A Kuruc.infóhoz eljuttatott kézirat is ezt próbálja meg. A mű nem több, mint egy elmesélt történet. Történet, amely elejétől a végégig igaz. Egy történet, amelyet a már letűnt magyar paraszti társadalom egyik képviselője mesélt el. Talán unokájának, talán fiának, de leginkább nekünk, magyaroknak. Mindannyiunknak, akiket érdekel, hogy miként éltek felmenőink egy olyan korban, ami minden erővel visszatérni készül. A művet folytatásokban közöljük.

Áramlatok                          

Három-négy éves koromban személyes tragédia ért. Volt egy kutyám. Igen jó pajtásom volt, nagyon kedveltem. Kumszli volt a neve. Délben még az ebédemet is oda szoktam neki adni. (Sőt egyszer még elcsent kolbásszal is megetettem. Azért ki is kaptam…) Egy alkalommal átjött velem a nagyszüleimhez. Ott találkoztam Győző unokatestvéremmel. Éppen teljesen belefeledkeztünk a játékba, amikor nagy berregéssel közeledett az utcában egy automobil.

Az én jó kutyám nagy vitézen az autó elébe ugrott és az átment rajta. A jó Kumszli kutyám nem volt többé! Egy pillanat alatt kimúlt. Nagyon megsirattam a kedves pajtásomat és még megannyi esztendő elteltével is fájó szívvel gondolok rá.

Talán öt éves lehettem, amikor apám az egyik állatvásárban malacokat vásárolt. Azt hiszem, három választási malacot akart venni, de az eladónál négy volt, és persze ragaszkodott ahhoz, hogy mind a négyet megvegyék tőle. Megegyeztek, bár az a negyedik nem igazán tetszett apámnak, ugyanis csíkos volt a háta. Nagy valószínűséggel félvér vadmalac lehetett. Ez a félvad disznó a nevéhez méltóan is viselkedett. Majd szétdöntötte az ólat. Állandóan verekedett a társaival. Mind nagyobbra nőtt az agyara is.

Párszor meg kellett fegyelmeznem egy husáng segítségével. Nagyon nem voltunk jóban. Egy alkalommal aztán kitört az ólból. Éppen az udvaron voltam. Meglátott. Én is őt.

Egy darabig néztük egymást, mint a vadnyugati párbajhősök, aztán a bestia elkezdett futni felém! Fölkaptam a husángomat és menekülőre vettem a dolgot. A disznó rohant utánam. Tudtam, hogy nem sok esélyem van arra, hogy elérjem a kaput. Amikor már a sarkamban járt és meg akarta harapni a lábamat, hátradöftem a husánggal. Sikerült a szájába szúrnom.

Pillanatnyi megtorpanásának köszönhetően maradt annyi időm, hogy a kiskapun kimenekülhessek előle. Amikor ezt a kalandomat elmeséltem édesapámnak, először egy fogóval lecsípte a fenevad agyarait, aztán a tél beálltával egy hajnalon a levágandó disznók közül legelsőnek ezt a bestiát késsel kínálta meg a reggelije helyett.

Gyermekkorom vidámabb dolgairól is írnék.

A lehető legegyszerűbb játékokkal játszottunk. Vaskarikával vagy kerékpár abronccsal szoktunk sebesen futni, amit egy hajlított vas vesszővel toltunk. Akik nagy gyakorlatra tettek szert a karika hajtásában, nagyon gyorsan tudtak vele szaladni.                                                                             

Egy másik kedvelt játékunk a „blinszki” volt. Ennek a lényege, hogy egy földbe fúrt lyukba állított, két végén kihegyezett fadarabot, egy körülbelül hatvan cm-es ütővel az egyik játékos olyan messze ütötte, amilyen messze bírta. Utána az ütőt ráfektette a lyukra. A másik résztvevőnek vissza kellet dobnia a hegyes fadarabot és azzal el kellett találnia az ütőt. Ha sikerült neki, akkor a következőben ő üthetett, ha nem, akkor a korábbi ütő játékostársa tovább maradt ütőként.

