Az emberiség kétségkívül fordulóponthoz érkezett: a régi világ összedőlni látszik, és egy új korszak köszönt ránk. Az átalakulás azonban évtizedekig eltarthat, és súlyos megpróbáltatásokkal, rettenetes emberi és anyagi veszteségekkel járhat. Ami történik, leginkább a Római Birodalom összeomlása körüli évtizedekhez hasonlítható. Rómát azonban végül legyőzték, a Római Birodalmat irányító elit megadta magát, habár egy része fönn tudta tartani uralmát a Konstantinápoly központtal megszülető Kelet-Római Birodalomban. Ez utóbbi – a Bizánci Birodalom – tett néhány kísérletet az impérium visszaállítására, melyek időszakos sikerek után kudarcot vallottak. Végül Bizánc beletörődött abba, hogy nem lesz képes a mediterrán térség és Európa fölött a hegemóniáját biztosítani. Hatalmi igényét névleg fönntartva ugyan, de mégis csak másodrangú hatalomként még hosszú évszázadokig létezett, területe, ereje egyre fogyott, míg végül 1453-ban a törökök megadták neki a kegyelemdöfést. A tanulság: ha elveszíted a világuralmat, mások a fejedre nőnek, és meg is semmisíthetnek.

Pontosan ez a tanulság az, amely a világ rendjét alapvetően meghatározó Nyugat uralkodó elitjének gondolkodását döntően befolyásolja. Persze nem annyira a rómaiak példája tölti el őket rettegéssel. Sokkal inkább a „választott népre” a történelem során időnként lesújtó korlátozó intézkedéseknek, illetve „pogromoknak” – legfőképpen pedig a holokausztnak – tanulságaiból levont következtetés az egyik fő oka a globális elit fokozódó hisztériájának és irracionális cselekedeteinek. Ha nem tartjuk szilárdan a kezünkben a gyeplőt úgy a nyugati birodalomban, mint az impérium erejét fölhasználva az annak határain kívül eső területeken, akkor idővel hatalmunktól megfosztanak, és kirekesztés, üldözés, talán megsemmisítés vár ránk – íme, a nyugati globális elit legrejtettebb, soha ki nem mondott félelme. Amely sok-sok tettükre magyarázattal szolgál. Vagyis ha nem uralhatják tovább a Földgolyó népeit – tehát nem tartható fenn az egypólusú világrend – akkor idővel nem csak a másodrangú hatalmi szerepkör vár rájuk, de - sajátos történelmi szerepükből és sorsukból fakadóan – talán még a megsemmisülés is.

Márpedig számos ismert tényező vezetett oda, hogy éppen akkor, amikor az élet minden területét oly szilárdan felügyeli, és az internet révén soha nem látott megfigyelési és ellenőrző rendszert építhetett ki, nos, mindezzel egyidejűleg mégiscsak megrendült az a bizonyos misztikus színekben lefestett „titokzatos” háttérhatalom. S hogy miért rendült meg? Az okok az alábbiak: a társadalmi-gazdasági viszonyok kezelhetetlenül bonyolulttá válása szerte a nagyvilágban (erre hívja fel a figyelmet előadásaiban Bogár László), a túlnépesedés, a természeti környezet tönkretétele és az ebből is következő éghajlatváltozás, a semmiből teremtett hitelpénz rendszerére épülő „élősködő kapitalizmus” fenntarthatatlansága (Drábik János alaposan kielemezte ezt a kérdéskört), Oroszország kiszabadulása a Nyugat fojtogató karmaiból, Kína elképesztően gyors felemelkedése, a „nem Nyugat” államainak fokozódó ellenállása és összefogása a nyugati „egyvilágrend” ellenében.

