Míg a többség a vírus hatására olyan gazdasági teher alá került, ami alól hosszú évek múltán sem fog tudni kijönni (de legalábbis jól semmiképpen), addig "jó tudni", hogy van egy gyökértelen piréz réteg, szétszórva széles e világ megannyi országába, aminek a tagjai hol négerlázításban, hol kvótázásban, hol pedig az egyetemi "anatómia" kivívásáért folytatott küzdelemben, de leginkább az adófizetők pénzén fenntartott oktatási intézmények elfoglalásában és szétverésében találták meg felhőtlen örömüket. Fiatalság, bohémság - tartja a mondás, én pedig nem tudok ítéletet mondani a gyermeklelkű piréz ifjúság féktelen társadalmi hevülete felett, hiszen magam is voltam fiatal és bohém, noha életem hajnalán többnyire gondterhelt napjaimat tüntetés helyett tanulással, később pedig munkával töltöttem.

Igaz, nálam nem volt biztosított pusztán a törzsi hovatartozás alapján egy jól fizető önkormányzati állás, esetleg ügyvédi praxis. Ahogy az ideológiai hitsorosok által üzemeltetett és egyébként meglehetősen sajátos szexuális szokásokkal bíró színházi élet, vagy valamelyik (fél)emberféltő alapítvány felé sem volt becsatornázva a későbbi karrierem. Engem még úgy tanítottak, hogy az ember a saját maga által megtermelt javakból tud élete során gazdálkodni, és általa válik sorsa teljes értékű kovácsává.

A XXI. századi piréz öntudattal bíró világifjúság szokásai ugyanakkor azzal szembesítettek, hogy lehet ezt másként is csinálni. 2020-ban tudtam meg például, hogy ha valakinek a színe a gorilla bőréhez hasonlatos, máris büntetlenül ragadhatja magához a társadalom által kínkeservesen megtermelt javakat. Pusztíthat, rabolhat, minden lelkiismeret-furdalás nélkül birtokolhatja el azokat az értékeket, amiért az emberek sokaságának fizetni szokása. A piréz megmondóemberek által feltüzelt félemberek lázadása átértékeltette velem a munka fogalmát, és azzal ki is alakított bennem egy új világnézetet. Korábban balga mód magam is fizettem a fogyasztói javakért, így ha megtetszett egy cipő, esetleg egy korszerűbb televízió, a fizetésem alapján választottam ki a pénztárcámra és társadalmi helyemre szabott terméket. Nem éreztem szégyent a megvásárolt és sokszor középkategóriás árucikkek okán, hiszen tudtam jól, hogy a vásárlási szokásaimat kényszerűen kell az életvitelemhez és munkám gazdasági értékmérőjéhez, tehát az olykor aránytalanul szerény fizetésemhez igazítanom.

Ugyanakkor a 2020-as év megmutatta, hogy az ilyen gazdasági modell felett, melyben az érték egy másik értékért cserél gazdát, már régen elketyegett az idő. A pirézek számára irrítálóan rikító fehér bőrömre néztem, és életemben először kevésnek éreztem magamat. Azt éreztem, hogyha valamelyik felmenőm fajtalanságot követett volna el egy főemlőssel, most nekem is lehetne 4K-s televízióm és egy rakás új cipőm. Okolni kezdtem felmenőimet, hogy emberi génekkel, hozzá pedig fehér bőrrel átkoztak meg. Okolni kezdtem drága szüleimet, hogy egy sosem volt társadalom korszerűtlen értékmérőit sulykolták belém, amely rendszerben a megszerzett javak névleg legalábbis még egyenértékűek voltak a tanulásba, munkába fektetett energiákkal. Hirtelen elöntött a sötétebb, koszosabb bőr iránti perverz vágy, hiszen akkor szabadon, bármiféle társadalmi kötöttségek nélkül aljasodhatnék félállati szintre, okmányok nélkül élhetnék országhatáron innen és túl, vételezhetnék magamnak 4K-s televíziót, hozzá divatban illő Adidas cipellővel. Akár én lehetnék Hamupál, Meseország mindegykié ferde szexualitású lakója, aki pusztán a szexusa, vagy éppen a fizikai attribútumai alapján, de semmiféleképpen sem a tanulásba és munkába fektetett energiái okán vívhatna ki társadalmi elismerést és társult jogokat.

És akkor azt éreztem, hogy a kvóták és a piréz ifjúság által a társadalom legmagasabb fokára emelt főemlősök világában a bőröm fehér színe, hovatovább emberi valóm keresztény, heteroszexuális természete egyszerűen gátló tényezővé vált. Nincs ezen mit szépíteni, még a saját szememben is rémisztő képződménnyé váltam, aki joggal kelthet félelmet az idősebb piréz generáció tagjaiban, ekképpen pedig nem jogosult sem ingyen 4K-s tévére, sem az előszeretettel fajgyalázó európai lányok kegyeire, és hát az Adidas helyett is meg kell elégednie egy olcsóbb Adios, esetleg Numa vagy Mike cipővel.