Egy másik, ugyancsak népszerű játékunk volt a golyózás. Ehhez minden résztvevőnek legalább egy- egy, körülbelül két centiméter átmérőjű golyót kellett birtokolnia. A tér nagyságától függően vagy pöcköléssel, vagy dobással az ellenfél golyóját kellett eltalálni. Aki talált, az nyert. Vagy régi pénzt vagy golyót, vagy gombot.                                                                                                                          

Gyakran játszottunk „apacsozást". Ezt talán még most is ismerik és gyakorolják a gyerekek. A játék tulajdonképpen egy bújócskázás. A hunyó keresi az elbújtakat, és ha nem találja, de ha a keresés közben az elbújtak valamelyike a kijelölt hunyó helyre üt a tenyerével, akkor tovább marad az előző hunyó, de ha sikerrel jár, és föl tud lelni valakit a búvóhelyén, akkor azzal szerepet cserélnek. Kitaláltam egy egyszerű hazárdjátékot is. Ez annyiból állt, hogy egy magas faágon átvetettünk egy hosszú kenderkötelet, majd annak a végeit azonos hosszúságúra állítottuk be. Az egyik kötélvégre egy körülbelül fél kilós vaslemezt kötöttünk, míg a másik végére egy hasonló súlyú vasrudat rögzítettünk. A játékmester amennyire bírt, hátralépdelt a vaslemezzel.

A vállalkozó ugyancsak hátrább húzódott a kötél másik végén függő vasrúddal, egy földre húzott vonalig. Egy kiáltásra a játékmester a vaslemezt elengedte. A vállalkozó játékosnak a lendületben lévő lemezt a vasrúdjával a levegőben el kellett találnia. Ha talált, akkor nyert. Ha nem, vesztett. Ez a játék azért lett „hazárdjáték”, mert papírplakátokon eleve pénzdíjasnak hirdettük. A falu lakosságának tudtára adtuk, hogy hol és mikor tartjuk meg az „ÜTTETÉST”. Egy próbálkozás két fillérbe került. Nem is kerestünk rosszul vele.

A serdülő ifjak kedvelt játéka volt a kuglizás. Ez egyfajta falusi tekejáték. Kilenc, (háromszor hármas alakzatba) felállított fabábut kellett eltalálni a körülbelül kettő kilós golyókkal. Természetesen az győzött, aki több bábut le tudott dönteni négy vagy öt gurításból, esetleg tarolt. Ezt játszották a felnőtt férfiak is. Pénzben, egyéb értékben vagy italban fogadva.

Szoktunk futballozni is. Csak úgy, utcán belül, alkalmilag összeverődve akármilyen rongylabdával, de a varázslatos vonzerejű fűzős bőrlabdával is, amely a gazdagabb gyerekek játéktárában fel- felbukkant. Leginkább jobb bekk poszton szoktam játszani.                                                

Egy ízben a szomszéd faluból  átjöttek hozzánk a gyerekek focizni. Igen nagy harc árán mi vezettünk kettő egyre, de nagyon szorongattak bennünket. Két- három idősebb fiú is volt közöttük. Az egyik játékostársam idegesített azzal, hogy „meglásd ki fogunk kapni”. Egyszer aztán bedobáskor kezembe került a labda. A varrásánál belenyomtam egy akác tüskét és az így nemsokára leengedett. Örülhettünk a győzelemnek.

Kedvenc szórakozásom volt a harangozás. Bár apám révén római katolikusnak kereszteltek, összebarátkoztam a református templom harangozójának egy évvel idősebb fiával. Az apja hamarosan ránk bízta a harangozást. Dolgunk végeztével rendszerint fölmentünk a toronyba a harangok fölé. A barátom még az óramű fülé is felmászott, egészen a harangtorony csúcsáig, hogy onnan galambokat szedjen ki az otthoni galambtenyészetébe. Oda már nem szoktam követni. Azt túl merésznek dolognak tartottam.                                                                                       

Szegény anyám meg szokta kérdezni: „hol jártál fiam?” Én válaszoltam, hogy a református templomban voltam harangozni. Ekkor láttam az arcán az örömöt, hisz az ő elődei mind református lelkészek és tanítók voltak. Amikor vasárnaponként is eljárogattam a református templomba, anyám gyakran megjegyezte, hogy „legalább az istentiszteletre ott maradhattál volna”. De én inkább harangozni szerettem.                                                                                                                                         

A harangozás szeretete megmaradt iskolás koromra is. Akkor már katolikus iskolába jártam és megkövetelték, hogy katolikus templomba járjak misére. Az öreg harangozó helyett gyakran elvállaltam a munkáját, sőt néhányszor a hajnali haranghúzást is. Volt, hogy a mise közben már szóltak, hogy túl sokáig harangozok, hagyjam már abba. Történt olyan eset is, hogy a templomkertben a frissen kaszált szénában aludtam, hogy hajnalban én húzhassam a harangokat. Élveztem és boldog voltam tőle. Akkortájt nyolc éves voltam.

