És ki ne hallott volna már a legendás lengyel–magyar barátságról, melynek még hivatalos napja is van, mely történetesen éppen a mai. A magam részéről a két nép történelmi barátságát ilyen tekintetben is kifejezendő napot rendkívül üdvözlendőnek tartok, és bár nem kapcsolódik szorosan ide, de mégis kikívánkozik belőlem, ugyanilyen axiómaiként kezelem a német–magyar kapcsolatokat is nagyon sok, főként szellemi és kulturális területen, melyek akkor is igazak, ha a két nemzet politikai vonalvezetése nagyon más irányt is vesz bizonyos korszakokban, de előbbiekkel szemben ezek nem kőbe vésett állapotok.

A lengyel–magyar barátság napjának (lengyelül Dzień Przyja·ni Polsko-Węgierskiej) története 2006. március 24-ig nyúlik vissza, amikor Lech Kaczyński lengyel és Sólyom László magyar köztársasági elnök Győrben aláírták a győri nyilatkozatot, valamint átadták a lengyel-magyar barátság első köztéri emlékművét. A magyar Országgyűlés 2007. március 12-én, a lengyel Szejm március 16-án nyilvánította határozatban ünnepnapnak március 23-át, a lengyel–magyar barátság napját.

Milyen érdekes, ugye? Megakad a szemünk a dátumon, hiszen emlékszünk rá, hazánkban akkor baloldali kormány (mégpedig nem túl szép emlékű) regnált, de valahogy mégsem ez jut senkinek eszébe a lengyel–magyar barátság napjáról. Úgyhogy vonatkoztassunk is most el ettől, hogy történetesen 2006-ban alkottak meg egy ilyen napot, mert pontosan tudjuk, hogy a két nép barátsága enélkül is élő, s évszázadok alatt kialakult.

Ismerjük mindannyian a mondást: lengyel, magyar, két jó barát, együtt harcol és issza borát – „Polak, Węgier, dwa bratanki, i do bitki, i do szklanki!”

Ez egyébként állítólag a 16. századig nyúlik vissza, amikor lengyel köznemesek úgy látták, a két ország berendezkedése meglehetősen hasonló, ebből kifolyólag pedig a feladatok is azonos természetűek. A lengyel és magyar köznemesek életmódja is hasonló volt. Ugyanolyan fegyvert használtak és ugyanolyan harcmodor szerint küzdöttek. Báthori István lengyel királlyá választása után (1576) hadügyi reformot hajtott végre, létrehozta a szárnyas huszárok alakulatát, s Erdélyből behívta az első szablyakészítőket, ennek nyomán náluk is elterjedt a szablyavívás harcművészete. S nem mellesleg a lengyelek éppúgy szeretik a jó bort, ahogy mi, magyarok…

Akárhol jártam külföldön, azt meg tudom erősíteni, Lengyelországban volt a legjobb érzés magyarnak lenni, márpedig több alkalommal is voltam az országban. Valóban tetten érhető volt a kiemelt rokonszenv, felénk, magyarok felé, ez valóban létezik. Azonban a két nép előtt most újra ugyanazok a problémák tornyosulnak, és sok folyamat abba az irányba mutat, az európaiság őrzője a 21. században Európa azon fele lesz, ahol hazánk és Lengyelország is fekszik.

Nem véletlen, hogy a Lengyel Függetlenségi Menet egy összeurópai hazafias, hatalmas tömegrendezvénnyé nőtte ki magát. Mely eredetileg lengyel nemzeti ünnep, az 1918-as független Lengyelország kikiáltása, mely szorosan egybefonódott aztán a világtörténelem egyik első antibolsevista honvédő háborújával a Szovjetunió ellen.

Le kell írnunk, ehhez a háborúhoz Magyarország jelentős segítséget nyújtott a lengyeleknek önkéntesek és hadifelszerelés biztosításával, annak ellenére, hogy alig voltunk túl a Tanácsköztársaság bukásán. Augusztus 12-én érkezett meg egy 22 millió lőszerből álló szállítmány Skierniecébe Budapestről. Ezekben a napokban a lengyel hadsereg már jelentős hiánnyal küzdött, és csak a magyar hadisegélyre számíthatott a nemzetközi bojkott miatt.

Isten áldja a lengyel–magyar barátságot! Éljen Lengyelország! Éljen Magyarország! Éljen a szabad és független nemzetek Európája!

Lantos János – Kuruc.info