Nos… keresem a szavakat… A kiváló oktatási minisztert és a Fidesz-kormányok belügyminiszterét egy lapon aligha lehetne említeni. Klebelsberg Kuno valóban volt belügyminiszter, azonban csak fél évig (1921 decembere és 1922 júniusa között). Ehhez képest Pintér Sándor immár 16 éven keresztül irányítja a minisztériumát (1998-től 2002-ig és 2010-től a mai napig). Van azonban itt egy még súlyosabb bökkenő is: mert nem elsősorban Pintér Sándor személye a gond (habár akadnak, akik számára azért ekörül sincs minden rendben), hanem azt nem értik sokan, hogy miért a Belügyminisztérium felügyeli az oktatásügyet? Az 1920-as években, Klebelsberg Kuno minisztersége idején, sőt soha a múltban föl sem merült ilyesfajta megoldás, és hogy ne legyen önálló oktatási tárca.

Hiába várjuk a mi adóforintjainkból kiválóan éldegélő politikusoktól az őszinte választ a kérdéseinkre. Az úgynevezett tanártüntetések nyomán azonban aligha tévedünk, ha az alábbi következtetésre jutunk: Orbán Viktornak minden bizonnyal már a választásokat követően lehettek információi arról, hogy a globális hálózatok a pedagógusok sanyarú helyzetét is igyekeznek majd kihasználni tüntetések, sztrájkok szervezésére és a Fidesz-kormány meggyengítésére illetve megbuktatására. Ki más lehetne alkalmasabb a tanárok szervezkedésének elfojtására, mint a legtitkosabb információkat is ismerő belügyminiszter, Orbán egyik leghűségesebb szövetségese, az erőskezű és határozott vezető hírében álló Pintér Sándor? Hogy egyáltalán nem ért az oktatáshoz? Nem számít. Majd a köznevelésért felelős államtitkár mindent megold, és ellátja információkkal a főnökét, aki azután meghozza a megfelelő döntéseket. Pintér Sándor ki is jelentette: „elsősorban a vezetéshez, az irányításhoz ért, de ehhez szüksége van információkra, amelyeket részben már be is gyűjtött.”

Hogy miféle információkat gyűjtött be, nem tudhatjuk. Azt viszont egészen bizonyosan tudjuk: sem a beharangozott béremelés, sem az úgynevezett bérkategóriák számának drasztikus csökkentése, sem pedig az új „teljesítményértékelési rendszer” nem fogja megállítani az iskolarendszer szétzüllésének folyamatát. (Akinek van némi halvány fogalma a tanári munka természetéről, az pontosan tudja, mennyire bonyolult, már-már megoldhatatlan feladat a pedagógusok tevékenységének objektív értékelése.) Mint életünk oly sok területén, a bajokat nevükön nevezni sem lehet, mivel az igazság kimondásával megrendítenénk a globális birodalom világban fennálló hatalmi berendezkedés alappilléreit. Az oktatás és nevelés létfontosságú ügyének megoldásához úgy Magyarországon, mint a nyugati világ államaiban az alábbi súlyos kihívásokra kellene megtalálni a választ:

1. Miképpen képes integrálni és kezelni az iskolarendszer az egyre növekvő létszámú migránsok és cigányok millióit?

2. Hogyan védjük meg gyermekeink lelkét és elméjét az úgynevezett „közösségi média” pusztító hatásától?

3. Az említett körülményekre (az „eltérő kultúrájú”, vagyis sok esetben kezelhetetlen migránsok és cigányok és a mobilnetőrület okozta elbutulás és idegrendszeri ártalmak) is tekintettel miképpen lehetne helyreállítani a tanulás, a kultúra, a pedagógusok tekintélyét, és mindezzel együtt az eredményes oktatáshoz nélkülözhetetlen iskolai fegyelmet?

4. Mivel a nyugati birodalom uralkodó elitje érzékelhetően alapvető gazdasági-társadalmi átalakításra készül, jó lenne dűlőre jutni abban a kérdésben, pontosan milyen tananyagot is kellene oktatni a gyerekeinknek? Mivel a Nyugat urai (akik most éppen Oroszország térdre kényszerítése érdekében áldozzák föl százezrek életét, és döntik szegénységbe és nyomorba európaiak millióit) nem avatnak be a terveikbe, így nem lehet pontosan tudni, milyen is lesz a világ ama bizonyos „great reset” után. (Legfeljebb sejtéseink lehetnek, melyek alapján semmi jóra nem számíthatunk.) Továbbá kérdés az is, hogy a nemzetek megszüntetésére, valamint a nemi és vallási identitás és a fehér faj felszámolására irányuló erőszakos globalista törekvések fényében milyen mélységben tanítsák meg az iskolákban az egyes nemzetek irodalmát, (igaz) történelmét, kultúráját? Kell-e egyáltalán még erkölcsre, a nemzeti, a civilizációs hagyományok tiszteletére, a női és férfi szerepek mibenlétére, kötelességtudásra, családi életre nevelni a gyermekeinket, vagy pedig az úgynevezett államok feletti hatalom elvárásainak megfelelően minden ilyesfajta szándék és törekvés „rasszizmusnak”, „homofóbiának”, „gyűlöletkeltésnek”, „nácizmusnak” minősül, és nincs helye az iskolák életében?

5. Hogyan lehetne megtalálni a kiutat a nyugati iskolarendszert, sőt a nevelés egészét jellemző végzetes csapdából, vagyis abból a helyzetből, hogy gyermekeink egy kisebb részéből a globális világrend uralkodó köreit kiszolgáló „ragadozó”, elsöprő többségükből pedig jogfosztott, „engedelmes munkaerő és fogyasztó” lesz?

Vajon a Pintér Sándort információkkal ellátó „oktatáspolitikusok” és „oktatási szakértők” a fentebb felsorolt végzetes kihívások bármelyikére is felhívták a belügyminiszter figyelmét? Egyáltalán lehetséges-e nyilvános eszmecserét folytatni az ismertetett súlyos gondokkal kapcsolatban, vagy pedig a kérdések megfogalmazása sem felel meg a „politikai korrektség” követelményének? Ez utóbbi esetben valóban mindegy, létezik-e egyáltalán külön oktatási minisztérium, illetve hogy melyik hatóság felügyelete alatt áll.

(A szerző olvasónk.)