Most pár évet visszakanyarodok az időben. 1924. évben a falunkban földosztás történt. Édesapám is íratott nem egészen két hold szántót. Persze nem egy darabban osztották ki neki, és elég nagy minőségbeli különbségek is mutatkoztak az egyes táblák között. A birtok szomszédjai sem mindig korrekten tartották be a mezsgye határvonalakat, de szüleim gazdasági helyzetén összességében sokat segített ez, meg egy későbbi fölvásárlás utáni még nagyobb földbirtok megszerzése is. Ezek a szántók rendkívül gazdag termő, erős talajúak voltak. A következőkben leírtakkal talán érzékeltetni is tudnám, hogy mennyire. Négy éves kisgyermek koromban elmentem az édesapámmal búza-vetést hozni takarmánynak. A lekaszált gabona újra kihajtott és abból olyan bő termő búza fejlődött, hogy le kellett aratni!

(Itt megemlíteném, hogy majd negyedszázaddal később ennek a birtoknak a környékén tudtam vásárolni kettő tagban három kataszteri hold szántót, amihez hatszáz négyszögöl bozót is tartozik. Az egyik felét ezerkilencszáznegyvenben, a másikat pedig a háború után a TSZ-ek megalakulása környékén.

Bár az a tábla föld a nevemen volt, megmunkáltam és elvetettem, mégis igen kétséges és kockázatos volt, hogy le is tudom-e majd aratni, mert a TSZ-ek időközben mindent betagosítottak. Learattam, aztán gyorsan fuvarost hívtam és a legsebesebben elszállítottuk a termést. Közben a szomszédos földeken tevékenykedő TSZCS-tagok ordibálták ránk, hogy „halál az egyéni gazdákra”!)

1925-öt írtunk, amikor anyai nagymamám, aki a szomszéd községben dolgozó református tanító özvegye volt, gyengélkedett és ágynak esett. Kérte az édesanyámat, hogy hívja a főjegyzőt, mert végrendelkezni akar. Hívtak kettő tanút is.                                                                                     

A szüleimet kiküldték a szobából a konyhába, aztán elkezdődött a nagyanyám faggatása és győzködése, hogy a főjegyző lányára mit hajlandó hagyatékozni. A főjegyző a személyes ráhatásával megpróbálta elérni, hogy az ő lánya legalább részben örökös legyen. A nagymama pedig elhaló hangon minden esetben azt mondta, hogy „mindenem a Flóráé és a Gézáé”. Ám a főjegyző ebbe nem nyugodott bele és újra meg újra kezdte. A sok arcátlan győzködést és faggatást végül is megunta az édesanyám, aki az ajtón át hallotta a rábeszélést.

Berontott a szobába és rápirított a főjegyzőre, hogy vagy elkészíti a végrendeletet a nagymama akarata szerint, vagy fejezze be a tevékenykedését. A főjegyző akkor azt válaszolta, hogy „akkor máris készen vagyunk”.                                                                                                               

Anyám egy „alászolgája!” ironikus köszönéssel kiadta a nagyságos úr útját. Igen ám, de ezzel még nem oldódott meg a probléma, mégpedig az, hogy miképpen készül el így a nagymama végrendelete. Apám betért a község kocsmájába és megtudta, hogy éppen a faluban tartózkodik a körorvos. Elment érte és kérte, hogy igazolja nagyanyám beszámíthatóságát és lenne szíves közreműködni a végrendelet elkészítésében. Szívesen rendelkezésre is állt a körorvos. Jött azonnal és kevés beszélgetés után kijelentette, hogy el lehet készíteni a végrendeletet; a nagymama észnél van és teljesen beszámítható.

A végrendelet el is készült. Aszerint a szüleim mindennapos gondviselése fejében mindennemű ingóságainak és ingatlanjainak tulajdonjoga a szüleimre száll. A nagymama kitartott anyám és apám mellett. Pedig lettek volna más örökösök is; hiszen nagyanyámnak volt egy fiútestvére. Amikor a nagymama halála után megejtették a hagyatéki tárgyalást, az édesapám fölajánlott jó pár ingóságot nagyanyám fiútestvérének (aki egy nagyközségben volt főjegyző). A felajánlottakból ő egy aranyórát és egy női derekat kétszer körülérő hosszú aranyláncot fogadott el apámtól. Rövid idő elteltével édesanyám súlyosan megbetegedett. Betegsége alatt nem látogatta meg a nagybátyja és később is csak igen ritkán.

