Fogolytársai közül többen árulók, később Magyarországon állami vezetők lettek. Nagy Kálmán azonban 1942 decemberében tisztázatlan körülmények között elhunyt a krasznogorszki hadifogolytáborban. Nagy László, az unokája 2012 tavaszán már harmadszor zarándokol el Bobáról a krasznogorszki katonai temetőbe.

Nagy Kálmán 1940-ben már harminc éves, tehát jóval túl volt a sorkatonai szolgálat idején, ám a második bécsi döntés értelmében visszatérő Észak-Erdélybe történt bevonulás előtt őt is mozgósították. A Magyar Királyi Honvédség „Mátyás király” 5. honvéd zászlóalj katonájaként derekasan kivette részét Észak-Erdély őszeleji visszatérítéséből. Helytállásáért több ezer honvéd- és csendőrtársával együtt a bevonulási hadművelet után Nagy Kálmán az Erdélyi Emlékérem kitüntetésben részesült. Az érem elölnézeti oldalán Erdély nagy szülöttjének, Hunyadi Mátyásnak a képmása körül az „Erdélyi részek felszabadulásának emlékére 1940” szövegű írás olvasható.

Az érem viselésének jogosultságáról szóló 2658. számú igazolványt Szombathelyen, 1941. június 18-án állították ki az akkor még a Bobával szomszédos Kemenespálfán lakó Nagy Kálmán őrvezető számára. „Igazolvány a Keletmagyarország és Erdély egy részének felszabadulása emlékére alapított Erdélyi Emlékérem viselésének jogosultságáról”, olvasható a dokumentum felső részén. Az igazolványt Nagy Kálmán családja megőrizte, de az emlékérem sorsáról az unoka nem tud semmit. Lehet, sőt valószínű, hogy a második behíváskor, 1942 húsvétja körül Nagy Kálmán kitűzte a zubbonyára, és így indult el a végzetes útjára, Oroszországba. Az Erdélyi Emlékérem az 1942 nyarán történt fogságba esés után nyilván a közismert orosz „zabrálás” martalékává vált.

Nagy Kálmán a Bobával szomszédos Nemeskocs faluban született 1910. augusztus 12-én. Házasságkötése után Boba felvégén, a katolikus templom közelségében lakott a feleségével és László nevű kisfiával. A második gyermekének, Kálmánnak a megszületését már nem volt ideje megvárni, mert 1942 húsvétja körül, 32 évesen ismét behívót kapott. Ezúttal az orosz frontra vezényelték, ahol megsebesült, ezért a vonalak mögött kórházban ápolták. Gőgös József bobai lakos, a katonatársa szintén megsebesült, az egyik ujját elvitte az aknaszilánk. A falubelit ezért hazaküldték, majd később leszerelték. Alkalmatlan volt a további háborúsdira.

Nagy Kálmán a megsebesült falubelivel küldött Oroszországból egy dátumozás nélküli, elszínesedett, nedv áztatta, a durva papírlap mindkét oldalára ceruzával írt levelet, amely a „Kedves, aranyos anyukám és fiam” megszólítással kezdődik, majd később így folytatódik:

Nagy László, az unoka kutakodásának jóvoltából mi már tudjuk, hogy mi várt Nagy Kálmánra. Az éppen csak fölépült katona 1942 augusztusában fogságban esett a Don-kanyar Uriv nevű településén, majd az oroszok a Moszkvától 25 kilométerre északra levő Krasznogorszk városban létesített hadifogolytáborba szállították. Az orosz és a magyar katonai dokumentumokból egyaránt az derül ki, hogy Nagy Kálmán valóban Urivnál esett fogságba, csak a halál időpontjának tekintetében van eltérés.
A keleti frontra vezényelt magyar katonák 1942 nyarán a Don-kanyarban elsősorban az úgynevezett hídfőcsatákban kerültek közvetlen összeütközésbe a Vörös Hadsereggel. Katonáink az első ilyen ütközetet 1942. július 18-án indították meg nagy erőkkel az urivi Don-hídfőállás bevételére, ám a nagy vérveszteséggel járó próbálkozás, amiképpen a későbbiek is, fiaskót vallott. Ezek a hídfőcsatározások még az 1943. év eleji nagy orosz áttörés előtti időszakban zajlottak, de már ekkor is sok magyar harcos esett az oroszok fogságába.

Sztrorozsevoje falunál kezdődik és Urivnál végződik a Don folyó egyik keleti irányba kitüremkedő, „U” alakú kanyarulata, s nagyjából félúton alakították ki az oroszok azt a hídfőállást, amelynek megszerzéséért 1942. július 18-tól kezdve a Magyar Királyi Honvédség több elkeseredett, nagy veszteségekkel járó rohamot indított, ám elfoglalni egyszer sem tudta.

