2019. szeptember 19., csütörtök, Vilhelmina, Szabolcs napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
08:04 21 milliárdos forgalmat bonyolított a mobilfizetési rendszer07:30 85-88 éves magyarokat fosztott ki a dagadt cigány - ránézésre jól bírná az életfogytig tartó kényszermunkát is06:54 Japáné a legtöbb amerikai állampapír21:55 Netanjahu idén nem mer elmenni az ENSZ közgyűlésére, hogy a karnyújtásnyira lévő iráni atomról beszéljen21:31 Rend és virágzás - 1966 éve született Traianus római császár21:04 Trump kinevezte a legújabb nemzetbiztonsági tanácsadóját20:45 A székházbevétel évfordulójára: mégsem kell börtönbe vonulnia egy tüntetőnek20:21 Új cigány zsarolási forma ütötte fel a fejét, magyar vállalkozásokat tehetnek így tönkre20:07 Hét és félezer polgármesterjelölt indul októberben, négyötödük függetlenként19:42 Snowden azt állítja, az oroszok megpróbálták beszervezni19:18 Fegyveres cigány rabolt ki kábítószerárus "fiatalt" - nehéz bárkit is sajnálni ebben a történetben18:45 Megint tanú: már fel is bontották a burkolatot a fideszes képviselő által ünnepélyesen átadott parkolóban18:12 Bódult nőt erőszakoltak meg Miskolcon17:51 A székházostromtól a székházi paródiáig17:07 Kiderült, hogy az egész emberiség jövőjét elárulták ma a fideszesek
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika, Tanulmányok ::

A nemzeti megújulás és polgárosodás programadója: gróf Széchenyi István (I. rész)

Reklám


Az alábbiakban közlendő tanulmány azért született, hogy megkíséreljen választ találni arra a lényegi kérdésre, hogy mit tehet egy felelős államférfi egy tektonikus történelmi átrendeződés időszakában. Mik a lehetőségei, feladatai, meddig terjed „mozgástere”, s milyen mértékben és határig alakíthatja hazája jövendőbeli sorsát.
Általánosabb érvénnyel vetve föl a problémát: egy olyan jellegű világtörténelmi kihívásra, amely az egész korábbi civilizációnkat gyökeresen átformálja, egy nemzet elitje miképpen adhat felelősségteljes és adekvát választ, úgy, hogy az a  nemzet továbbélését a lehető legkedvezőbb feltételek között biztosítani tudja, s a lehető legkevesebbet kelljen nemzeti hagyományaiból és önrendelkezéséből feladnia, világosan látva egyúttal azt is, hogy a nagy hatalmi faktorokkal, a világot uraló – ma úgy mondanánk globális -  erőközpontokkal elkerülhetetlen valamiféle kompromisszum megkötése. E tanulmány szerzőjének meggyőződése szerint egyértelmű történelmi párhuzam sejlik fel a reformkor és az ún. „rendszerváltoztatás” történelmi periódusa között, azzal a lényeges különbséggel, hogy jó másfél évszázaddal ezelőtt, akkori elitünk a lehető legkedvezőbb ( vagy legalábbis azt megközelítő) feleletet tudta adni korának „globális” kihívásaira, a mai pedig a lehető legkedvezőtlenebbet. Azon „apróságról” már ne is essék szó, hogy a hagyományos, Ortéga vagy Németh László által használt értelemben vett elit a mai Magyarországon teljességgel ismeretlen fogalom. Már nem létezik. Lelépett a történelem színpadáról…
A 19. század első két évtizedében olyan közvetlen kihívások „világrengető” változások érték a magyar nemességet, amelyek a külpolitikai tájékozódását, világnézeti horizontjának tágítását immár vidéken, megyei szinten is kötelezővé, a kiváltságos rend tömegeinek mindennapos szükségletévé tették. Az akkori generációk joggal érezhettek valamiféle teljes értékválságot, a hagyományos, ezeréves erkölcsi normák, illetve a tradicionális európai világ felforgatását és átrendeződését az elsötétülésből (értsd: felvilágosodás), valamint az  ezen ideológiával szimbiózisban létező szabadkőműves ármánykodásból fakadó francia forradalom kitörése (1789), illetve annak új világot teremtő következményei miatt, amikor is a világ bús tengerének forrása folytán – Berzsenyi szavaival  „A népek érckorláti dőlnek / S a zabolák s kötelek szakadnak.” Azaz, amikor a józan ész és az egalitárius ideológia nevében az emberi „bölcsesség” vakhite által ledöntetett a szakralitáson alapuló tradicionális világrend három tartóoszlopa, Isten, a Trón és az Oltár. Mindezt követte a napóleoni korszakban ( 1799-1814) az európai nagyhatalmi erőviszonyok teljes átrendeződése, s ezzel párhuzamosan a legfejlettebb nyugat-európai államokban az ipari forradalom kezdete (1780-1840), azaz a mai, modern, technikai civilizáció alapjainak lerakása. Ezekre a hatalmas változásokra, kihívásokra a tradicionális értékelvű és szerkezetű magyar társadalomnak is reagálnia kellett, hiszen a modernizáció hatásai, hasznos és átkos következményei előbb-utóbb a Kárpát-medencét is elérték. További létünk vagy nem létünk múlott rajta, hogy e hatalmi- modernizációs-ideológiai kihívásra elitünk miféle feleletet ad – akárcsak ma is, tehetnénk hozzá.