Anyám édesanyja 1901-ben elhunyt. Áldott állapotban volt. Édesanyám akkor töltötte be az első életévét. Nagyapám újra megnősült. Az új feleség rajongásig szerette édesanyámat. Ugyanúgy édesanyám is nagyon szerette a nevelőanyját. Soha nem mondhatták előtte azt a szót, hogy „mostohaanyád”. Ő úgy szólította a nevelőanyját, hogy „édesanyám”, vagy „anyám”.

1925-ben a szüleim úgy döntöttek, hogy eladják a kis házukat és egy nagyobb házat vesznek. Édesanyám nevelőanyja is kifejezte abbéli szándékát, hogy a ház vásárlásában társulna a szüleimmel. Eladná a házát és annak árát az új ház vásárlásába befektetné, aminek a fejében egy kis szoba biztosítását kérte. Így is lett.

Néhány mondatot írok anyám édesapjáról is. Nagyapám eredetileg cipész mester volt. Hat segédje és inasa, és több tűzőnő dolgozott a cipész üzemében. Megrendelésre alkalmi cipőket és kis sorozatban a csendőrségnek és a fináncoknak készített lábbeliket. Édesanyám egy éves korában a nagyapám egy alkalommal menyasszonyi cipellők készítését vállalta el. A munkával megkésett és csak az esküvő előtti nap estéjére lett kész a topánka.

Mit volt mit tenni, úgy határozott, hogy az inassal elküldi a cipőket, hogy azok legalább az utolsó pillanatban a megrendelőhöz kerüljenek. A dologban az volt a nehézség, hogy bár a távolság nem volt túl nagy, (körülbelül nyolc kilométer) de az út szinte végig egy sötét erdőn keresztül vezetett. Elindult a gyerek egy lámpással a kezében és valóban el is vitte a cipőket a megrendelőhöz. Amikor másnap visszaért, viszont mintha nem ő maga lett volna. Nem tudni, hogy mi történhetett vele éjszaka az erdőben. Elfehéredett arccal csak bámult maga elé. Soha többé egy szót sem szólt. Ágynak esett. Orvost hívtak hozzá és nagyanyám ápolta, de nem bírta meggyógyítani. Mindinkább súlyosbodott az állapota, majd egy héten belül meghalt.

Ez a tragikus esemény nagyon megviselte a nagyanyámat. Egyre csak búsult és siratta a fiatal inast. Pár nap múlva követte őt a másvilágra. Így maradt édesanyám félárva kislány és az apja özvegyember. Nagyapám ezután egyre lejjebb csúszott. Ivásba fordította a fejét. Üzemét és a házát eladta. Budapestre költözött a kislányával. A Teleki téren egy cipészműhelyben vállalt munkát. Bár időközben újra megnősült, az új felesége mellett már nem élt valami visszafogott polgári életet. Züllött.

Ha egy kis pénzre tett szert, azt az öregapám a legrövidebb időn belül borra váltotta. Édesanyám, aki eredendően jómódú középpolgári családok sarja volt, hogy elkerülje az éhhalált, kénytelen volt gyermekfejjel egy pesti zsidó családnál cselédmunkát vállalni. Aztán, ahogyan serdült, gyári munkáslány lett Weiss Manfréd csepeli vasműjénél.

Dúlt az első világháború. Az osztrák–magyar haderő részére a hadianyag zömét a csepeli Weiss Manfréd Vas- és Fémműben gyártották. Anyám is ágyúlövedékeket gyártott. Napi tizennégy órát dolgoztak. Sok érdekességet mesélt abból az időből. Elmondta, hogy a robbanóanyag üzemben szinte hetente követtek el szabotázst az Antant titkos ügynökei. Robbantgattak, romboltak.