A Vörös Hadsereg ettől a hídfőállástól kiindulva indította el 1943. január 12-én a magyar hadtörténet számára igen tragikus eredménnyel végződő nevezetes áttörést. A 2. magyar hadsereg az áttörés napján, majd a rá következő napokban szenvedte el a legfájdalmasabb veszteségeket.

Nagy Kálmán őrvezető, a Magyar Királyi Honvédség 35. csapattest I. zászlóaljának katonája a Don-kanyarbeli Urivban, az oroszok nyilvántartása szerint 1942. augusztus 7-én esett szovjet fogságba a fentebb említett hídfőcsaták egyikében. A Magyar Honvédség háború utáni nyilvántartása szerint a Bobáról bevonult katona 1942. szeptember 15-én már meg is halt a krasznogorszki hadifogolytáborban.

A halálozás idejére vonatkozó orosz közlés jóval eltér a magyartól, mert ők azt állítják, hogy Nagy Kálmán több mint két és fél hónappal később, 1942. december 5-én halt meg Krasznogorszkban. A szovjetek állítását igazolja a fogolytárs, Fábry József későbbi honvédőrnagy 1949. végén Nagy Kálmán özvegyének írt személyes levele, amelyben az áll, hogy 1942 decemberében halt meg.

Fábry József ezt a levelet Győrben keltezte 1949. december 28-án, amikor az addigra már sok mindenen átment áruló felvidéki magyar a Magyar Néphadsereg őrnagya volt. A megsárgult, elrongyolódott levélben Fábry közli Nagy Kálmánnéval, hogy a férjével együtt volt a Moszkva melletti Krasznogorszk hadifogolytáborában. Azt is megtudjuk a levélből, hogy Nagy Kálmán a táborban „kórházi ápolóként” dolgozott, akárcsak a levélíró és az általa megnevezett további két személy. „Közben természetes betegségben megbetegedett. Sajnos nem tartotta be az orvosok (!) utasításait, ennélfogva annyira súlyosbodott a betegsége, hogy 1942. december hóban elhunyt”. Két sorral lejjebb Fábry azt is közli, hogy Nagy Kálmán temetésén ő maga, Dékán István budapesti ÁVH-ás alezredes és Markovits János, az MDP miskolci titkára is részt vett. (MDP = Magyar Dolgozók Pártja. A Magyar Kommunisták Pártja és a Magyar Szociáldemokrata Párt egyesülésével keletkezett és 1948-1956 között létezett magyarországi sztálinista párt – H. J.)

A szovjet hadifogságból és a „malenkij robotból” évekkel a háború után hazakerült magyarok és németek elmondták, hogy milyen világ uralkodott ezekben a táborokban. Fábry József, az egykori partizánvezér hazudik, amikor az özveggyel azt kívánja elhitetni, hogy Nagy Kálmán azért halt bele a „természetes betegségébe”, mert „nem tartotta be az orvosok (!) utasításait”. A halálakor mindössze 32 éves magyar katona bajtársaihoz hasonlóan a kemény hideg, az éheztetések és az állati munka következtében halt hősi halált Krasznogorszkban. Csak erről 1949-ben nem volt szabad beszélni Magyarországon.

Mindenesetre a levélíró, Fábry József még a tisztességesebb kommunisták közé tartozott, mert ő legalább lelkiismereti kötelességének tartotta, hogy levelet írjon az özvegynek. Érdekes a levél végén saját kezűleg leírt lakcíme is, ugyanis Győrben a szovjet katonák által meggyilkolt, a lányokat, asszonyokat védelmező Apor Vilmos mártír püspökről elnevezett utcában lakott. A levél tehát arról is tanúskodik, hogy Győrben 1949. végén még lehetett Apor Vilmos utca.

Fábry József fentebb idézett, 1949. végén írt leveléből az is kiderül, hogy Nagy Kálmán 1942 decemberében bekövetkezett halálakor a krasznogorszki hadifogolytáborban még nem működött a később elhíresült, úgynevezett „antifasiszta iskola”. Fábry és a levelében említett további két cégéres hazaáruló, Markovits János és Dékán István a bobai katona temetése idején, 1942 decemberében még a tisztességes magyar hadifoglyok társaságában élte a táborlakók mindennapjait. Az „antifasiszta iskola” csak néhány hónappal később, 1943 májusában nyílt meg a krasznogorszki 27/a. számú hadifogolytábor melletti 27/b. számú, úgynevezett „iskolatáborban”. Nagy Kálmán ezt már nem érte meg, s neveltetéséből adódóan valószínű, hogy nem is csatlakozott volna ezekhez az árulókhoz, ám erről a „tanintézetről” azért ejtenünk kell néhány szót.

