Ebben semmi meglepő nincsen, a tömegember, az új embertípus jelentős átalakuláson ment keresztül.

A szakralitást lecserélte politikára, a szenteket politikusokra, a hősöket celebekre, a hősiességet, a távlatokban való gondolkodást pillanatnyi élvezetekre, az erkölcsi tartást pedig a komfortérzetre. Ezek alkotják ma a tömegember világképét, ha ezek megvannak, akkor a tömeg boldog és elégedett.

Az elmúlt évezredekben a kultúra olyan szövetet alkotott az emberiség történelmében, ami maradandóbbnak tűnt minden politikánál, politikusnál és hadvezérnél.

Egyszerűen abból a sajátosságból fakadóan volt ez így, hogy képes volt összehangolni korokat, generációkat, érzéseket, gondolatokat, világképeket, világszemléleteket. Össze tudta kapcsolni az eget a földdel, az Istent az emberrel, áthidalt kulturális szakadékokat, ellentéteket, sátáni erőket, és ami legalább ennyire fontos, összekapcsolta az embert az emberrel.

A politika, a diplomácia, a hadsereg, az erő soha nem volt képes erre.

A kultúra gyógyít, közösséget és víziót teremt, felemel, a politika, az ideológia megoszt, uralkodik, rátelepszik az emberre, szellemi és lelki síkon lehúz, és mint a mágnesport egy másik mágnes, úgy gyűjti össze az emberek alantas ösztöneinek részeit, hogy aztán arra építse a maga létezésének fundamentumát.

Az elmúlt évezredek tekintetében az a végzetes különbség, hogy korábban a tömegtársadalomra nem építettek semmit, a mindenkire vonatkozó szavazójoggal viszont megfordult minden, eltűnt az elit kiválasztódásának sok-sok évezredes tapasztalatra épülő folyamata, és helyette a kontraszelekciónak egy olyan elegye bontakozott ki, amit – hogy ateista olvasóink is megértsék – a fordított darwinizmus képével láttathatunk a legjobban: a majmok felmásztak a fára, időnként letolnak az embereknek egy létrát, és azt engednek fel, akit akarnak.

A politika és a politikusok mindig visszatükröződései egy adott társadalomnak.

Ha a társadalom tagjai csalók, tolvajok, egymást átverő, csak a saját egyéni boldogulásukat néző érdekemberek, akkor pontosan ilyen ennek a társadalomnak az elitje is. Hiszen mi termelődhet ki egy ilyen masszából? Minderre a kádári világ egy igazi kóser logikát talált ki, azt, hogy „miért legyek én más, miért ne lopjak, mikor a vezetők is lopnak?” Aztán ebből egy életforma, életszemlélet lett, ez szépen átitatott mindent. Ezzel a logikával gondolkodott a politikus a lépcső alsó fokán, majd mikor lépegetett felfelé, a gátlásnak, a rossz érzésnek a minimuma sem jött elő.

A galádság természetessé vált, mint egy jó szippantás a friss levegőből. Mára pedig ez működteti a rendszert.

Természetesen a korrupció, a rossz vezetők végigkísérik az emberi történelmet, és sokszor kataklizmát is okoznak. A tanulság mindig az, hogy egy társadalmi rend nem épülhet mások kizsákmányolására, az egyéni élvezetekre, a hazugságra, mert ha működik is ideig-óráig, ez a sátáni világkép beteljesedését hirdető társadalom lenne.

Trianon, mint egy ütőérvágás, úgy érte a magyar nemzetet. S bár halálos sebet kaptunk, az 1920 utáni politikai elit egy olyan korábbi korszak öröksége volt, amelynek tagjai hatékonyan vezérelték le a nemzeti feltámadás folyamatát, hiszen nem a már említett tömegember masszájából termelődött ki az akkori országvezető elit. Ennek köszönhető, hogy a Horthy-korszak húsz éve olyan gazdasági és szellemi fejlődést hozott, amit ma fel sem tudunk fogni. A különbség a két kor között olyan, mint egy grandiózus épület és az árnyéka között.

Raffay Sándortól Ravasz Lászlón át Prohászka Ottokárig olyan megszervezői voltak a magyar életnek, amit ma összehasonlítani sem lehet semmivel. Sőt ez a szellemi elit 1945 utánra mások mellett még kitermelt olyan csillagokat is, mint Ordass Lajos vagy Mindszenty József. Mindez pedig abból a kulturális kisugárzásból származott, aminek nyomait ma már olyan érzékeny műszerekkel kell keresni, mint egy 20 000 évvel ezelőtti robbanás radioaktív maradványait.

