Jól tudjuk már, hogy vannak olyan helyzetek, amikor a túltolt woke-életérzés bizony a visszájára sül el, elég csak a Netflix mélyrepülésére gondolnunk, amely kálvária egyébként a cikk megírása óta eltelt 3 hét alatt tovább folytatódott – valljuk be, legnagyobb örömünkre. Minden reális esély megvan arra, hogy az egyes gazdasági szereplők közül bárki – szektortól függetlenül – kövesse a Netflix példáját, talán éppen a Calvin Klein lesz a következő, ha a csendes többség megelégeli a hétmázsás néger nők és nagy hasú (vagy terhes?) – erről majd később – férfiak bambulását.

Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy jelen gondolatokkal nem célom megbántani senkit, aki valamilyen mértékben is túlsúlyos – főleg, mert én sem vagyok úgymond „bűntelen” a dolgot illetően. Tisztában vagyok vele, hogy ennek – mármint a túlsúlynak – többféle oka is lehet a személyes nemtörődömségtől egészen a betegségekig bezárólag, meg persze azt sem árt tisztázni, mit is nevezünk annak. Alkatnál fogva nem lehet mindenki nádszálvékony, sőt, vannak nők, akiknek kifejezetten jól áll, ha nem 50 kilót nyomnak vasággyal együtt. Túlságosan ebbe nem szeretnék belemenni, szerintem mindenki érti, mire gondolok, de amit a Calvin Klein a reklámplakátjain művel, az nyilván nem ebbe a kategóriába esik.

A kevésbé jól táplált vaddisznó szintjét megközelítő néger entitás topját – hála a jó Istennek – kitakarták egy szöveggel, amely magyarra fordítva nagyjából ennyit tesz: „elmondom az igazságom a Calvin Klein ruháimban”. Hogy mi a fekete nő igazsága, az persze nem szorul magyarázatra: mindenki és minden lehet szép és esztétikus, ha társadalmi szinten – egyfajta láthatatlan „társadalmi szerződés” keretében – ezt elfogadjuk, de mindenekelőtt toleráljuk. Calvin Kleinék persze két legyet is ütnek egy csapásra, hiszen egyszerre játsszák meg a progresszív faji kártyát és forgatják ki a szépség mint olyan fogalmát.

Hogy igazán átérezzük a helyzetet, érdemes ízlelgetni az „én igazságom” kifejezést. Manapság ugye hozzászokhatunk már, hogy a Nyugatot fogva tartó „liberális értékrend” szerint nincsenek egyetemes igazságok, hanem minden relatív, így szükségszerűen többféle igazság is létezik. Ez bizonyos helyzetekben – mondjuk egy adott szituációt több aspektusból vizsgálva – még igaz is lehet, ám vannak olyan tények, alapigazságok, amelyek egész egyszerűen nem relatívak és nem megkerülhetőek. Számos ilyen politikai-filozófiai-morális kérdés létezik (ezekben a mi relatív és mi nem kérdésekben talán az ókori – főleg görög – bölcselkedőket érdemes a leginkább forgatni), de ilyenek a természeti törvények is, vagy például a gyógyászat és egészségtan. Hiába próbálta velünk a reklámokon Camelt szívó doktor úr elhitetni, hogy a dohányzás egészséges, nem az. Lehet cigarettázni, ha valaki szeretne – csak ne a nem dohányosok kárára –, de egy percig se higgye – vagy hirdesse – azt, hogy nem növeli vele a tüdőrák kockázatát a többszörösére. Ugyanígy a fekete nő hiába mondja ki az „ő igazságát” (nem tehetek róla, vizuális típus vagyok, annyira előttem van, hogy egy ilyen entitás barbár módon üvöltözi az „ő igazságát”), ekkora túlsúly valószínűleg 20-30 évvel korábban elviszi, mintha egészségesebb testalkattal rendelkezne (amiről mondjuk mindenki döntse el maga, hogy ez az ő esetében probléma-e…). Azonban nyilván könnyebb a „saját igazságodat” pufogtatni, semmint mondjuk tenni azért, hogy jobb legyen. A „minden relatív” elmélettel szemben tehát igenis vannak olyan dolgok, amelyeket nem lehet relativizálni, a nyugati civilizáció pedig keserű tapasztalatok sorozata által fog erre rádöbbenni. Ebben pedig a tarthatatlan helyzetet teljes erőbedobással fenntartó woke-cégeknek óriási felelősségük van.

Ezen cégek egyébként nem csak károsak, de még farizeusok módjára is viselkednek. Nincs élő férfiember a Földön, akinek a „2019-es” dagadt néger jobban tetszik, mint a meglehetősen dekoratív „1999-es” fehér női modell, ebbe a halmazba pedig beletartoznak a Calvin Klein márka férfi vezetőségi tagjai is. Azok, akik azt a döntést hozzák, hogy ennek pont az ellenkezőjét is lehet kommunikálni és valójában „az szép, amit annak látunk”. Persze, adott ízlés keretein belül mondjuk egy házról, vagy berendezési tárgyról alkothatunk eltérő véleményt anélkül, hogy egyértelműen igazat adnánk egyik vagy másik megállapításnak (valakinek tetszik, valakinek nem), de ebben az esetben természetesen nem erről van szó, hanem a szépségnek és esztétikumnak, mint fogalomnak a teljes támadásáról és leigázásáról.

Summa summarum, hiheti azt a fekete modell, hogy ő majd jól elmondja „az igazságát”, a szervei ezt figyelmen kívül hagyják majd, és jó eséllyel évekkel, évtizedekkel hamarabb elpatkol, ha ezen az úton halad tovább. Ez egyébként magánügy, joga van hozzá, ezt társadalmi szintre emelni viszont már nem az, és súlyos filozófia-politikai-társadalmi kérdéseket vet fel. Ebben viszont elsősorban már nem maga az érintett a hibás, hanem az egyébként őt is kihasználó woke-cégek, jelen esetben a Calvin Klein.

Zárásként pedig pár szó a 2022-es változatról. Őszintén szólva a cikk végeztéig sem sikerült rájönnöm, hogy a férfi illető sörhasat növesztett-e, vagy „terhes”. Külön szomorú, hogy utóbbi verzió 2022-es már simán eszébe jut az embernek, de a woke-cégekből manapság már bármit kinézünk. Az viszont biztos, hogy egyetlen férfi nagy hasát sem élvezet bámulni, úgyhogy őszintén örülnék neki, ha visszatérnénk az 1999-es reklámverzióhoz.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info