A krasznogorszki Központi Antifasiszta Iskola „diákjai” elsősorban a Vörös Hadsereghez dezertált, vagy a szovjetek fogságába esett kommunista érzelmű magyar katonák és zsidó munkaszolgálatosok voltak. A patinás tanintézet egyik híres zsidó tanulója Örkény István író volt. A magyar részleget (mert az oroszok a németek számára is működtettek egy hasonlót) olyan ismert zsidó kommunisták szervezték és irányították, mint például Andics Erzsébet, Szántó Rezső, Földes Pál, s rajtuk kívül rendszeres fejtágító előadásokat tartott itt a szintén zsidó kommunista Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Vas Zoltán és Révai József. A krasznogorszki „antifasiszta iskola” előadói és közel ötszáz „végzőse” a szovjet megszálláskor „hazatértek”, majd idegen zsoldban élet és halál urai lettek Magyarországon.
A Fábry József által Bobára írt levélben említett két személy, Markovits János és Dékán István, valamint a hozzájuk hasonlók 1943 tavaszától (ha nem még korábban...) szovjet zsoldban előbb a hadszíntéren, majd a megszállt Magyarország közéletében fejtettek ki vezető szerepet. Az igen érdekes és értékes történelmi dokumentumnak számító Fábry-levélben szereplő személyekről érdemes néhány szót ejteni. Kezdjük mindjárt magával, a levélíró Fábry Józseffel, mert az ő élete hűen tükrözi azoknak a nem zsidó kommunistáknak a sorsát, akik csak akkor kezdtek kijózanodni a szovjet típusú kommunizmusból, amikor tanúi voltak a magyarság háború utáni kollektív szenvedésének és a „testvéri” szomszéd népek magyarellenes cselekedeteinek.

Fábry József a felvidéki Krasznahorkaváralján született 1909-ben, s tizennyolc évesen belép a Csehszlovákiai Kommunista Pártba. A Felvidék déli peremének 1938-as visszacsatolását „természetesen” ő is ellenezte, s jócskán kivette részét a bevonuló Magyar Királyi Honvédség elleni kommunista szabotázsakciókból. Fábry elvtárs ezért rövidesen a kistarcsai, majd a nagykanizsai internálótáborban találta magát. Az orosz frontra 1942-ben küldték ki, ahol Nagy Kálmánnal együtt a Donnál fogságba esett. (A föltupírozott kommunista életrajzok szerint „dezertált”). Amint ezt az Együtt a szabadságért a fasizmus ellen című visszaemlékezésében is leírja: Krasznogorszban a szovjetek előbb őt is kitanították az „antifasiszta iskolában”, majd partizánkiképzésben is részesítették. Később a Felvidéken vetették be a saját hazája és a szövetséges német hadsereg ellen. Fábry a Felvidéken a főleg áruló, kommunista magyarokból verbuvált Petőfi Sándor Partizánosztag parancsnoka volt.

A világháborús harcok elcsitulása után Fábry nem sokáig maradt a szeretett hazájának tartott Csehszlovákiában, pontosabban, az ismét elcsatolt Felvidéken. A csehszlovák elvtársak, akikért partizánként harcolt a saját népe ellen, nemsokára megkezdték a magyarság kollektív megbüntetését: Csehországba deportálták és a Dunán átúsztatták Magyarországra a felvidéki magyarokat, megszülettek a hírhedt, máig hatályos Benes-dekrétumok. Az áruló kommunista Fábry egyszeriben egy táborba került a felvidéki magyar tömegekkel. A magyarüldözések láttán megalakította a Szlovákiai Magyar Antifasiszták Szövetségét, s azt hitte, hogy egykori partizán mivoltára hivatkozva majd valaki orvosolja a panaszait. Tiltakozó memorandumot írt a többi között magának Edvard Benesnek, Sztálinnak, Vorosilovnak, Titónak és még sokan másoknak, ám választ senkitől nem kapott. Fábry József magyarként nem kívánt tovább élni a „baráti” Csehszlovákiában, s ezért 1947-ben áttelepült Magyarországra, ahol harci érdemeire való tekintettel a Magyar Néphadsereg tisztje lett. Őrnagyi rendfokozata volt, amikor 1949-ben Győrből levelet írt Nagy Kálmán özvegyének Bobára. Később a Hadtörténeti Intézet tudományos munkatársa volt, s ezredesi rendfokozattal vonult nyugállományba.
Dékán István elvtárs is a bobai Nagy Kálmán fogolytársa, s Fábry állítása szerint a krasznogorszki táborban „kórházi ápoló” volt. A Győrváron született, eredetileg pincér foglalkozású hazaáruló másokkal együtt már 1942-ben aláírta a magyar katonák átállására fölszólító orosz röpcédulákat. Akárcsak Fábry, Dékán is elvégezte a táborban fölállított „antifasiszta iskolát”, majd őt is kiképezték partizánnak. A német és a magyar frontvonalak mögött szabotázsakciókat hajtott végre, így például Észak-Erdélyben, ahol a román átállás után partizán csoportparancsnokként segítette a megszálló orosz és román csapatok előrenyomulását.

