A bezárt posták, kisboltok, iskolák mellé ugyanígy beállhatnak a kocsmák, presszók is, de nem kell nekem hinni, aki rendszeresen utazik az országban, erről saját maga is meggyőződhetett már, amikor ütött-kopott cégért, leszaggatott feliratot, vagy csak annak nyomait látja egy bezárt helyiség omladozó oldalán.

A falusi kiskocsmák eltűnése persze másnak is feltűnt, riport is készült róla január végén, ahol az ország különböző régióiból hoztak példákat, szólaltattak meg településvezetőket. A nyilatkozatok széles skálán mozogtak, volt, amelyik kapiskálta a lényeget, és volt, amelyiken teljesen elhűltem.

Meggyőződésem, hogy a magyar társadalom rendkívül álszent, ennek bizonyítására az egyik legjobb példa pedig az alkoholhoz fűződő viszony. Míg az egyik oldalról azt hallgatjuk, hogy az európai átlaghoz képest itt mennyivel több alkoholista van (ami amúgy ebben a formában nem feltétlenül igaz), a valóságban jóval többen állítják magukról, hogy „ők aztán semmit nem isznak”, magyarul mindkét megállapítás túlzó, vagy egész egyszerűen nettó hazugság.

Furcsa mód ez a különös viszony megnyilvánul a kiskocsmák bezárásának értékelésében is. Vagyis többen azt nehezményezik, hogy már nincs hova beülni egy kólára vagy egy kávéra, mert ezek a helyek nem csak az „italozásról szóltak”. Hát... aki már megfordult ilyen helyeken, az gondolatban számolja össze, hány eltartott kisujjal kávét szürcsölő egyént látott a talponállókban, mert, hogy én egy kezemen meg tudom számolni, az egészen biztos.

Az abszolút öngólt azonban Vásárosnamény polgármestere lőtte (ő úgy jön a képbe, hogy egy, a városhoz tartozó falut is megemlítettek a riportban). Filep Sándor (természetesen fideszes) bizonyára örült a koronavírus által okozott bezárási hullámnak is, mert szerinte örömteli dolog, hogy a kocsmázás háttérbe szorult, de egyszersmind azt is üdvözli, hogy a városban is kevesebb a vendéglátóipari egység, mert az ember így inkább „hazamegy a családjához”.

Nos, erős a késztetés, hogy keresetlen szavakkal illessem Filepet, de inkább ugorjunk tovább, és nézzük meg ezzel szemben a rögvalóságot:

1. Kezdve a legegyértelműbbel, aki egy kicsit is foglalkozik a saját városával, az nem fog örülni a bezárási hullámoknak, mert potenciálisan emberek veszítik el vele a munkahelyeiket (mondjuk így legalább be tudják terelni őket valamelyik közeli gyárba, szóval ebből a szemszögből érthető az „öröm”).

2. Ha valaki néha lemegy ilyen vendéglátóipari egységekbe, az nem jelenti azt, hogy nincs rendezett családi élete, csak szeretne egy kis időt mondjuk a baráti társaságával is eltölteni. Mivel utóbbi nemcsak fontos, de szükséges is (nem kell mindig otthon lógni egymás nyakán), valószínűleg aki igényli az ilyet, az nem „hazamegy a családjához” a bezárt kocsma helyett, hanem más alternatívát keres majd az időtöltésre (ahol valószínűleg ugyanúgy lesz majd némi alkohol).

3. Aki az alkoholizmusa miatt járt le a kocsmába, az eztán otthon fog vedelni, így a valódi alkoholizmus visszaszorításában nem jutottunk előre, sőt, igazából ez így még rosszabb, mert otthon teszi, „láthatatlan alkoholista” lesz a delikvensből. A bezárás tehát nem megoldja a problémát, hanem mélyíti azt.

4. Normális keretek között egy kocsma vagy egy presszó potenciálisan olyan hely, ahol emberek, baráti társaságok beszélgetnek egymással, eszmét cserélnek, amire rohadt nagy szükség van ebben az atomizálódó, elmagányosodó társadalomban. Közösségi tér. Itt a települések fajtáját nézve nincs különbség, mindenhol szükség van az élő kommunikációra. Azonban, ha ezek a potenciális terek is bezárnak, akkor idővel teljességgel átkerül minden az online térbe, ami hasznos ugyan (mármint úgy értem, hogy sok előnye is van az internetnek), de nem pótolhatja a valós, személyes találkozásokat.

Ezen közösségi terek visszaszorulása már a Covid előtt is jellemző volt, de az gyorsította fel, elindítva egy olyan folyamatot és trendet, mely a vírus eltűnése után is fennmaradt. De hát ezek szerint még ennek is van, aki örülni tud…

Kicsit azért van déjà vu-m, mert hasonló érveket egyszer már végighallgattam akkor is, amikor a 2010-es évek elején (de rég volt…) száműzték a „gyümigépeket” a kocsmákból az emberek mentálhigiénés egészségére hivatkozva, közben persze az egész arra ment ki, hogy az ágazatot átszervezzék NER-es kaszinókba, így aki szeret játszani, az onnantól kénytelen volt a kormányt gazdagítani (kivéve, ha mindig nyer), aki pedig nem tudott mértéket tartani, az ezután sem tudott, csak máshová hullik/hullt a pénze. Van különbség, főleg, hogy itt már többről van szó. Egy elmagányosodó társadalom közösségi tereinek folyamatos megszűnéséről.

Ábrahám Barnabás – Kuruc.info