Önálló államisággal nem rendelkezvén, s saját hazánkban kisebbséget alkotva afféle damoklészi kardként függött a magyarság felett a herderi jóslat réme, vagyis nemzeti létünk megszűnésének, a nemzethalálnak a reális veszélye. Nem ok nélkül. Az egykor  hatalmas és dicső – s a történelem során velünk mindig is baráti -  Lengyelországot háromszori osztozkodás után szomszédai, Ausztria, Poroszország és Oroszország 1795-ben végleg letörölték a térképről, s minthogy a Habsburg Birodalom permanensen hadban állott 1792 óta a forradalmi, illetve a napóleoni Franciaországgal, így hazánk is a franciák elleni harcra kényszerült, amelynek eredménye közismert: az 1809. évi győri felkelés kudarca. (A monumentális párizsi Arc de Triomphe egyik  oldalfalán  Napóleon győztes csatahelyeinek  névsorában ott olvashatjuk Raab, azaz Győr nevét is.) Persze ne legyenek illúzióink: mindenféle Habsburg-szimpátia, netán elkötelezettség stigmája nélkül megállapíthatjuk, hogy amennyiben valamilyen geopolitikai és gazdasági irrealitás, illetve csoda következtében elszakadunk Ausztriától, és a francia orientációt választjuk, ebből a negyedszázados európai háborúból akkor sem maradhattunk volna ki, miként a későbbi nagy európai polgárháborúból (1914-’945) sem. Ráadásul nemzeti önrendelkezésünket sem nyertük volna vissza, pusztán egyszerű impériumváltás elszenvedőivé válunk: az addigi osztrák–német hatalmi függést a francia váltotta volna föl. ( Egyébiránt külön tanulmány tárgya lehetne annak elemzése, hogy milyen „jótéteményekben” részesítette országunkat a francia politika Mohácstól az Európai Unióig). Az 1809. évi, utolsó nemesi felkelés elbukásának súlyos diplomáciai következménye lett, hogy a török háborúk óta első ízben csonkult a Szent Korona országainak területe: Horvátország egy része Illyria néven a francia császárság szuverenitása alá került. Úgy tűnt, hogy a magyar nemesség feje fölött erősebb és a háborúban győztes hatalmak eloszthatják országát, veszedelmes precedensként szolgált erre  Lengyelország  fentebb már hivatkozott 1795. évi felosztása.
Ugyanakkor – hazai vizekre evezve – nemesi elitünk már jobbágyai felől sem érezhette magát biztonságban: a háborús évek alatt az ország jobbára paraszti lakosságából mintegy 1millió embert soroztak be, kényszerítettek katonai szolgálatra. Hadi tapasztalataik, tudati élményeik, „világlátottságuk” ( ne felejtsük, hogy a 19. század elejéig a jobbágy látó- és érdeklődési köre saját faluja határáig terjedt) veszedelmes potenciális ellenféllé tehették az obsitos társaikra hallgató parasztot. A nemesség köreiben jól érzékelhető félelem – miként hamarosan bebizonyosodott – korántsem volt alaptalan: 1831-ben kitört a felvidéki, ún. kolerafelkelés, amely 1514 óta a legnagyobb szabású és regionális kiterjedésű parasztháború volt történelmünkben.
