Az Irán elleni támadást megelőző napon az izraeli miniszterelnök egy idézetet helyezett el a Siratófalon Jeruzsálemben, amelyen Mózes 4. könyvéből, a Számok könyve 23. fejezetéből idézett egy sort: „Mint nőstény oroszlán kel föl ez a nép, s mint hím oroszlán emelkedik föl”. (A Biblia új, revidiált fordítása szerint. Ugyanez Károli fordításában még így hangzott: „Ímé e nép felkél mint nőstény oroszlán, és feltámad mint hím oroszlán; nem nyugszik, míg prédát nem eszik, és elejtettek vérét nem iszsza.”) Netanjahu elmondta, hogy az Irán elleni katonai akciót Rising Lion (Ébredő oroszlán) néven indították, és hozzátette: „addig folytatjuk, ameddig szükséges."

Szóval abba szeretnék betekintést engedni, mi is ez az ősi mentalitás, amely végigkíséri a zsidó nép történelmét, mi ez a zsigeri vágy a préda után, mely vérszomjassá teszi Júdea oroszlánját.

Először is vizsgáljuk meg ennek az ószövetségi idézetnek a kontextusát.

Ez egy „különleges” ószövetségi történet része, amely Bálám próféta és Bálák moábi király találkozását meséli el. Miután Izráel népe kijött Egyiptomból és a pusztában vándorolt, egyre közelebb kerültek az Ígéret Földjéhez. Útjuk során több környező népet is legyőztek, ami félelmet keltett Moáb népében és királyában, Bálákban. Attól tartva, hogy ő is áldozatul esik, Bálák elhatározza, hogy nem hadsereggel, hanem spirituális eszközökkel próbálja megállítani Izráelt, mégpedig úgy, hogy megátkoztatja őket egy híres prófétával, Bálámmal.

Bálám pogány próféta volt, „de hallotta és ismerte az élő Isten szavát”. Bálák követeket küldött hozzá ajándékokkal és kéréssel, hogy átkozza meg Izráelt. Isten azonban kezdetben megtiltotta Bálámnak, hogy elmenjen, majd másodjára megengedte neki, de azzal a feltétellel, hogy csak azt mondhatja, amit Isten mond neki.

Az út során Bálám szamara háromszor is megáll, mert egy láthatatlan angyal állja útjukat. A szamár végül csodás módon megszólal, és megkérdezi, miért bántják. Végül Bálám is meglátja az angyalt, aki figyelmezteti: csak az Úr szavát szólhatja.

Amikor Bálám végül megérkezik Bálákhoz, az három különböző magaslatról próbálja rábírni, hogy átkozza meg Izráelt. Minden alkalommal azonban Isten Lelke száll Bálámra, és átok helyett áldás jön ki a száján. A fenti idézet a második próféciában hangzik el, amely Izráel népét erős, győztes oroszlánhoz hasonlítja. Ez a kép Isten védelmét és Izráel sorsának fenségét fejezi ki: nem lehet legyőzni vagy megátkozni azt a népet, akit Isten megáldott.

Bálák haragra gerjed, de Bálám világossá teszi: ő nem tehet mást, mint hogy azt mondja, amit Isten mond neki. Végül Bálám egy negyedik próféciát is elmond, amely már messianisztikus előretekintést tartalmaz: „Csillag származik Jákóbból…” (4 Mózes 24:17) – sok értelmezés szerint ez a Messiás eljövetelére utal.

Ez a történet Isten szuverenitásáról és hatalmáról szól. Még egy idegen próféta száján keresztül is az Ő akarata teljesül, és senki sem fordíthatja vissza az Ő áldását. Izráel népe, bár még vándorol a pusztában, Isten kezében van, és fenséges jövő vár rá.

