Ron Jones, a brit hadsereg katonájaként harcolt a háborúban a békéért és a szabadságért. Csakhogy a gaz nácik foglyul ejtették, és Auschwitzba hurcolták. Ahol is a gázkamrás kivégzések lebonyolítása és a rabok halálra dolgoztatása mellett a nácik futballmeccseket is szerveztek. A leleményes SS-őrök a fogságba esett brit katonák soraiból két csapatot állítottak ki: az egyik walesiekből állt, a másik pedig a nem walesiekből. (Az idős brit katona beszámolója alapján joggal feltételezhetjük, hogy később az angolok, a skótok és az írek is létrehozhatták a maguk válogatottját.)

A brit hadifoglyokat az E715-ös jelzetű táborban szállásolták el az Auschwitz III-as lágerben (más néven Monowitzban). A britek éjszakánként lövések zajára ébredtek: a közelben zajlottak ugyanis a kivégzések, sőt saját szemükkel látták a felakasztott emberek hulláit. Megjegyzem itt, hogy a veterán brit visszaemlékezése új irányt adhat a holokauszt-kutatásnak: korábban ugyanis azt hirdették, Auschwitz II., vagyis Birkenau volt a „megsemmisítés legfőbb helyszíne”, az I-es és III-as jelű lágerek ezzel szemben „munkatáborok” voltak. (Igaz, egy ideig - állítólag 1943 júliusáig - Auschwitz I-ben is létezett gázkamra.) A brit rabok a kényszermunka során rendszeresen találkoztak a más táborrészekből odavezényelt foglyokkal is.

Az első 200 brit hadifogoly 1943. szeptember elején érkezett Auschwitzba. 1943-44 telén pedig már hozzávetőleg 1400-ra nőtt a számuk. 1944 decemberére odáig fajult a helyzet, hogy Őfelsége katonái nem kapták meg a Vöröskereszt segélycsomagjait – nyilvánvalóan a nácik ármánykodása következtében. Amikor a Vörös Hadsereg 1945 januárjában Auschwitz közelébe ért, az SS felszámolta az E715-ös lágert. A brit foglyokat pedig elindították Bajorország irányába. (Ugyanekkor pedig egy csomó zsidót a lágerben hagytak. A korábban a foglyaikat a gázkamrában és egyéb módokon gyilkolászó németek felajánlották a raboknak: döntsék el, maradni akarnak, vagy pedig az SS-őrséggel együtt elmenekülnek. Döntő többségük a gyermekeket élve elégető és gázkamrákban majd millió embert legyilkoló nácikkal tartott.) Az amerikai hadsereg 1945 áprilisában érte el Bajorországot, és szabadította fel a korábban Auschwitzban raboskodó brit hadifoglyokat.

Újabban holokausztos körökben divatba jött a „munka általi megsemmisítés” teóriája. (Mivel a gázkamrákban történő kivégzésekre vonatkozóan nemigen vannak kézzelfogható bizonyítékaik.) Mármost a nácik igencsak pancserek voltak, mert lehetséges ugyan, hogy „munka által” akarták „megsemmisíteni” a foglyaikat, ennek ellenére vasárnaponként valamilyen különös okból nem kellett dolgozniuk. És ezt nem egy „újabb népirtásra készülődő” revizionista történész állítja, hanem maga Ron Jones szemtanú. „Vasárnaponként nem dolgoztunk, így lehetőségünk volt futballozni” – eleveníti fel az auschwitzi borzalmakat a 94 esztendős egykori brit katona. És mint tudjuk, a szemtanúk beszámolóiban kételkedni - a holokauszt-dogmatika egyik alaptétele szerint - szigorúan tilos.

Még inkább figyelemre méltó az idős férfi visszaemlékezéseinek azon része, amelyből kiderül: a Vöröskereszt ellenőrei rendszeresen látogatták az auschwitzi „haláltábort”. (És érdekes módon nem tűntek fel nekik az állítólagos gázkamrák.) „A Vöröskereszt valahonnét tudomást szerzett erről (mármint a vasárnapi futballról), és amikor legközelebb a vöröskeresztesek megjelentek, egy csomó mezt hoztak magukkal – angol, skót, ír és walesi mezeket” – meséli Ron Jones. Minden feltétel adott volt hát a csapatok megalakításához.

A vasárnapi futballmérkőzéseket a többi hadifogoly mellett a felfegyverzett SS-őrség is nagy érdeklődéssel szemlélte – emlékszik vissza az egykori brit hadifogoly, sőt mint mondja, „még tapsoltak is” egy-egy sikeres akció láttán. „Ilyen helyzetben igen nagy öröm volt számunkra a vasárnapi foci” – vallja be a veterán brit katona, hozzátéve ugyanakkor, hogy csak a nyáron nyílt lehetőségük ilyesfajta szórakozásra, mert télen hó borította a futballpályát.

Az auschwitzi brit focistáknak még arra is volt módjuk, hogy szűkebb hazájuk nemzeti címerét a mezükre varrják. Így azután tényleg úgy néztek ki, mint az igazi válogatott labdarúgók. Persze azért sohasem lehetett elfelejtkezni arról, hol is vannak: nemcsak azért, mert barakkjaikból látták a „kivégzéseket”, és hallották a „puskalövések zaját”, de azért sem, mert állandóan érezni lehetett azt a bizonyos „szagot”, amelyről minden valamirevaló auschwitzi „holotúlélő” beszámol. „Az a szag az égő emberi testek szaga volt” – eleveníti fel a szörnyű emlékeket Ron Jones. Aki azt is elárulja, hogy egy időben maguk is azt hitték, el fogják gázosítani őket, ugyanis nem csak a zsidókat, de a „lengyeleket, a politikai foglyokat, a cigányokat és a homoszexuálisokat is vitték a gázkamrába”. (Hogy a Vöröskereszt rendszeresen a táborba látogató képviselőnek miért nem mesélték el a britek, mi folyik a táborban, az rejtély. A segélyszervezet ugyanis semmit nem tudott az állítólagos elgázosításokról, holott ezek szerint a kényszermunkára fogott brit hadifoglyok mindennel tisztában voltak.)

A láger kiürítésekor ugyan a zsidók egy részét a korábban őrjöngve holokausztoló nácik érthetetlen okból hátrahagyták, a briteknek azonban velük kellett menniük a „halálmenetben” – állítja Ron Jones. Legalább 900 mérföldet meneteltették őket, de végül életben maradtak.

A 94 esztendős egykori brit hadifogoly beszámolója teljesen egyértelmű és világos. Számomra csupán egyetlen nyitott kérdés maradt: vajon Ron Jones, illetve az egykori német koncentrációs táborok brit és más nemzetiségű foglyai is kaptak-e holokauszt-kárpótlást? Vagy az csak a zsidóknak jár?