Az említett tények tehát arra kényszerítették a magyar nemességet, hogy külpolitikai horizontját tágítsa, az Európában zajló eseményeket figyelemmel kísérje. Jól felfogott anyagi érdeke is erre ösztönözte. A napóleoni háborúk időszakában ugyanis a több százezres seregek évtizedeken át történő ide-oda vonulása és ellátása óriási gabona- és gyapjúkonjunktúrát teremtett, amely a nemesség elitjén túl a kisnemesség számára is korábban soha nem látott, példátlan jólétet eredményezett: életszínvonaluk a „bocskorosoknak” is látványosan nőtt, így önmagában már ez a tény is az állandó távolra figyelésre, készenlétre ösztönözte őket. ( Ez volt az a korszak, amikor a nemesség körein belül afféle köszöntési formulává vált, miszerint jó tavaszi esőket és hosszú háborúskodást kívántak egymásnak). Az európai harcok befejeződése, a háborús konjunktúra végét, eladhatatlan raktárkészleteket, valóságos tragédiát, gazdasági-pénzügyi csapást jelentett a nemesi társadalom számára. Mindezt súlyosbította a bécsi udvar által két alkalommal, 1811-ben, illetve 1816-ben elrendelt devalváció, vagyis pénzleértékelés, amely a gazdasági föllendülés időszakában fölhalmozott tekintélyes pénzmennyiséget egyik napról a másikra elértéktelenítette. (Ismerős trükk a későbbi korokból is.) A virágkor, a nemesi rétegek példátlan jólétének időszaka egy csapásra véget ért.
Az említett nemzetközi és hazai tényezők, valamint válságfejlemények arra késztették elitünket, hogy fölismerje, változtatásokra, reformokra van szükség, hiszen a dekonjunktúrából a létező társadalmi-gazdasági struktúra és politikai intézményrendszer változatlan fenntartása mellett aligha lehet kijutni, mert annak oka valószínűleg magában az adott rendszerben (is) rejlik, amennyiben egy évtizeden belül is szélsőséges változásokat produkál, anyagi jólétből és gyarapodásból pénzszűkébe szorítván a birtokosokat. Az a tekintélyes arisztokrata személyiség, aki a megújulás szükségességét a széles nemesi közvéleményben tudatosította, s az európai perspektívájú, de mindenekelőtt és mindenekfelett a nemzeti szempontú változtatás  és reform összefüggő, koherens rendszerét elméletileg megfogalmazta, a Nemzeti Múzeum alapítójának, Széchényi Ferencnek a fia, gróf Széchenyi István volt.
Születésénél fogva a leendő „legnagyobb magyar” aligha predesztináltatott e nemzeti sors- és történelemfordító szerepre. Miként a Habsburg Birodalom külön, zárt kasztját képező kozmopolita arisztokráciájának ifjú sarja, kor- és sorstársai szokványos életét élte. Utazgatások, bálok, társasági összejövetelek, gáláns kalandok töltötték ki mindennapjait, hazája sorsa legfeljebb annyiban érdekelte, hogy fényes főúri vadászatok alkalmából meglátogatta magyarországi birtokait. Valójában  német  volt az anyanyelve, s Naplóját,  leveleit, útirajzait is e nyelven írta (francia és angol megszakításokkal), majd – saját bevallása szerint, hiúsági szempontokon túl – azért kezdte hazája nyelvét is tanulni és egyre tökéletesíteni, hogy kedvére gyűlölhesse azokat a főrendi társait, akik még népük nyelvét sem értik. Hiszen a nemes gróf véleménye szerint „ilyen állat is van: magyar mágnás, aki nem tud magyarul”.