A harmadik világháború, mi több, a földi életet elpusztító atomháború veszélye azért olyan súlyos, mert az oroszoknak is vannak – teljesen jogos – elvárásaik: súlyukhoz és befolyásukhoz méltó nagyhatalmi szerepkörük tiszteletben tartását kívánják. Nem többet és nem kevesebbet. Míg tehát egyik oldalon a nyugati elitet az „addig létezem, amíg uralkodom” végzetes gondolata sodorja az irracionális cselekedetek felé, az oroszok az „addig létezem, amíg független hatalom lehetek” elvét vallják. A rettenetes veszély az, hogy mind a nyugati „nem létező” pénzoligarchia, mind az orosz nemzeti vezető rétegek határozott meggyőződése: ha céljaikat nem érik el – az előbbi a világuralom fenntartását, az utóbbi az orosz nagyhatalom létének biztosítását – akkor nekik végük. Ha pedig „nekik végük” – vélik –, akkor az emberiség létezésének sincsen többé értelme.

Az emberi civilizáció sorsát eldöntő kérdés tehát a következő: fenntartható-e a nyugati birodalom világuralma, egyidejűleg Oroszország és Kína nagyhatalmi szerepének megőrzésével? A jelek sajnos arra utalnak, hogy a gyengülő és belsőleg felőrlődő Nyugat csak akkor képes a jövőben is biztosítani vezető szerepét a világban, ha megszerzi Oroszország bőséges természeti erőforrásait (melyekre már éppen kezdte rátenni a kezét az 1990-es években), és megállítja a viharos ütemben fejlődő Kína további erősödését. Vagyis hosszas háborúság várhat ránk, és még örülhetünk, ha elkerüljük a legborzalmasabb tragédiát. Létezik azonban egy másik lehetőség is. A történelemben számos alkalommal előfordult, hogy a józan belátás felülkerekedett az irracionális gondolatokon, a gyűlölködő szenvedélyeken. Az annyiszor elátkozott jaltai konferenciához hasonló nagyhatalmi egyezség biztosíthatná hosszabb távra a békét a Földön. A kompromisszum lényege (az események persze spontán módon is ezt a lehetséges kompromisszumot készítik elő) a Földgolyó újbóli felosztása lehetne, mint a hidegháború idején: a Nyugat és a „nem Nyugat” szigorú elválasztására épülő új világrend születne. A két fél nem avatkozna egymás érdekszférájába, sem gazdasági, sem katonai, sem politikai értelemben. Az eredmény néhány évtizedes béke lenne. Természetesen ez az „új hidegháborús korszak” sem hozná el a „földi Eldorádót”. Ugyanis súlyos gondok sokasága merülne fel a kettéosztott, igazi két- vagy többpólusú világrendben. Vajon a Nyugat „parazita kapitalizmusa” képes-e egyáltalán hódítás, mások természeti kincseinek elrablása nélkül létezni? A pusztító liberalizmus, súlyos következményeivel együtt (fajkeveredés, LMBTQ-őrület stb.) nem gyöngítené-e le végletesen a nyugati birodalmat, és idézne elő teljes anarchiát a területén? Vajon a „nem Nyugat” eltérő kultúrájú és társadalmi-gazdasági rendszerű államai közötti gyümölcsöző együttműködést meg lehet-e egyáltalán teremteni, tekintettel arra a tényre is, hogy a nyugati hegemónia elutasításán kívül egyelőre alig-alig körvonalazódik a „nem Nyugat” önazonossága? Vajon a „termelő kapitalizmus” (Drábik János találó kifejezése) kínai modellje elegendő vonzerővel bír ahhoz, hogy legalább egységbe forrassza a „nem Nyugat” államait? Oroszország és Kína között nem merülnének-e fel érdekellentétek? A „többpólusú világ” létezésével kapcsolatos kérdések hosszasan sorakoztathatók. De kételyek ide vagy oda, a béke a jelenlegi világrendszer keretei között már aligha biztosítható.

Ami pedig hazánkat illeti, mi az „új jaltai megegyezés” esetén is minden bizonnyal a nyugati világ alávetett tartománya maradnánk. Ami azonban – a „nem létező háttérhatalom” törekvéseit, céljait tekintve – a magyarság számára végzetesnek bizonyulhat. Az „egyesült Európában” a magyarság aligha tudná megőrizni önazonosságát. A „nem Nyugat” részeként is súlyos megpróbáltatások várnának ugyan ránk, azonban a megmaradásunkat kevesebb veszély fenyegetné. Hogy elszakadhatunk-e valaha a Nyugattól? Az erre a kérdésre adandó választól függ nemzetünk jövője.

(A szerző olvasónk.)