a régiót. Az egyik legismertebb szellemvárossá az egykor görögök lakta Varószia vált. A Famagustához tartozó városrész a ’70-es évek egyik legfontosabb turisztikai központja volt, igazi üdülőparadicsom luxusszállodákkal és sétálóutcákkal.

A görög–török harcok során azonban teljesen elnéptelenedett: egyrészt túl közel volt a frontvonalhoz, később pedig a török hadsereg teljesen lezárta, szögesdrótkerítést és katonai őrhelyeket húztak fel körülötte. A szellemvárosba először 2020 októberében lehetett újra belépni, ám Varószia továbbra is katonai ellenőrzés alatt áll, csak bizonyos részeit lehet bejárni. A város az elmúlt 50 évben szinte teljesen lepusztult, az épületek omladoznak, az infrastruktúra használhatatlanná vált.

Ciprus megosztottsága a mai napig egy politikailag megoldatlan kérdés Görögország és Törökország között. Ugyanakkor a rendezés kérdése évről-évre felkerül az ENSZ és az Európai Unió napirendi pontjai közé is, ám a megoldás legcsekélyebb jele sem látszik.

(Index)