 Széchenyi 20-as, 30-as éveiben korának tipikus gyermeke volt: afféle byroni, romantikus hős, eltelve világfájdalommal, „spleen”-nel, amelynek okát  maga sem tudta, örök nyugtalanság űzte újabb és újabb kalandokra, ismeretlen országok, tájak és szépasszonyok megismerésére. Franciául azért tanult meg, mert úgy vélte, hogy e nyelven könnyebb a nőket elcsábítani, mint a némettel vagy a magyarral. Egyébként – Naplójának és levelezésének tanúsága szerint - jórészt unatkozással töltötte napjait, bár ez kétség kívül pozitív energiákat szabadított fel benne: puszta unalomból tanult és olvasott, továbbá ez volt kiváltó oka örökös utazási szenvedélyének is, Bécset például azért unta, s menekült onnan néhány alkalommal, mert nem ő volt az aktuális pillanatban a legünnepeltebb férfi a császárvárosban, ezért távozott. Többtucatnyi más nő mellett elcsábította saját sógornőjét, Pál bátyjának a feleségét, az ír származású Caroline Meade-t ( korábban ennek húgával, Selinával is viszonya volt, s nevét a karjára tetoválva viselte), aki fiatalon, 1820 -ban halt meg, s ezért Széchenyit egész életében lelkiismeret-furdalás gyötörte. A hírneves angol Caroline Lamb, egyik londoni tartózkodásakor, amikor épp – jó szokása szerint – az ottani szépasszonyokat udvarolta körül, magyar vendége szemébe is mondta, hogy olyan férfi ő, aki intelligens, művelt és szellemes, bár elvei nincsenek, ám azért hölgytársaság szórakoztatására még kiválóan alkalmas, sőt képes az örök szerelemre is, az affélére, amely állandóan változtatja tárgyát. Végzetére azonban 1824-ben halálosan beleszeretett Seilern Crescence osztrák grófnőbe. E szerelmi históriában az  egyetlen problémát az jelentette, hogy a szép, művelt és erényes asszony ekkor már gróf Zichy Károly felesége volt, és ezúttal Széchenyi nem reménykedhetett a hűtlenkedés üdvében, sőt ünnepélyes fogadalmat tett Isten és legjobb barátja, báró Wesselényi Miklós előtt, hogy Crescence-t meg sem próbálja rávenni a házasságtörésre. Így aztán a korábban általa olyannyira kigúnyolt Petrarca kelepcéjébe esett, aki csodálatos szerelmes verseket írt Laurájához, aki kilenc év alatt hét gyermeket szült – másnak… Széchenyi azonban szerencsésebb volt a jeles itáliai költőnél: nagy türelemmel és önmegtartóztatással viselvén a rá kimért sorsot, kivárta Zichy Károly halálát, majd a megözvegyült Crescence-t végre feleségül vehette – igaz nem kevés idő elteltével – 1836-ban.
Széchenyi származása okán, valamint a napóleoni háborúk következtében egészen fiatalon, 17 esztendős korában, 1808-ban katonai pályára lépett. Kiváló és bátor huszártiszt lett belőle, a kapitányi rangnál feljebb azonban nem vitte, noha számos, rangos osztrák, porosz és orosz katonai kitüntetés birtokosa lett. A tekintélyes orosz Szent Vladimir-rend lovagkeresztjét maga I. Sándor cár tűzte a mellére Lipcsében. Már a vereséggel végződött 1809. évi győri csata után merész hőstettel hívta fel magára felettesei figyelmét: a Dunán egy csónakkal evezve a francia sereg vonalait megkerülve eljut Chasteler altábornagyhoz, akit értesít Meskó tábornok hadtestének holléte felől, így válik lehetővé néhány nappal később a két hadsereg egyesülése. Legnevezetesebb katonai bravúrja azonban az 1813-as lipcsei csatához kötődik. Ekkor Schwarzenberg herceg, osztrák fővezér a szövetséges porosz Blücher tábornagyhoz küldi, persze Széchenyi afféle népmesei hősként, s önmagához hűen, a legrövidebb, egyszersmind a legveszedelmesebb utat választja: a francia vonalakon át jut el a poroszokhoz, így küldetését teljesítve lehetővé válik a két hadsereg egyesülése, s a „népek csatájában” az osztrák-porosz-orosz erők végzetes csapást mérnek Napóleon Grande Armée-jára. Az 1815. évi bécsi kongresszus hosszú időre békét teremtett Európában, így a rendkívüli módon agilis és tehetséges fiatalember számára kínszenvedéssé vált a katonai szolgálat, amúgy is lenézte műveletlen és közönséges tiszttársait, ugyanakkor hiúságát sértette a tény, hogy a katonai ranglétrán egy fokkal sem jutott előre, s amikor még 1823-ban, 32 évesen sem léptették elő őrnaggyá, elhatározta, hogy kilép a hadsereg kötelékéből, hiszen meggyőződése szerint már legalábbis tábornoknak kellene lennie, hiszen Napóleon is az volt  24 esztendős fejjel. Végül 1826-ban kvietált, azaz véglegesen letette a mundért, s befejezte katonai pályafutását.
