Christoph Schönborn, Ausztria bíboros prímása a minap részt vett egy nyílt kerekasztal-beszélgetésen, melyen sajátos kijelentéseket tett: a gazdasági nehézségek közepette a legnagyobb veszélynek nevezte Európa számára a nacionalizmus újjáéledését. Kifejtette, hogy ez az eszme felelős a múlt század két világháborújáért, és meggátolja a szolidaritást a nemzetek között. Egyik oldalán a szívből helyeslő balliberális zöldpárti elnök asszony ült, a másikon pedig egy szintén serényen bólogató bankguru.

Nos, e botrányos egyházpolitikai állásfoglalás a jövőben végzetes lehet az egyház egysége számára. A XIX. század közepén éppen a nemzeti mozgalmak teremtették meg annak lehetőségét, hogy az egységes nemzetállamok szellemi és gazdasági felvirágzása Európát egész bolygónk szebb jövőjéhez segítse. Ezek a mozgalmak erősítették meg a népek identitását, szilárdították nemzetté, s óvták meg ősi hagyományaikat a pusztulástól. Ezek teremtették meg a magas kultúra világát, az egyes nemzetek szellemi kvinteszenciáját specifikus módon formába öntő kulturális igazgyöngyeit. A nacionalizmus semmi esetre sem tehető felelőssé a népek közti feszültségekért, ellenségeskedésekért és háborúskodásokért. (A nacionalizmusnak semmi köze a sovinizmushoz, mely a saját nemzetét egy másik fölé helyezve, annak rovására beszél, vagy cselekszik. A rasszizmushoz pedig még kevésbé.)

Felelős katolikus egyházi vezetők szájából halhattunk már olyan kijelentéseket, hogy keresztény hívő nem lehet antiszemita. Holott köztudomású, hogy maga Jézus Krisztus is ugyanúgy bírálta a zsidó vezetők, és az őket vakon követő híveik kétszínűségét, és gyilkos, tolvaj, hazug magatartását, mint a múlt század első felében tevékenykedő jobboldal, vagy a ma antiszemitáiként megbélyegzett nemzeti radikális tábor.

Az Evangélium szerint, mikor Krisztus újra visszatér, ítéletének kritériuma nem a hittételek tisztaságának megőrzése lesz, hanem erkölcsi tisztaságunké. Nem a szerint válogatja szét jobbjára a türelmes juhokat, s baljára a dacos kecskéket, hogy elég buzgón morzsolgatták-e rózsafüzérüket, vagy fogadtak-e szót püspökeiknek, hanem hogy adtak-e enni az éhezőknek, felruházták-e a fagyoskodókat, vigasztalták-e a raboskodókat és a kitaszítottakat. Mint amilyenek mostanság a palesztinok.

Ma, mikor a világuralmi önkényt bitorló sátáni fajzat már oly régen gyötri a népeket, akikről már Jézus lerántotta a leplet, mikor az embergyilkos ördög fiainak nevezte őket; a katolikus egyház vezetői az ő bírálhatatlanságukra és a nemzetek egészséges önvédelmi identitásának föladására szólítanak fel? Ahelyett, hogy határozottan felemelnék szavukat a cionista maffia nemzeteket kifosztó, egymás ellen hergelő, háborúba kergető hatalmasai ellen? Mentegeti a rablógyilkosokat? Cinkos módon hallgat népirtó tetteikről?

Hiszen ma már rég közismertek a dokumentumok, melyek által világosan bizonyított tény, hogy a két világháború előidézője nem a nacionalizmus volt, hanem a nemzetek közti igazságtalanságok gondos őrzői, a népeket ezáltal egymásra uszító judaisták. 1916-ban ők akadályozták meg az első világháború – méltányos békeszerződéssel történő – lezárását, a II. világháborúban pedig ismét az USA katonai intervenciójával tették lehetetlenné az igazságos európai békekötést. A cionisták tehát azzal, hogy a felelősséget mindezekért a nacionalizmusra igyekeznek áthárítani, nyilvánvalóan az újjáéledő nemzeti radikalizmus elleni egységfrontra csábítják a „zsidókeresztény” egyházakat. Ezzel akarván persze elterelni a nemzetek figyelmét a maguk világhatalmi törekvéseiről. Noha e kísérletük meghiúsult, hiszen a nemzeti radikalizmus hamvaiból is feltámadt.