Ott cseppent bele a munkásmozgalomba. Szakszervezeti aktivistát agitáltak belőle. Úgy tudta a munkásmozgalmi vezetők neveit, mint a miatyánkot. Sokszor mesélt a tüntetésekről, ahol a prolik összefogódzva kántálták: „Titkon gyűjtünk a Népszava javára, kötelet a Tisza Pista nyakára!” A tüntetők közé vegyülő provokátorok pedig bedobálták a kirakatok ablakait. A pesti lovas rendőrök meg kardlappal és bunkós botokkal szereztek érvényt a törvénynek és a rendnek. (Anyám élete végéig előfizetője maradt a Népszava újságnak.)

Élte a proletárlányok életét, egészen az első világháború csúfos végéig. Sokszor emlegette, hogy mennyire rosszul esett neki az, amikor a Városligetben sétált az édesapjával és megkérte őt, hogy a pecsenyesütődében vegyen neki egy kis sült oldalast, az apja pedig így fizette ki: „majd hazamész és akkor az oldaladra fekhetsz, az az oldalas a tiéd lesz”.

Nevelőanyjával együtt kétségbeesetten igyekeztek kiszabadítani az édesapját az ital fogságából. Többféle, abban az időben divatos módszert bevetettek; a ráolvasástól az éjszakai fölkeltéses imádkoztatásig, hideg vizes fürdetéstől a gyógyteákig. Nem sok sikerrel jártak.

Nagyapámnak mámoros állapotában irracionális cselekedetei voltak. Egy ízben, teljes delíriumában kivitt eladni a Teleki térre egy díszes faládát. Nem érdekelte, hogy az a család birtokleveleit tartalmazta. Szeszre váltotta mindenestül. Nem lehetett vele együtt élni. Ezt az áldatlan állapotot megunva anyám nevelőanyja elvált az öregtől, és Budapestről visszaköltözött az itteni kis házába. Magával hozta a nevelt lányát is. A szüleim aztán így ismerkedhettek össze és házasságot kötöttek. Annak ellenére, hogy apám jobboldali és anyám szocdem beállítottságú volt, soha nem hallottam politikai nézeteltérést közöttük. (Inkább teljes összhangban együtt szidták a kommunistákat.)

1928- ban kedvtelésből házinyúltenyésztésbe fogtam. Először csak egy anyanyulam volt. Egy idő után a szaporulat végett a népesség már csak több ládában fért el. Egy éjszaka aztán valahogyan kiszöktek a ládákból, és az istálló tömött falán elkezdtek lyukat kaparni. Amikor apám meglátta a kártételt, rám parancsolt, hogy adjam el a nyulakat, vagy ki kell őket irtani! Nagy nyúlbarát voltam és egy harmadik lehetőséget választottam. Hátul az udvarban a másfél méter magas partfal alá ástam egy 80 centiméter széles és két méter hosszú pincét. Pár nap alatt elkészültem vele. Szereltem rá ajtót is, aztán betelepítettem oda a nyulaimat. Már a második napon láttam, hogy az egyik sarokban elkezdtek lyukat fúrni a nyulak. Utána meg minden reggel azt tapasztaltam, hogy a pince közepén egy nagy homokdomb éktelenkedik. Alig győztem kilapátolni. A nyulak szaporodtak közben. Sok- sok káposztalevelet fogyasztottak el. Jól tápláltam őket, viszont alig lehetett őket elfogni!

Amikor az ajtót kinyitottam, a „bányászok menekültek a vájatokba”. Csak a járatukból hosszú ideig visszhangzó dobogásukat lehetett hallani. Egyszer csak a szomszéd kertben láttam nyulakat futkározni.

Tudtam, hogy megtalálták a szabadságot. Gyorsan összefogdostam őket és betömtem a kijáratukat.
Másnap, máshol újra kiásták a menekülő járatukat. Mindent eltorlaszoltam újra, de már tudtam, hogy elbuktam ezt a harcot. Ráadásul a legszebb, kék színű nyulam meglépett! Kergettem, de ő félt tőlem. Menekült előlem, ahogyan csak bírt. Nem tudtam elfogni, bár sötétedésig folytattam az üldözését árkon- bokron keresztül. Másnap újból elkezdtem keresni, de már nem találtam. A kimerült szép nyulam könnyű prédája lehetett valamelyik rókának. A megmaradt nyulaimat összefogdostam és elajándékoztam az ismerőseimnek. Én magam nem kedveltem a nyúlhúst, ellentétben édesapámmal, aki mind a házinyulat, mind a vadnyulat is szívesen fogyasztotta.