Az 1820-as évek közepe táján kezd Széchenyi gondolkodása és világnézete kikristályosodni, s ekkortájt fogalmazódik meg benne küldetéstudata is. A korábbi, byroni világfájdalmas kozmopolita hősnek igazából fogalma sem volt arról, hogy mi végre is teremtetett a világra, kiforrott nemzeti identitástudata nem lévén, s a magyarországi helyzetet reménytelennek látván, kacérkodott azzal a gondolattal, hogy kiköltözik Amerikába, esetleg elmegy a görögök oldalán harcolni törökellenes felszabadító háborújuk (1821-1829) egyik európai  önkénteseként, s ott majd hősi halált hal egy nemes ügyért, miként Byron tette ezt  1824-ben. Nemzete szerencséjére mégis rádöbbent, hogy számára a „magyar parlag” művelésének és felvirágoztatásának krisztusi feladatát jelölte ki a sors élethivatásul, s az ő létének legfőbb értelme, hogy egy nemzetet adjon az emberiségnek. Persze Széchenyi korának tipikus hőse is volt egyúttal. Nem utolsósorban Napóleon példájának, s a romantikus korszellemnek köszönhetően őt is hatalmába kerítette a szélsőséges zsenikultusz, ugyanakkor az 1820-as évek a modern nacionalizmus születésének és vajúdásának korszaka is volt egyben Közép-Európában. A magyarországi arisztokrácia számos családjában ekkor artikulálódik  nemzeti identitástudata, s a Károlyi, Batthyány, Teleki, Andrássy és számos más, nagy történelmi múltú família büszkén vállalja magyarságát, s azonosul majd a reformkorban a nemzet megújulásának és felemelésének szent ügyével.
Gyötrelmes, önostorozó  vívódások, szellemi tévutak, intellektuális ( és testi) kicsapongások, az öngyilkosság határmezsgyéjéig eljutó identitás-keresés és önmarcangolás után jut el végre  Széchenyi oda, hogy a magyar nemzet ügyének szentelje egész életét, mindenét, amivel csak bírt: vagyonát, tehetségét, tudását, műveltségét és hitét. 1825. november 3-án történt konkrét és szimbolikus értelemben véve is életében a nagy fordulat. A születésénél fogva az országgyűlés felsőtáblai tagságára jogosult arisztokrata Széchenyi megjelent az alsótábla kerületi ülésén, ahol a megyék és a szabad királyi városok követei képviselték az őket küldő testületeket, s bejelentette, hogy a „nemzetiség és nyelv erősítése, terjesztése és pallérozása szent céljára” felajánlja minden jószága egyévi jövedelmét, azaz 60 ezer forintot. A felajánlást kitörő lelkesedés fogadta, több főúr is csatlakozott az adománytévőhöz ( Andrássy György,  Károlyi György grófok és sokan mások), majd az országgyűlés megalkotta az 1827. évi XI. törvénycikket, amely kimondta, hogy egy „önként és a  szabad adakozással összeszedett tőke vagyonból Magyar Tudós Társaság állíttassék fel”.
Az MTA megalapításával egyidejűleg Széchenyi megírta – immár magyar nyelven – és meg is jelentette Hitel (1830) című munkáját, amelyet gyors egymásutánban további kettő követett, a Világ (1831), majd a Stádium (1833). Ezen alapművekben a „legnagyobb magyar” a hazai polgárosodás és modernizáció átfogó, komplex programját adja, kijelöli a nemzeti jövő útját, miként azt  egy másik nagy hazánkfia, Arany János megfogalmazza később, a Széchenyi emlékezete című versében:
 
                                             "Hitel, Világ és Stádium! ti, három -
                                             Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít,
                                             De a lét és nemlét közti határon
                                             Egekbe nyúló hármas pyramid!
                                             Ám, hadd üvöltsön a Számum viharja,
                                             Dőljön nyugatról a sivár homok:
                                             A bújdosók előtt el nem takarja,
                                             Melyet ti megjelöltök, a nyomot."
 
(Folyt. köv.)
Lipusz Zsolt - Kuruc. info
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek
Dossziék

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2019 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready