Fogas kérdés, melyre aligha lehetséges megadni a pontos választ. Talán ha a pesti ifjak nem lépnek akcióba március 15-én, akkor az udvar alkudozni próbált volna a magyar vezetőkkel, akik közül többen – a forradalom, vagyis a népi támogatás hiányában – esetleg hajlottak is volna valamiféle megegyezésre. Valószínűleg a nyár végére a bécsi udvar – csakúgy, mint Itáliában – megtörte volna a politikai elit ellenállását idehaza is. Hiszen ha nem tör ki forradalom március 15-én Pesten, akkor 1848 tényleg csak a magyar politikai vezető osztály – vagyis lényegében a köznemesség – ellenállási mozgalma lett volna. Márpedig a magyar köznemesség telis-tele volt óvatoskodó „mérsékeltekkel”, akik a „realitásokhoz történő alkalmazkodás” és a „béke és stabilitás” (no és persze saját érdekeik) jegyében hajlandók lettek volna a legsúlyosabb engedményekre is. A maroknyi pesti „szélsőséges” fellépése nyomán azonban megváltoztak azok a bizonyos „realitások”, melynek nyomán a magyar uralkodó osztály jelentős része is „radikalizálódott”. Így alakítják a történelmet a bátor és mindenre elszánt kevés számú „hősök”.

És egyáltalán ne gondoljuk, hogy Petőfiéknek könnyű dolguk volt március 15-én. A „nép” minden rétege ugyanis akkor sem volt forradalmi hangulatban. A jeles költő, Vajda János a következő sorokat vetette papírra a pesti nép hangulatának érzékeltetésére: „A párizsi forradalom hírének hatása alatt a közvélemény asztala elhatározta, hogy tagjai járjanak szét az egész városban: vendéglők, kávéházak polgárságát igyekezzenek fölvilágosítani a pillanat követelményei felől és megnyerni a cselekvés céljának.” Majd így folytatja: „A sörkocsmák akkori közönsége, Német-Osztrák- és Csehországból bevándorolt, magyarul egy kukkot sem értő, amellett még az akkori rendszer szerint körülbelül mentelmi jogot élvező jogászság iránt meglehetős ellenséges indulatú nyárspolgárság kétségbejtőleg közömbös volt a magyarság és a szabadság eszméje iránt. Sőt még a tanuló ifjúságnak is csak a szellemesebb (értsd: okosabb, műveltebb, tájékozottabb – P.O.) része volt alkalmas kovásza a forradalmi mozgalomnak, egy része még vizenyős volt, melyet nem volt könnyű felgyújtani.” A Pilvax kávéházban gyülekező radikális ifjak eredeti elképzelése egyébként az volt – összhangban az Ellenzéki Kör „mérsékelt” köznemesi vezetőinek szándékával –, hogy március 19-én, a Rákos mezején nagy „lakomát” rendeznek a pesti vásárra özönlő paraszti tömegek részvételével. Ezen a „tömegrendezvényen” Petőfi felolvasta volna a Nemzeti dalt, és elhangzott volna a 12 pont is, melynek kinyomtatott példányait a parasztok között osztogatták volna szét. Egyáltalán nem vehetjük biztosra azonban, hogy a Rákos mezején tartott vásárra érkező parasztok megértették volna mondjuk a 12 pont jelentőségét, és hajlandók lettek volna kaszát-kapát ragadva Pestre felvonulni. Március 14-én este egyébként a fideszes módra óvatos Klauzál Gábor javaslatára az Ellenzéki Kör úgy határozott, hogy a 12 pontot előbb az országban köröztetni kell, sok százezer aláírással megtámogatva a követeléseket, és csak azután szabad a több tízezer fő részvételével zajló „lakomák” közönsége elé lépni vele...