Isten akarata volt, hogy a maguk sajátosságait őrző és ápoló nemzetek alakuljanak ki, hiszen ez a földünk benépesítésével járó természetes folyamat. A szaporodás és a népvándorlás parancsa éppúgy nem járt szükségszerűen békétlenkedéssel, mint a letelepedés vagy az államalkotás. Az etnikai konfliktusokat ugyan nem sikerült mindig békés úton megoldani, de a jézusi, keresztény gyökerekből fakadóan mégis kezelhetők voltak Európában az ellentétek. Egészen addig, míg előbb az ibériai félsziget felől, majd Galíciából meg nem indult a zsidóság Európát elözönlő áradata. Minthogy sajátos, rafinált módszereik következtében néhány évszázadon belül kezükbe került Európa gazdasági és pénzügyi irányítása; első lépésben eladósították, és tönkretették a monarchiákat és a nemességet. A másodikban pedig az „oszd meg és uralkodj” politikai módszerével és a kisebbségek fellázításával egymásra ugrasztották a nemzetállamokat. Gondosan ügyeltek arra, hogy ne lehessen helyileg, békésen orvosolni az feszültségeket. (Később álhumánus indokokkal létrehozták a Népszövetség, majd az ENSZ sóhivatalait, melyeknek igazságosan orvosolniuk kellene e konfliktusokat, de szándékosan nem adták kezükbe a végrehajtás eszközeit.) Mivel álságos tevékenységük mindig lelepleződött, ezzel vonták magukra a népek haragját, s ez volt az oka a számtalan helyen megjelenő európai pogromoknak. Mivel a nacionalista mozgalmak nem hagyták cserben nemzetüket, ezért tették meg őket a cionisták főbűnbaknak. Pedig e pogromok alapvetően nem emberölésre, csak a nemzetek békés önvédelmére irányultak.

Úgy tűnik, az egyházon belül másként látja ezt a kérdést a hierarchikus vezetés és az alsópapság vagy a hívek. Ugyan a hitletétemény egyelőre még nem sérült, de ha Róma radikálisan nem változtat Izrael-politikáján, könnyen az is veszélybe kerülhet, éppúgy, mint az egyház egysége is. Míg a vezető egyháziak és teológusok politikailag „korrekt” módon falaznak a sátánista-cionista embergyilkosoknak; az egyszerű káplánok és plébánosok, akik naponta konfrontálódnak a hívek zsidóuralom általi szenvedéseivel, tisztán látják, hogy az egyház válaszút előtt áll: vagy a zsidóság oldalán mozgósítja az egyházat az iszlám s az antiszemita, nacionalista európai csoportok ellen, vagy megtér, és Krisztus nyomán „anti-judaista” prófétává válik.

A katolikus hierarchiát már rég sikerült elzsidósítani, példa erre dr. Erdő Péter bíboros is, aki – akár barátja, és kollégája, Schönborn, fél-zsidóként – tüntetőleg vesz részt a legtöbb zsidó, filoszemita vagy nacionalizmusellenes rendezvényen. Pedig a testi zsidóság nem számít Isten előtt. Szegedi Csanád sem azért lett áruló, mert zsidó származású, hanem mert gerinctelen. Másképp nem szónokolna az Európai Parlamentben a palesztin nép létét is megkérdőjelezve, akinek emberi jogaiért néhány hónapja ugyanott harsogott. Egy zsidó főpap is köteles bírálni véreit, ha azok vétkeznek Isten törvényei ellen. De nem, ők egyfolytában az antiszemitizmus, és a nacionalizmus veszélyéről papolnak. (Ahelyett, hogy a valódi veszélyek ellen lépnének fel: például kiközösítéssel fenyegetnék meg a buziházasságokat törvényileg lehetővé tevő politikusokat és parlamenti képviselőket.)

A roppant kétszínűség a hierarchia egyházpolitikájában az, hogy egyik oldalról kegyesen ápolják a múlt század antiszemita klerikus nagyságainak emlékét, míg más oldalról most az ő eszmeiségükkel szemben veszik fel a harcot. Hát nem gyalázatos e júdási kétszínűség? Egyfelől ápolgatni és egyengetni Rómában Mindszenty, Prohászka vagy hasonló nagyságok boldoggá avatási procedúráját, másik oldalról viszont keresztényellenesnek megbélyegezni azokat a híveket, akik ma folytatják az ő zsidó-kritikus munkásságukat...

Figyeljük az idők jeleit! A világ hemzseg a háborús konfliktusoktól, és az a legolcsóbb prófétai szó, mikor az egyház ájtatos szemforgatással, általánosan szólongat fel mindenkit a békére. Ezek a vezetők nem gyerekek, vagy műveletlen analfabéták. Tudatuk mélyén pontosan tudják, mi történik a világpolitikában. Ma hozzájuk szólnak Krisztus szavai: „Ha nem tudnátok, nem lenne vétketek, de mivel azt mondjátok, tudunk, megmaradtok bűnötökben.” Mikor emelte, vagy emeli fel végre hangját bátran a pápa, a bíborosok, vagy akár egy is a püspökök közül; nevén nevezve korunk legrettenetesebb fenevadját, a cionizmust?. Mikor ad bátorítást híveinek a cionizmus elleni kérlelhetetlen szellemi harchoz? Erre várunk, mert ha a prófétai szó nem harsan fel előbb-utóbb, azt jelenti, hogy a sátán nagykoalíciója kiegészült a kereszténység vezetőivel.