1929-re elmélyült a gazdasági válság. Az emberek vásárlóereje éppen csak arra volt elég, hogy a létfenntartásukhoz legszükségesebbeket megvegyék. Például 1 kilogramm cukor helyett csak annak a nyolcadát vásárolták az üzletekben. Ez nagyjából minden árucikk esetére hasonlóképpen igaz volt. A termények ára is nagyon alacsony szintre zuhant.

Ebben az évben egyik betegségem a másikat követte. Szinte az összes gyermekbetegség gyors egymásutánban átgázolt rajtam. Bár ezek a betegségek nem tűnnek komolynak, gyermekként megélni az ilyen nyavalyákat nem is olyan egyszerű. Főleg, amikor nem bandázhattam a többi barátommal.
Sok hó esett azon a télen. Mindent betakart a körülbelül nyolcvan centiméter vastag hótakaró. A tél folyamán anyám nevelő anyja gyomorrákban elhunyt. A nagy télben alig akarták vállalni a sírásást a temetői munkások.

Teltek az évek. Én már nagyobbacska siheder lettem. Erős fizikumú gyerekké fejlődtem. Sajnálattal éltem meg azt, hogy anyám nevelőanyja és édesapám közötti viszony erősen megromlott.

Eltérő természetük miatt eleve nem kedvelték egymást. Talán az együttlakás is fokozta a feszültséget közöttük, talán az utcabeli vénasszonyok (akikkel kapcsolatot tartott nagyanyám) bujtogatása miatt is olyannyira elmérgesedett a viszony közöttük, hogy úgy határozott az édesapám, hogy mihelyt tud egy eladó házat, azt megveszi, és oda költözünk. Ez végre sikerült. Itt már önállóan tudott az apám gazdálkodni. Volt tehene, lova. Körülbelül tíz hold föld birtokosa volt.

Apám rendelkezett megtakarított tőkével és ezt tudták is a népek. Számos ember akart apám új „barátja” lenni. Anyámnak kellett a sarkára állnia, amikor egy szatócsboltos rá akarta venni apámat, hogy kettőezer négyszáz pengő váltó készpénzfizetési kezességét vállalja fel neki.

A boltos aztán más madarat talált. A válság viszont tartósnak bizonyult és az üzlet becsődölt. A tönkrement szatócs az adósságát hátrahagyva felköltözött Budapestre. A kezességvállalónak hat hold birtokát el kellett adnia, hogy ki tudja fizetni a váltót!

Ez időtájban (kilenc éves gyermekfejjel) eltökélt szándékom volt, hogy vadászinas leszek. (Igaz, a későbbiekben nagyon sokat vadásztam. Kettő vadászfegyverem és vadászjegyem is volt, amit a mai napig őrzök. Olyan sokat szoktam gyalogolni a határban, hogy a térdeim majdnem hogy nyikorogtak. Ugyanakkor a fogoly és a fácán kivételével nem szerettem a vadhúst. A vadászataimról hosszasan tudnék mesélni, de ezekről most nem akarok megemlékezni.)

Ekkoriban anyám nevelőanyja még tájékunkra sem jött. Külön laktunk. Megszűntek az ellentétek apám és a mama között, bár anyám rendszeresen felkereste szegény nevelőmamát.

Anyám elmondása szerint a mama engem is igen-igen szeretett. Pedig nem vagyok abban biztos, hogy kiérdemeltem a szeretetét! Egy alkalommal az ő portáján játszottunk egy odahívott barátommal. Kiszedtük a tyúkok fészkéből az összes tojást és azokkal megbombáztuk a szomszéd ház szellőző nyílását. A sok tojással jó nagy sárga freskót pingáltunk. Amikor a tettünk kitudódott, nagyanyám csak így korholt: „Minek hívsz ide pajtást? Ezek csak rosszra visznek!” Pedig bizony én sem voltam különb a többi imposztortól!

Szegény anyámnak kellett a szigort gyakorolnia felettem. Ha nem tette volna, azt hiszem, könnyen elkanászodhattam volna, mert hajlamos voltam rá.