Bár vannak és mindig is voltak olyan nézetek, amelyek azt szorgalmazzák, hogy az Ószövetséget el kell vetni, elég csak az Újszövetség, én azonban ezzel nem értek egyet. Az Újszövetség nem értelmezhető az Ószövetség nélkül, éppúgy Isten igéje mindkettő, azonban a zsidó nép „kiválasztottsága” annyit jelentett csak, hogy a pogány világban legyen egy nép, amely megőrzi az egyistenhitet (monoteizmust), tehát mint ilyenek, eszközök voltak Isten kezében, még akkor is, ha oly' sok bűn is tapadt kezükhöz. Isten a rosszból is képes jót kihozni. Ez azonban nem menti a zsidó nép ószövetségi bűneit sem, sőt, éppen azért nem szabad elvetni az Ószövetséget, mert az egy valóságos vádirat a zsidóság ellen. Továbbá az ószövetségi próféciák tükrében még nagyobb a bűnök, hogy elutasították Jézus Krisztust, a kiválasztottságuk pedig abban a pillanatban meg is szűnt. Amelyet ők azóta sem vesznek tudomásul, és a világtörténelemben az ószövetségi (és talmudi) mentalitás vezeti őket. Többek között ez szülte mindig az antiszemitizmust.

A zsidó hagyomány Krisztus után a Bálám-történetet morális tanmeseként és figyelmeztetésként kezelte. Bálám alakja negatívvá vált, az általa mondott áldások viszont megmaradtak a pozitív isteni védelem bizonyítékaként. A történet emlékeztette a zsidó közösséget arra, hogy, Isten áldása megvédi Izraelt, tehát a kiválasztottságtudat a mai napig tart, ez tetten érhető Izrael jelenkori politikájában is, amikor – normális ésszel nézve – megdöbbentő „magyarázatok” egész sorát halljuk, minthogy ők csak „önvédelmet” gyakorolnak, és ehhez nekik „joguk van”, vagy az egyik legismertebb kijelentés, hogy az izraeli hadsereg a világ „legerkölcsösebb hadereje”.

Érdemes néhány markáns példán át bemutatni azt is, mennyire természetes velejárója a bosszú a zsidó hagyománynak. A keresztény erkölcs alapvetően a megbocsátásra, az ellenség szeretetére és az önkéntes lemondásra épül, a zsidó vallási hagyományban a bosszú vagy megtorlás gondolata sűrűn megjelenik, különösen akkor, amikor közösségi védelemről, „isteni igazságszolgáltatásról” vagy az ellenséggel szembeni fellépésről van szó.

Már a Tóra is tartalmaz olyan szakaszokat, ahol Isten maga mondja: „Enyém a bosszúállás és a megtorlás” (5 Mózes 32:35), és Izráel népe isteni parancsra hajt végre megtorlást ellenségein – például Midján népén, Bálám próféta halálával együtt (4 Mózes 31).

Jó példa erre Eszter könyve, amelyből a Purim ünnepe ered. A történetben a zsidók halálra ítélését meghiúsítva a király engedélyt ad arra, hogy megtorolják ellenségeiken a gyilkossági szándékot. A bosszú itt kollektív „önvédelemmé” (ismerős, ugye?) válik, és az esemény örömünneppé válik, amelyet a mai napig megtartanak. A keresztény szemszögből ez a történet morálisan elfogadhatatlan, mivel több ezer ember hal meg, de a zsidó hagyomány ezt úgy értelmezi, mint „isteni igazságszolgáltatást” és a nép megmenekülésének ünnepét. Halkan fűzöm hozzá, amit a világzsidóság levezényelt 1946-ban a második világháború után (Nürnberg, „népbírósági” perek), azt nyugodtan nevezhetjük Purim 1946-nak.

A zsidó liturgiában is megjelennek időnként olyan imák, versek, amelyek bosszúvágyat fejeznek ki. A legismertebb példa a 137. zsoltár: „Boldog, aki megragadja és sziklához csapja csecsemőidet” – ez Babilon ellen irányul, a jeruzsálemi templom elpusztítása után. Ki ne venné észre a hasonlóságot akkor, amikor több tízezer palesztin gyermek lelte halálát az elmúlt években?

Júdea vérszomjas oroszlánja tehát azt adja, ami lényege, s amelyet adott az elmúlt évezredekben, a kérdés, a világ mikor elégeli meg – újra.

Henney Viktor – Kuruc.info