Így merengtem, elvonulva a megváltozott világ zajától saját magam dermesztően rémisztő természete felett, ami a szüleimtől örökölt emberi genetikai jegyek alapján egy munkával és erőbefektetéssel terhes létre kárhoztatott. Aztán bekapcsoltam a tévét, és láttam, hogy a vírussal terhes hétköznapokban néhány piréz fiatalnak jutott ideje egyetemi "anatómiáért" tüntetni. Arra gondoltam, egy generációval korábban jószerivel még én is tüntethettem volna, hiszen okom éppen lett volna rá. A napköziben a tanárnő szadista módjára ütötte a fejünket. Az egyetemi oktatás már az én időmben is kontraszelektált metodika alapján üzemelt. Ráadásul a menzán felszolgált trutymótól is leginkább hányni támadt volna kedvem. Sok okom lett volna tehát a lázadásra, de drága jó szüleim arra tanítottak, hogy a felnőtt léthez szükséges autonómiát (így mondjuk/írjuk helyesen, gyökerek!) úgyis önerőből kell megteremtenem, az odáig vezető úton pedig a szűk családi körön kívül senki nem fog mellém állni, megtámogatva egy kényelmes, jól fizető színházi, vagy önkormányzati, vagy egyéb szakmailag belterjes állással. Így jobb híján lázadás helyett maradtam a seggemen és tűrtem, viseltem, tanultam.

És akkor látom ezeket az energikus, más pénzén mindig bátor piréz fiatalokat, akik állítólag helyettem és értem is lázadnak! Vizes is lett a gatyám, de úgy rendesen. És látom, hogy ők tényleg bátrak, mint este a zsinagóga falára horogkeresztet rajzoló rabbi, vagy a magát festékkel pofán fújó átlag libsi. Ők nem félnek kimutatni a vámpír foguk sárgáját, hiszen tudják jól, hogy az alibi diplomájuknak igazából semmi köze nem lesz a későbbi érvényesülésükhöz. Talán ha bennem is lenne némi gibbon vér, vagy legalább az egyik ősöm piréziai lett volna, most én is felhőtlenül örömködhetnék sziklaszilárd társadalmi privilégiumaim biztos tudatában. Akkor nekem sem kellene a társadalmi többséghez hasonlóan munkából megélnem, hanem hivatkozhatnék csak történelmi távlatokban mérhető iszonyatosan szörnyű, elképzelhetetlenül hatalmas, példátlan mértékű, tűrhetetlen elnyomatásomra, vagy arra, hogy a 25 centis pöcsöm ellenére sem hajlandó a közértes néni nőként azonosítani (it's MA'AM).

És akkor arra gondoltam, hogy a korszellemmel vívott nemtelen küzdelemben érezhetően hátrányba kerültem a kvótások és tan(ács)köztársaságosok társadalmában. És szinte stigmaként nehezedett rám a felismerés, hogy fehér, heteroszexuális keresztényként nem rabolhatok ki következmények nélkül boltokat, vagy nem verhetek szét, lehetetleníthetek el oktatási intézménynek hazudott piréz hereképzőket. Hogy nem táborozhatok le és nem tüntethetek fél éven keresztül valamelyik egyetem aulájában azzal a biztos tudattal, hogy teljesen mindegy, lesz e később diplomám, hiszen az idősebb piréz ismerőseim törzsi alapon úgyis biztosítanak majd nekem jól fizető alibi elfoglaltságot úgy a színházban, mint a média világában, ahol aztán kedvemre ripacskodhatok diploma nélkül is mondjuk egy főzős műsorban, vagy majomnak öltözve és értelmetlenül páváskodva.

Ó, ha én piréz lehetnék, szabadon szólhatna szám! Ha pedig még másáként is szexualizálnék, bárminemű következmények nélkül mindjárt meg is kritizálhatnám a ciszgender anyák hétköznapi viseletét. És akkor eszembe jutott, hogy én valójában csak egy szánalmas, fehér, heteroszexuális képződmény vagyok, akit egyszerű, kétkezi munkára kárhoztat a genealógiája, mert hát végső soron a kvótás, sarló és kalapáccsal mindent megoldó, BLM-színházi-tanácsköztársaságos piréz ifjúság felhőtlenségéhez is valakinek meg kell teremtenie a fundamentális alapokat.

Így merengve jutottam arra a következtetésre, hogy belső monológomat írásos formában talán a Facebookon is közzé tehetném, de akkor hirtelen arcul csapott a techdiktatúrának nevezett liberális véleményszabadság bűze, hogy kevés vagyok én ahhoz is, hiszen nem születtem sem sasnak, sem karvalynak, így szatíra ide vagy oda, de magyarként bizonyára rögtön szemet szúrnék az idegen környezetben.

Végső soron arra a következtetésre jutottam, hogy mindegy már nekem, hiszen piréz nem lehetek, a negroplasztikát nem nekem találták ki, és hát hiába érzem magamat belül delfinnek, Gerald Broflovskinál nagyobb zsiffin soha nem lesz belőlem.

(A szerző olvasónk.)