Otthon találtam egy doboz sparherd vaxot. (Sparherd az egy vegyes tüzelésű konyhai tűzhely, a vax pedig fekete festék, amellyel a sütő-főző felületét szokták ápolni.) Egy barátommal kipróbáltuk, hogy milyen négernek lenni. Bekentem a vaxszal az arcát, a mellét és még a karjait is. Amikor már csak a fogai meg a szemei fehéredtek, elkezdett cigányosan beszélni és úgy viselkedni. Nagyokat nevettünk.
Igen ám, csakhogy közben eltelt a nap a játszással és estére nem maradt időnk a tisztálkodásra. Jobban fogott a vax, mintsem gondoltuk volna. Nem bírtuk lecsutakolni a barátom bőréről. Négeren ment haza. Szerintem jól állt neki a négerség, de az anyja nem így gondolta. Kérdezte tőle, hogy ki kente be. Persze, megmondta a barátom, hogy én voltam a tettes.

Nahát, elveretem az anyjával! - mondta, és kézen fogta a fiát, majd átjöttek hozzánk. Szegény anyám, mikor meglátta a „próba négert”, elnevette magát, hogy még a könnyei is kicsordultak. Aztán az asszonyhoz fordult és kérdezte tőle: „Mit tegyek ezzel a rossz gyerekkel? Agyonüssem? Mit lehet itt csinálni? Na, gyere Imike, megmoslak.”                                     

Ajaj, én meg csak sunyítottam. Hallgattam, mint a sír. Egy óra biztosan beletelt, mire ketten ki bírták suvickolni a barátomat szerecsenségből. Az anyja megfogadtatta vele, hogy velem soha többé nem fog játszani. Másnap már újból együtt voltunk, és megbeszéltük a tegnapi napot. Aztán minden nap együtt játszottunk. Ha találkozunk, a mai napig is régi jó barátokként üdvözöljük egymást.

Ez év tavaszán olyan súlyos baleset fenyegetett, ami csaknem az életembe kerülhetett volna. Apám tavaszi szántást végzett a földjén és én elkísértem őt. Az idő közben megláttam, hogy a keleti oldali birtokszomszédunk is tevékenykedik a földjén; répabogarakat fogdos. Elmentem hozzá, de egy idő után eluntam magam. Visszamentem oda ahol apám szántott, de ő éppen a tábla túlsó vége felé haladt. Belefeküdtem a barázdába. Addigra, míg visszafelé jött a szántófogat, el is aludtam. A ló látott engem, de apám nem láthatott a lótól.

A ló megtorpant. Apám meg biztatta az ostorával, de az nem mozdult. Akkor nagyobbat ráhúzott, erre a ló kifordult a szántásból. Dühödten, nagy kínlódások árán visszaterelte a barázdába, ám az a következő ostorozáskor is csak kifordult, de a másik oldalra.

Akkor látott meg engem apám, amint mit sem tudva a világról, mélyen aludtam az ekét vonó ló előtt a friss szántásban. Megúsztam.  

Gyakran meglátogattam apám fiútestvéreit; a nagybátyáimat. A szüleim nem jó szemmel nézték, hogy hozzájuk járok, mert észrevették, hogy néha egy-egy fél pohár borral kínálnak.
A testvérek összeadták a pénzüket és Béla bátyám fő tulajdonlásával vásároltak egy gőzüzemű  cséplőgépet. Apám ebben az üzletben nem vett részt, de a gép kezelését vállalta. Jól keresett a munkájával is.

A cséplőgép hatalmas masina volt. Ha áttelepítették, ökrökkel, tinókkal, bivalyokkal, vagy erős, jól húzó lovakkal tudták vontatni. Ez a monstrum teljesen elbűvölt. Nyár elején, a betakarítási szezon előtt alkatrészeire szét kellett szerelni. Mindig ott gépészkedtem a szerelő mesterek között. Pucoltam és zsíroztam az alkatrészeket, aztán meg engem kellett kivakarni a vastag gépkenőcsből.
Ősszel elég komolyan megbetegedtem. Szamárköhögésbe estem. Rettenetesen köhögtem. Majd’ beleszakadtam.

Orvoshoz is vittek, de csak nem akart múlni a köhögésem. Egy napon aztán megláttam, hogy egy szamárfogatos ember hajtott be az utcánkba. Szaladtam anyámhoz és ő is azonnal jött, hogy megnézze. Megkérte a szamarak gazdáját, hogy megfejhesse az anya szamarat. Ő megengedte. A szamártejet megitatták velem és csodák- csodájára lassan megszűnt a makacs szamárköhögésem.

Lehet, hogy a népi gyógymódoknak is van alapjuk, még ha a „babona” előítélettel is illetik azokat. Én meggyógyultam.

Kapcsolódó: Egy kulák feljegyzései