A kialakult helyzetben az alkalmazottak védelmében itt, Németországban is egyre több szolgáltatás a minimumra csökkenti tevékenységét. Lehet, hogy csak légből kapott álhír, de nálunk az a szóbeszéd járja, hogy nemsokára a bankokat is bezárják. Lesznek ugyan a patikákhoz hasonlóan ügyeletes bankok, de a többi fiók nem áll majd a lakosság rendelkezésére. A helyközi tömegközlekedés járatszámát is lecsökkentik, sőt, a potyautasok (a mai német köznyelvben: Schwarzfahrers, azaz „feketeutasok”… – a szerk.) legnagyobb örömére még jegyellenőrzés sem lesz.

Kisvárosi lakóhelyünkön, Philippsburgban még a városháza is bezárkózott. Kitettek egy táblát, amin közlik, hogy nincs ügyfélfogadás. Mindent csak telefonon vagy villámpostán lehet intézni. Elgondolkoztató, de talán mondhatnánk megdöbbentőnek is: a németen kívül törökül is ki van függesztve az információ. Mire lehet ebből következtetni? Arra, hogy a mintegy 15 ezres baden-württembergi településen élő törökök száma már olyan magas, hogy nekik ez – úgymond – jár. Akárcsak az elszakított országrészeken élő magyaroknak? A baj az, hogy a Trianonban elrabolt területeken a magyarok az elmúlt száz év alatt sem mindenütt vívhatták ki a hivatalok, közintézmények kétnyelvűségét.

Németországban persze egészen más világ uralkodik. Nálunk nem az őshonos, a német emberek kegyeit keresik, hanem azokét, akiknek első csoportja hatvan évvel ezelőtt „átmeneti időre” vendégmunkásként érkezett Németországba. Fogalmunk nincs, meddig tart ez az „átmeneti időszak”, csak azt látjuk, hogy jó ideje húzódik, miközben a jövevények osztódással szaporodnak. Végül is, nem tudjuk, hogy kiknek írják ki törökül a fontos tudnivalókat. Az „ősrégi” törököknek, vagy talán az újonnan, 2015 óta a régi közösséghez csatlakozóknak? Az igazság az, hogy a régebben érkezők még mindig nem, míg másik csoport még nem beszéli, írja és olvassa az ország hivatalos nyelvét. Persze az is igaz, hogy a már itt született, a másod-, illetve harmadik nemzedékes törökök már kötelezően jártak iskolába, ahol aztán jól vagy rosszul elsajátíthatták Goethe és Schiller nyelvét.

Valószínűleg azt soha nem tudjuk meg, hogy a városvezetés kényszerből vagy önként, külső ráhatás nélkül írta ki törökül is a fentebb említett hivatalos közlést. Vagy talán a kiírók már most arra gondolnak, hogy nemsokára eljön az idő, amikor maguk a németek is mennyire örülnek majd, ha megértik a rájuk (is) az akkor már a többségi nép által meghozott, de rájuk is vonatkozó szabályokat, rendeleteket. Magyarán, a viszonosság elvét követve a hivatalos közlések, tájékoztatások nem csak törökül, hanem a kisebbségi németek nyelvén is ki lesznek írva. Reméljük, hogy ezt mi már nem fogjuk megérni, amiben a koronavírus is a segítségünkre lehet. 

