Talán egyetlen olvasónk előtt se titok, hogy Hollywood bizony eléggé élen jár annak a sok mocsoknak a terjesztésében és szó szerinti gyártásában, ami a világunkat sújtja. Számtalan olyan példát lehet hozni, amelyek jó filmek ugyan, de úton-útfélen azért rejtve vannak olyan elemek, melyek akarva-akaratlanul befolyásolhatják a nézőket (a mindig jó fej buzi barát, a segítőkész néger stb-stb.) Feltűnő, hogy egyre többször játssza a főgonosz szerepét fehér színész, mely karaktert rosszabb esetben még feltöltenek „tekintélyuralmi” vonásokkal is. A legnagyobb probléma pedig az, hogy történeti és technikai szempontból sokszor remek filmek jelenítenek meg ilyen elemeket. Ezeken túl a kvótaőrületnek áldozatul esve gyakran láthatunk feketéket olyan szerepben, ami nyilvánvalóan nem rájuk lett szabva, gondolva itt akár történelmi feldolgozásokra. A legutóbbi ilyen kvótaőrület éppen egy fantasy filmsorozat, a népszerű Trónok harca körül gomolygott. Az SJW-k (social justice warrior) itt azt sérelmezték, hogy kevés fekete színész szerepel az említett sorozatban. Az természetesen már nem zavarta őket, hogy pusztán a sorozat történeti okaiból sem tölthették be ezen szerepeket néger színészek. Ha egy régi uralkodó ház összes tagja szőke hajú volt, akkor bizony elég nehéz ennek megfelelő fekete színészt találni. Bizony, a genetikát és a biológiát nem lehet egy értéktelen genderdiplomával ellensúlyozni.

Térjünk is rá a cikk konkrét tárgyára, amely egy szuperhősfilm, ezúttal a DC Comics világából. Alapjáraton én nem túlságosan kedvelem az ilyen jellegű filmeket, ennek oka pedig a sokszor fekete-fehér jellemábrázolás és a kiszámítható történetfonal. A legtöbb ilyen film egy jó-gonosz párharcra épül, ahol a jó a végén mindig legyőzi a gonoszat, amely motivációját a gonoszkodásra sokszor nem is teljesen érteni. Természetesen vannak üdítő kivételek. Jelen sorok írójának ilyen a Marvel univerzumból ismert Bosszúállók, ahol Thanos motivációja érthető és világos, a karakter pedig kellően árnyalt és érdekes.

Nos, ilyen handicappel ültem be a moziba a Shazam! című filmre, amelyet kizárólag azért néztem meg, hogy rájöjjek, bebizonyosodik-e a trailer, a képek és a történet felvázolás alapján született gyanúm. Ez végül csak részben igazolódott be, de mellette született jó pár más gondolat is a film nézése közben. Ezeket vesszük most sorra.

Spoilerezni nem szeretnék, azonban akarva akaratlanul lesz a cikknek pár olyan része, ahol ezt nem tudom teljesen elkerülni. A szerencse az, hogy a mondandóm nagy része teljesen elvonatkoztatható magától a cselekménytől. Amit nagy vonalakban mégis tudni érdemes, hogy adott egy fiatal tizenéves kissrác, aki nevelőszülőknél tengődik, majd rejtélyes körülmények között egy bölcs varázsló halála előtt ráruházza minden hatalmát, hogy megfékezze a hét főbűnt kiszabadító, s ez által szintén szupererőt birtokló, családja miatt gyerekkora óta frusztráltan élő gonosz doktort. A Shazam! szó kimondásával a fiú (amúgy Billy) szuperhőssé tud válni, ha pedig újra kimondja az ominózus szót, akkor ismét „átlagos” kissrác lesz. A bölcs varázsló hogy, hogy nem, itt is néger. Bizonyára minden kedves olvasónak a bölcsesség és egy életen át tartó kiszámítható helytállás jut eszébe a négerekről. Nos, ha erre a válasz mégis egy „nem” lenne, akkor Önök, kedves olvasók, bigottak, előítéletesek és nem értékelik a 21. század vívmányait, így a hollywoodi modern filmgyártás úttörését sem.

Ami már a film óriásplakátjain is feltűnt, hogy a főszereplő karakter (a fentebbi képen ő látható) nem éppen férfias. Nem a harci tudására, erejére és elszántságára gondolok (habár a kevélységét is a történet utolsó harmadára vetkőzi le), hanem a megjelenésére, a filmben emlékeim szerint egyébként nem megjelenő, undorító rózsaszín rágógumira és itt-ott a beszédstílusára, cselekedeteire. Megmondom őszintén, én mind a mai napig nem teljesen értem, hogy ezzel pontosan mi volt a készítők szándéka, mit akartak ezzel üzenni. Teljesen egyértelmű jelek arra, hogy homoszexuális lenne, nem igazán voltak, annak ellenére, hogy a megjelenése teljesen ezt sugallja. A jelenetek sem feszegették túlságosan a kérdést. Két passzív szálat találtam csak, ami segítségül szolgálhat. Az egyik, amikor betér egy Gentlemens’s club szórakozóhelyre, majd jó kedélyűen távozik onnan. A helyiség belterét mi nem látjuk, tehát nyitva marad a kérdés, hogy a vendéglátóipari egységben a „gentlemeneket” lányok, vagy esetleg férfiak szórakoztatják. Mivel nem vagyok túlságosan jártas a témában, kíváncsiságból beírtam egy netes keresőbe, hogy egyáltalán létezik-e az efféle cluboknak homokos verziója. Nem túlságosan lepődtem meg, amikor kiderült, hogy nyugaton léteznek ilyenek. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyenre fogok Google-en rákeresni, de hát egy jó cikk alapja a széles kutatás ugyebár… A másik passzív jel pedig az, hogy a főszereplő, aki szuperhősként nyílván agyoncsajozhatná magát, ha akarja, nem igazán érdeklődik a női nem iránt (mondjuk, hála Istennek a férfiak után sem). A felnőtt szuperhős természetesen lélekben az átváltozott kissrác marad, de megítélésem szerint már így is benne van a „csajozós korszakban”.

