A Kuruc.infóhoz eljuttatott kézirat is ezt próbálja meg. A mű nem több, mint egy elmesélt történet. Történet, amely elejétől a végégig igaz. Egy történet, amelyet a már letűnt magyar paraszti társadalom egyik képviselője mesélt el. Talán unokájának, talán fiának, de leginkább nekünk, magyaroknak. Mindannyiunknak, akiket érdekel, hogy miként éltek felmenőink egy olyan korban, ami minden erővel visszatérni készül. A művet folytatásokban közöljük.

A hit szerint Isten az embert a maga képmására teremtette. Ezen logika szerint akkor igaz, hogy életünk helyszíne és körülményei itt, a Földön egyaránt tükrözik a mennyországot és a poklot is.

Aki a huszadik századi Magyarországon született, Európa közepén, az élet tébolyult színpadán találhatta magát, ahol egyszerre kellett megélnie komédiát és tragédiát.

Szokás, hogy a filmeken a feledésbe veszett régi idők történéseit fekete-fehérben ábrázolják.  Amikor édesapám visszaemlékezéseit végigolvastam, pontosan a fordítottja történt velem. Egy, általam csak hallomásból ismert elmúlt világ színes képei elevenedtek meg képzeletemben.

Amikor ezt a könyvet a türelmes olvasó  a kezében tartja, a visszaemlékezés írója már nincs közöttünk. Ha érdekli, hogy egy magyar vidéki ember a huszadik század kalandos hányattatásai közt hogyan volt képes minden megpróbáltatást túlélni, úgy, hogy valóban ember maradhasson, akkor ajánlom, olvassa el apám visszaemlékezéseit. 

Isten akaratából magyarnak születtem. A magyar származásom bizonyítékait a családfa utáni kutatásaim és számos levélváltásom eredményeképpen a katolikus és református egyházaktól kapott iratok igazolják.

1920 őszén láttam meg a napvilágot az édesanyám nevelőanyjának a házában egy közepes nagyságú  faluban, a Dunántúl kellős közepén. Ahogyan az lenni szokott, az elődeim a dédszüleimig visszamenőleg mindannyian ennek a községnek a lakosai voltak.

Addig, ameddig a családfakutatásaim visszamenően kiterjedhettek, őseim mind a Dunántúlról eredeztethetők. Apai ágon a Bakony környékéről, anyai ágon Somogy, Tolna tájairól származnak.
Az apai ági fölmenőim mind földműveléssel, gazdálkodással foglalkoztak. Apai nagyapámnak, bár módos gazda volt, hatfelé kellett osztania a birtokait, hogy minden fiúgyermekének jusson némi föld. Anyai ágról elődeim szinte mind középosztálybeli szellemi foglalkozásúak voltak: református tanítók, papok, aranyművesek, jegyzők és állami hivatalnokok.

A szüleim földművelésből éltek. Átlagos kis birtokkal rendelkeztek. Egyetlen gyermekükként születtem.

Keresztapám Sauben József, aki apámnak nagyon jó barátja volt. Együtt jártak iskolába, és egymáshoz igen közel laktak. Egy időben harcoltak az olasz fronton az első világháborúban. Annak ellenére, hogy gyermekkorában kikeresztelkedett, korábban zsidó rabbi fia volt ez a Sauben úr. Amikor világra jöttem, apám éppen katonáskodott. Igen sokszor és hosszú időkre behívták katonának. Összesen több mint öt évet szolgált.  A sors úgy hozta, hogy útjaik az olasz fronton is egymás keresztezték.

Sauben úr főhadnagyi rangban szolgált, és bár apámmal nem egy alakulatban harcoltak, az egyik vasútállomáson úgy álltak meg a katonavonatok, hogy az egyik ablakban apám, míg a másik, átellenesben Sauben úr éppen szembe találkoztak. Sauben főhadnagy röviden átsúgta apámnak:

- Géza, én megyek haza. Beteg vagyok. Két hét múlva itt nagy offenzíva lesz!

Apám ennek a súgásnak köszönhetően tudott elmenekülni egy szörnyű „vérszivattyúból”, ahol is a front előre és hátra hullámzott, és a többszöri gyalogos-szuronyos előrenyomulás és visszavonulás folytán pár hét leforgása alatt mindkét harcoló oldalon a katonák kétharmadának az élete odalett.  Édesapám a találkozás után másnap betegséget szimulált, és kórházba kérette magát. Valójában ez kegyes csalás volt, mert ténylegesen már kezdődő tüdő- és mellhártyagyulladás alakult ki nála. Betegen küldték vissza hátországi szolgálatra, majd onnan szabadságolták.

Szabadsága alatt édesapám a testvéreivel közösen learatta nagyapám gabonáját a termés egy részének fejében. Amikor pedig még félig betegen újra behívták katonának egy dél-dunántúli kisvárosba, egyik édestestvére nem akarta anyámnak kiadni az aratórészt, mondván, hogy lehetséges, hogy apám a betegségébe belehalhat!

A fivérét egy kicsit sem érdekelte volna az ő édestestvére özvegyének és félárva gyermekének esetleges nyomorúsága. (Apám viszont annál inkább szerette a négy élő fiútestvérét. Testvérei imádatát már-már túlzásba vitte. Sokszor hajlandó volt fivéreinek a vele szemben nyilvánvaló rosszindulatú cselekedeteit is elnézni.)