A mai és a 100 évvel ezelőtti korszellem közti különbség Trójához és annak jelenkori romjaihoz hasonlítható. Mert ha már az említett kultúra jelentőségéből és hatásából indulunk ki, van annak üzenetértéke, hogy jelenleg a magyar lét, a magyar jövő legfontosabb bástyájába, a kultúra megszervezésének komplex, sok területet összefogó menedzselési feladataira egy cirkuszigazgatót neveznek ki.

És annak is van üzenete, amikor egy külügyminiszter Kis Grofóval szórakozik, és még hivalkodik is vele, akárcsak azzal, hogy az egyik legprimitívebb rapsztárral, Majkával egyezteti ügyeit.

És annak is van üzenetértéke, hogy Borkai Zsolték Fekete Pákóra orgiáztak az Adrián.

És az is sokat mond, hogy a miniszterelnök Fásy Ádám mulatóskirállyal levelezik.

Természetesen mi is további jó egészséget kívánunk nemzetünk hang nélküli dalnokának, de vajon kormányfői hatáskör-e – még akkor is, ha ezt hallgatja az autójában – egy olyan személynek hajbókolni, akinek az életműve fekete lyuk a magyar égbolton?

És az is annyira, de annyira idétlen, ahogy a kormányfő a fiatalokat a végtelenül buta Fluor Tomi-féle Wellhellóval próbálja megnyerni.

Az én generációm még P. Mobilt hallgatott, Csurka István és Molnár Tamás filozófus gondolatain szocializálódott. A megjelenés napján már hajnalban rohantunk az újságoshoz Magyar Fórumot venni, és szombatonként Magyar Nemzetet is. Vitáztunk, kemény témákban feszültünk egymásnak úgy, hogy nem sértődött meg senki. Ezerszer nagyobb szabadság volt mindenben, mint ma.

Ma már nincs vita semmiről. Ma már néhány huszadrangú politikus kihirdeti mindenkinek a véleményét, amit a szellemileg kiüresedett, közhelyeket harsogó megmondóemberek papagáj módjára szajkóznak. Ez a tömegtársadalom imádott létezési formája, ahol nem kell gondolkozni, vitatkozni semmiről. Minden unalmas és szürke, mint maga a tömeg, mint maga a társadalom.

Ennek a masszának már nincs is értelmisége, csak diplomásai vannak, akik értelmiséginek képzelik magukat. Mert valakik azt mondták nekik, hogy ők az értelmiség.

Az ősbölények meg szépen lassan kihalnak, pontosan úgy, ahogy Dinnyés József, a Kárpát-medence magyar dalnoka, aki évtizedeken át mellőzötten, az elmúlt 12 évben bármilyen megbecsülés és elismerés nélkül is őrizte a lángot. A nemrég elhunyt művész halálakor L. Simon László, a Fidesz kultúrpolitikusa ezt írta az utolsó beszélgetésükről:

„Tavaly a covid járvány kitörésekor felhívott, hogy szüksége lenne egy kis állami támogatásra az alkotói munkájához. Kérdeztem, hogy hány millióra, mire közölte: neki csak két-háromszáz ezer forint kellene. Ilyen kevés pénz értelmezhetetlen az állami mecenatúra rendszerben, az adminisztrációs költséget sem éri meg, inkább kérjen 2-3 milliót, mondtam én. Nem kérte. Szerény volt, és visszafogott.”

Íme L. Simon László, a jobboldali kultúrpolitika legbefolyásosabb személyének igazi arca. Íme a mai korszellem újabb árnyalata. Még minősítenünk sem kell, saját maga adja saját magát. Ennél semmilyen tükör nem adhat élesebb képet a jobboldali kultúrpolitikusokról. L. Simon 2-300 ezer forinttal kellett volna segítse azt, akit állítólag annyira tisztelt. És magasról tett az egészre, mert nem látott benne semmilyen politikai hasznot. L. Simon nem ad a kicsire, csak milliókban tud gondolkodni. A kis támogatással kapcsolatos állítása pedig egyszerűen nem igaz.

Az pedig eszébe sem jutott a milliárdos földesúrnak, hogy mecénásként nagyvonalúan a saját zsebébe nyúljon, és lerendezze ezt az ügyet elegánsan, úriember módjára. Hihetetlen és döbbenetes, hogy mindezt meg is írja.

Nem irigylem azokat a mai fiatalokat, akik kortárs példaképeket keresnek. Vajon a jövő konzervatív generációja Kis Grofó, Majka és Fásy Ádám szellemi alapjaira kell építse a magyar jövőt?

Nem állítom.

Csak kérdezem.

Szakács Árpád - Erdély Ma

(A szerző könyvkiadó, Lovas István-sajtódíjas publicista)