Amikor a Pilvax kávéházban gyülekező radikális ifjak értesültek a „mérsékelt” Ellenzéki Kör meghátrálásáról, csüggedés lett úrrá rajtuk. Elkeseredetten tárgyalták az európai eseményeket. Majd mindenütt jelentős változások következtek be a kontinensen, vagy legalábbis számos országban forrongott a nép, csak Ausztriában és Magyarországon nem történt semmi. Este tíz óra körül azonban egy húsz év körüli fiatalember rontott be a Pilvaxba, amely egyébként tömve volt, no nem mintha olyan sokan lettek volna a radikálisok, hanem mert a vásárra érkező parasztok közül többen ott töltötték az időt. Az izgatott fiatalembernek a biliárdasztalra kell felállnia, hogy mindenki hallja szavait, amikor bejelenti: „Tegnap Bécsben is kiütött a forradalom... Metternich megbukott!... A nép barikádokat emel és fegyverkezik!...” A hír – az egykorú lapok tudósításai szerint - „villámcsapásként” hatott a jelenlevőkre. Azonban senkinek sem volt elképzelése arról, mi történjék most. Egyvalaki kivételével. Egy vékony testalkatú fiatalember egy asztal tetejére ugrott, és érces hangon a következőket mondta: „Íme, a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédban. És mi tétovázunk? Nem! Cselekedni fogunk.” Mindenki a szónokló fiatalemberre tekintett. „Beesett, halvány arcát pirosra festé az izgalom, mély tüzű, fekete szemeiben szokatlan láng gyúlt ki.” Petőfi ezzel a történelem színpadára lépett, erőteljesen alakítva annak eseményeit.

És még akkor, a késő esti órákban az a néhány radikális fiatalember elhatározta, hogy másnap tüntetést fognak rendezni az egyetemi hallgatók részvételével. Akik persze még nem tudták, miféle történelemalakító szerepet fognak eljátszani. Közben a mérsékelt és óvatos Klauzál Gábor is megjelent, és igyekezett „csillapítani a kedélyeket”, de immár senki sem törődött vele. Sokan ki is nevették. Petőfiék másnapra tervezett akciója persze balul is elsülhetett volna. Hiszen elképzelhető volt, hogy hiába megy be az a néhány lelkes forradalmár az egyetemekre, a tanuló ifjúság gyávaságból, lustaságból vagy egész egyszerűen csak érdektelenségből füle botját sem mozdítja, és nem csatlakozik semmiféle tüntetéshez. Kérdéses volt az is, hogy a város akkor még részben német és császárhű polgársága nem fordul-e a forradalmárok ellen, továbbá maguk a radikális ifjak is tartottak a hadsereg föllépésétől. De a félelmeiket és balsejtelmeiket háttérbe szorította lelkes hazaszeretetük és hősiességük. Petőfi a következő sorokat írta be naplójába a nevezetes nap előestéjén: „A forradalmakat nem az elnyomók durvasága, hanem az elnyomottak érzékenysége robbantja ki... A többit az istenre bízom, és azokra, akik rendelve vannak, hogy a kezdetteket folytassák; én csak arra vagyok hivatva, hogy az első lökést megtegyem... és ha lövöldöznek? Isten neki: ki várhat ennél szebb halált?”

Így gondolkodnak a hősök. A gyávák, az örök alkalmazkodók és megalkuvók pedig mindig a „realitásokat”, a fennálló hatalmi viszonyokat mérlegelik, és „alkalmazkodni” akarnak, részben persze saját jólétükre és érdekeikre tekintettel... Nem, ez a nap soha nem lehet azoknak az ünnepe, akik a hazánkat leigázó, gyarmatosító világbirodalom ügynökei (MSZP-SZDSZ-LMP, és a balliberális értelmiség), de nem szólalhatnak meg hitelesen március 15-én az állandóan a „realitásokhoz alkalmazkodó”, „mérsékelt” fideszes kollaboránsok sem. Március 15. igenis a radikálisok, a „szélsőségesek” ünnepe: a 2006-ban az utcán tüntető hazafiaké, a magukat radikális jobboldaliaknak nevező magyaroké, a jobbikosoké, Budaházy Györgyé, és mindazoké, akiket ártatlanul börtönben sínylődtek az elmúlt években.

Természetesen nem azt állítom, hogy a radikalizmus és a szélsőségesség önmagában érték. Vannak korszakok, amikor sem a haza, sem az erkölcs nem követeli meg, hogy radikálisak legyünk. Ma azonban éppen olyan korban élünk, mint elődeink 1848 előtt: nincsen szabadság, hazánk pedig az áruló politikai osztály jelentős részének aktív segédletével nyomorba süllyedt, és egy idegen hatalom gyarmatává züllött. A nemzethalál pedig immár nem valami távoli, tragikus lehetőség többé, mert nemzetünk haláltusája már elkezdődött. A márciusi ifjak forradalmi hevületére és radikalizmusára soha nem volt nagyobb szükség, mint éppen napjainkban.