Az, hogy a homoszexualitása egyértelműen nem állapítható meg, de jelek vannak rá, véleményem szerint nagyon is szándékos. Szögezzük le, hogy alapvetően ez a film – habár sok felnőtt is érdeklődik a képregény téma iránt – gyerekeknek készült. Ez nem feltétlenül igaz minden egyes képregény-adaptációra, nagy ritkán, ha van üzenet egy-egy ilyen alkotásban, az szólhat kifejezetten felnőtteknek is, de a Shazam! egyértelműen nem ebbe a kategóriába tartozik. Ezt könnyen leszűrhetjük gyermeteg párbeszédei, a történetfonal viszonylagos egyszerűsége és a nagyobb brutalitást nélkülöző, a végére kifejezetten unalmas harci jelenetei alapján. A finom utalások ilyenformán sokkal célravezetőbbek és kevésbé tetten érhetőek, mint a direkt propaganda. Egy-egy finom utalás, a pozitív főszereplő efféle ábrázolása elfogadottá, „menővé” teszi a gyerekek szemében a homo-, de legalábbis biztosan metroszexuális megjelenést. A tini Billy viszont nem mutat ilyen hajlamot. Az írók talán azt akarják ezzel mondani, hogy „lélekben” azonban igen, s ez nyomja rá a bélyegét felnőtt szuperhős kivetülésére? Ha a felállított tézisem igaz, márpedig miért ne lenne az, akkor ez olyan szintű alattomos agymosást feltételez, hogy a ’68-as liberálbolsevik diákok is megnyalnák mind a tíz ujjukat.

A másik, amiről említést kell tennünk, az a film fő üzenete. Ahogy írtam, Billy nevelőszülőknél tengődik. Ezen nevelőszülők viszont nem csak Billyt, hanem rajta kívül még számtalan más gyereket nevelnek, úgy, hogy egyik sem az édesgyermekük. Ezzel önmagában nem is lenne gond, a gyerekeknek láthatóan jó helye van, odafigyelésben és szeretetben nőnek fel. A gyerekek karakterei is többnyire szerethetőek, de amire kényesen ügyeltek a főcenzorok, az az, hogy mindegyik rasszból legyen a „családban” egy-egy gyerek. Ez szimbolikája lehet az egyetemes emberiségnek egyfajta összefogására és egy közösségben (kommunában) való létezésére. Kevésbé messzemenő következtetést levonva pedig jelképezi az összetartást és a család fontosságát (családi szentséget szándékosan nem írtam).

Az összetartás és a jó család fontossága vitán felül áll, ellenben itt teljesen eltűnik már az „amerikai álomnak” titulált fehér, keresztény anya-apa és gyerek(ek). Az utóbbi modell sajnos már valóban a múlté az USA-ban, ahogy ez megmutatkozik az ország etnikai átalakulásán is. Ehhez alkalmazkodnak, helyesebben propagandájukkal elősegítik azt a hollywoodi filmgyárak. Ha már gyermekkorban ez a családmodell van szem előtt, ezt látják a filmekben a gyerekek, akkor hogyan is jutna eszükbe, hogy ez nem normális, hosszútávon nem fenntartható és az idilli környezet csak a képzelet szüleménye? A helyzeten pedig még ront, hogy vérségi összeköttetés nyilvánvalóan senki között nincs a családtagok közül.

A történet végkifejlete is a csapatjátékosság, az összetartás és a család fontosságának jegyében alakul, ezt azonban érthető okokból most nem szeretném lelőni. Bizonyos kérdéseket nyitva hagy a film és a nagy bevétel miatt lesz második rész is (a pénzorientáltságról is külön cikket írhatnék) így a jövőben talán több részlet is tisztázásra kerül majd a folytatással. Hogy pozitívumot is írjak, a film tele van remek humorral, valóban vicces jelenettel és az összetartó, csapatjátékos szellem is egyértelműen pozitív üzenet. A körítés persze nem mindegy, mert sokszor még az üzenetnél is fontosabb az, hogy ezt milyen háttérrel teszik meg. Ehhez pedig az 1968-as szellemi átrendeződés örökösei veszélyesen jól értenek.