Apámnak mégiscsak sikerült felépülnie a súlyos betegségéből. Egy falubeli katonatársa gondos kezelésének köszönhetően meggyógyult. (Sauben úr, a keresztapám, az első világháborút követően az egyik alföldi cukorgyár igazgatója lett.) Keresztanyaságra egy távolabbi rokonomat kérték fel a szüleim. Emlékszem, hogy ő körülbelül hároméves koromban lopva kedveskedett nekem tíz deka süvegcukorral, és a lelkemre kötötte, hogy ezt a szüleinek soha ne mondjam el.

Neki a későbbiekben két fia született. Az idősebb, Ferenc, aki egy vidéki középiskola műszaki tanára lett. Vele mindig baráti jó kapcsolatban voltam. A fiatalabb fiát Istvánnak hívták. A forradalom alatt őt 1956. november negyedikén a fűzfői gyárkapuban az oroszok kivégezték. Akkor fogták el társaival együtt, amikor forradalmi gárdista őrjárattal mentek volna be a gyárba. A tragédiák végigkísérték ennek a családnak az életét.

Keresztanyám férjét egy orvvadászaton meglőtték, és a sérüléseibe belehalt. Özvegye nem tudta feldolgozni ezt a tragédiát, és eszelős cselekedeteket művelt. Az idősebb fia után kezdett nyomozni. A fia élettársi viszonya és esetleges, előle eltitkolt „törvénytelen” unokájának léte érdekelte. Tevékenysége az idők múlásával zaklatássá, sőt nyílt üldözéssé vált. Veszekedéseit, munkahelyére telefonálgatásait Ferenc egy idő után már nem bírta elviselni. Egy súlyos nézeteltérés alkalmával vadászpuskájával agyonlőtte az édesanyját, és véget vetett saját életének is.

Visszatérnék csecsemőkorom idejére. Akkoriban villany még nem volt, így aztán petróleumlámpával világítottak, és ha nem volt petróleum, akkor zsíros mécses égett. Az édesanyám elmesélése alapján hallottam arról, hogy az orrom lyuka sokszor egészen kormos lett a füsttől.

A szüleim egészen szegény sorsból küzdötték fel magukat. Apám katonáskodott az első világháborúban az olasz fronton. Bár nyaranta kevés időkre szabadságolták, hogy legyen, aki betakarítsa a termést, annak ellenére a gazdaságból nagyon hiányzott az erős férfikéz.

Kezdetekben a téli tüzelőt anyám egy faluszéli hegyről szedegette össze, és kévébe kötve a fején hordta haza. Egy parasztasszony önmagában rettenetesen nehezen boldogul. Édesanyám soha nem adta magát a sorsnak. Teljes erejéből küzdött, amíg bírt.

Időközben apámat egyre inkább súlyosbodó állapota miatt leszerelték a katonaságtól. Nagy betegsége után még igen gyenge volt. Pihennie kellett, hogy felerősödjön. A paraszti gazdálkodás munkáinak jó része édesanyámra maradt. Mégis egészen jó krumplitermést sikerült betakarítania. Elutazott a járási székhelyre és engedélyt kért a főszolgabíró úrtól, hogy eladási céllal egy-egy alkalommal három-négyszáz kiló krumplit szállíthasson Budapestre. Megkapta a pecsétes engedélyt.

A krumplit jó áron el tudta adni, és az így összejött pénzen a szüleim egy komolyabb birtokot tudtak venni a szőlőhegyen. (Évekkel később egy szomszéd tulajdonostól is megvették a földjét, akinek 380 pengő adósságát megváltották.)

1921-ben Fülöp nagyapám egészségi állapota megromlott. A lábai nagyon fájtak; alig-alig tudott már járni. Édesapámtól tudom, hogy a nagyapám őt kedvelte leginkább az öt élő fia közül. Mondta apámnak, hogy „vegyél magadhoz, és én mindenemet rád íratok”. Az apám pedig ezt válaszolta: „én szeretem a testvéreimet, és nem akarok velük rosszban lenni”. Így aztán szegény kínlódott, szenvedett a maga betegségével, miközben a többi fiai azzal bélyegezték meg, hogy biztosan csak szimulál.

Engem mint unokáját nagyon szeretett. 1921 őszén elhunyt. József elsőszülött fia mellé temették. József nagybátyám fiatal korában tragikus körülmények közt halt meg. Ő volt a legerősebb fiatalember az öt fiútestvér közül, de talán az egész faluban is. Udvarolt egy falubéli lánynak, és egy legény vetélytársa nem nézte ezt jó szemmel. Egy sötét éjszakán lesbe állt, és amikor a nagybátyám arra ment, kiugrott eléje és késsel fölvágta a hasát. A nagybátyám belei kifordultak. Már nem volt arra ereje, hogy bezörögjön a házba, csak betámolygott és lerogyott a pajtába. Reggel ott találtak rá a testvérei, és bár még volt benne élet, a belső részei átfáztak, és hiába került már kórházba, 1908. késő őszén meghalt.

Családunk gondozza a síremléküket, sőt az is az igazsághoz tartozik, hogy a valamikori kedvese (aki bár természetesen a későbbiekben valaki máshoz férjhez ment), amíg élt, mindig vitt virágot az egykori vőlegénye sírjára.

(Folytatása következik.)