Nálunk a bevásárlóközpontban sokszor lehetünk tanúi a következő jelenetnek: a pénztár előtt sorban álló mama még a fizetés előtt felbontja a kekszes vagy másmilyen zacskót, kivesz belőle egyet, és átnyújtja a gyermekének. Pedig manapság a csapból is az folyik, hogy alaposan mossunk kezet, méghozzá napjában többször is. Azt is mondják, hogy igyekezzünk nem megérinteni a fejünket, mert így könnyen bevihetjük a vírust. Bátor, de inkább felelőtlen az ilyen, a gyermekét megmosatlan kézzel kínálgató anyuka. Nálunk sajnos általános jelenséggé vált az, hogy a bevásárlóközpont és más boltok bejárata előtt az éppen befelé igyekvők a kifelé jövőktől megkérdezik: van-e odabenn toalettpapír? A nemleges válaszra már fordulnak is vissza. Egyik szomszédunk mondja, hogy három bevásárlóközpontban is megfordult, de a vécépapír mindenhol kifogyott. Elképzelhető, hogy hamarosan a vécépapírra bevezetik a jegyrendszert, miután az a suttyomban készített fényképfelvételünkön is látszik, sokan valósággal felvásárolják, amint teszi ez a nem éppen Rajna-parti ősökkel büszkélkedhető család.

A vírusok élik világukat. Ilyen szerencsében még nem volt részük, hogy így szaporodhassanak, és közben még világot is láthassanak. Ezek a koronás népirtók azon csodálkoznak, hogy a simaképű kétlábúak eddig miért nem kérték fel őket egymás folyamatos pusztítására, s miért migránsokkal akarják megvalósítani a nyílt társadalomra vonatkozó utópiájukat. Miért nyúlnak fegyverekhez, miért riogatják egymást atomháborúval, amikor ők ennél jóval nagyobb hatásfokkal tudtak volna nekik segíteni? Azt is rájuk bízhatták volna, hogy a Föld túlnépesedését meggátolják, sőt drasztikusan lecsökkentsék, majd tartósan alacsony szinten tartsák.

Ahova mi járunk vásárolni, ott már évek óta van automata fertőtlenítőszer-permetező. Csak alá kell dugni a kezünket, és magától beindul. Honnan gondolták, hogy egyszer majd ilyen nagy szükség lesz rá? Eddig szinte senki nem használta, de most sorban álltak előtte. Lehet, hogy csak azért, mert ott jártunkkor egy férfi a bevásárlókocsijával feltartotta az embereket. Komótosan papírtörlőt tartott a permetező alá, majd akkurátus mozdulatokkal lepucolta a kocsi fogantyúját. Miután a papírt gondosan kidobta a szemétkosárba, a kezét még egyszer alátette a permetnek. A többiek pedig türelmetlenül nézték a senkivel sem törődő vásárlót.

A sorban állásoknál egyre többen betartják a tisztes távolságot. A pénztárosokhoz azonban mindenki elég közel kerül, mert ezt nem lehet megkerülni. Rajtuk nincs védőruha, szájmaszk vagy kesztyű. Nem is értem. Ők aztán tényleg ki vannak téve a fertőzésnek, hiszen a teljesen egészségesnek kinézők is lehetnek bacilusgazdák. A lappangási idő két hét körül van. Így nem csoda, hogy villámgyorsan terjed a kór. Ez a bizonytalanság eléggé nyomasztó, nem tudjuk, hogy már elkaptuk-e, vagy még csak a tizennégy nap elején, vagy holnap már igazolt fertőzöttek leszünk. A siralomházban megöregedő halálra ítélt lelkiállapota lehet ehhez hasonló, aki nem tudja, melyik éjszaka jönnek érte, s viszik a kivégzőhelyre.

Hivatalosan mi még nem vagyunk házi karanténban, de hogy az elővigyázatosságot önként, különösebb utasítás, felszólítás nélkül is betartsuk, már senkivel sem találkozunk. Kimegyünk sétálni a szabadba, szerencsére ilyen kisvárosi, szinte falusi körülmények, a nem nagy távolságok jóvoltából hamar a természetben van az ember. Ha valaki mégis látni akar bennünket, akkor már csak az ablakon keresztül kommunikálunk, integetünk, s dobunk puszit az arra érdemeseknek.

Csak most kezdődött el ez a szerencsétlen helyzet, de máris nagyon hiányoljuk a megszokott szabadságot. Miért van az, hogy csak akkor kezdünk el igazán értékelni valamit, ha már nincs?

Georg Albrecht
Baden-Württemberg

(Kuruc.info)