Dékán István a háború után az ÁVH kémelhárítási osztályának vezetője volt 1950-ig, amikor egy kicsit pihentették, ám a rokona, Rákosi Mátyás három év múlva visszahelyezte a hírhedt állami terrorszervezet egyik vezető beosztásába. Dékán az úgynevezett koncepciós pereket megelőző kihallgatások egyik legfélelmetesebb, legszadistább figurája volt. Miniszterhelyettes is volt egészen az 1956-os forradalom kirobbanásáig, amikor az oroszok más hasonszőrűekkel együtt a magyar nép haragja elől kimenekítették a Szovjetunióba. Vele együtt menekítették ki a még mindig élő és az ismert hovatartozású kultúrkomisszárok által manapság is futtatott nejét, Rákosi Mátyás unokahúgát, Kardos Éva írónőt, akit a dicső partizánmozgalomban ismert meg. Sajnos az 1956-os forradalom leverése után mindegyik gazember visszajött Magyarországra. Dékán Istvánt 1975-ben meghívták a győzelem napi ünnepségekre Moszkvába, ám a Vörös téri mutatvány reggelén az egykori szovjet partizántársai holtan találták a szállodai szobájában.

Nagy László, az alapításának 800. évfordulóját az idén ünneplő Vas megyei Boba községben élő 36 éves vasutas eddig kétszer is elzarándokolt a nagyapja, Nagy Kálmán jeltelen krasznogorszki, pontosan nem behatárolható sírjához. Az időközben elhunyt nagyanyja elbeszéléseinek hatására először 2000-ben kerekedett föl, hogy eljusson a második világháborúban hősi halált halt Nagy Kálmán sírjához, vagy legalábbis a föltételezett nyughelyéhez.

Előbb vonaton Moszkvába, majd onnan autóbusszal utazott tovább Krasznogorszkba, ahol időközben fölszámolták az egykori hadifogolytábort, a területét beépítették. A tábor melletti fogolysírokat exhumálták, a hamvakat a város polgári temetőjébe vitték, mert ott már korábban is voltak katonai parcellák. A krasznogorszki temetőben 28 magyar katona, köztük Nagy Kálmán nyugszik. A dombon levő temető két katonai parcellája kovácsoltvas-kerítéssel van elválasztva a helybeliek sírjaitól. Első krasznogorszki útja során, 2000-ben Nagy László az óriási kiterjedésű temetőben csak hosszas keresgélés után találta meg a katonai részleget. A német, magyar és finn föliratos keresztek között a nagyapjáét nem lelte meg. Sok beazonosítatlan sírt látott, ahol a besüppedt gödrökben fémtáblácskára írt sorszám jelezte, hogy ott katonák nyugszanak.

Nagy László az első krasznogorszki látogatása után elment a Honvédelmi Minisztérium Feketesas utcai Központi Irattárába (a volt Radeczky-laktanya) és bejelentette, hogy nem találta meg a nagyapja sírját. Már a kiutazása előtt is fölkereste a levéltárat, ahol azt mondták neki, hogy a birtokukban levő adatok szerint nagyapja Krasznogorszkban a kisebbik katonai részlegben nyugszik további négy hősi halált halt magyar honvéddel közös sírban. Ennek a négy harcosnak a sírja fölött azonban máig nincs fölirat, de nem is lehet, mert az ő nyughelyüket eddig nem sikerült azonosítani. Az orosz és a magyar illetékesek állítólag azt mondják, hogy az ő földi maradványaikat egyelőre nem sikerült pontosan beazonosítani, ezért emléküket egyelőre a temetőben fölállított magyar és orosz föliratos, kettős kereszttel ékesített fekete márvány emlékmű örökíti meg.

Nagy László a Feketesas utcában mindenesetre azt az ígéretet kapta a 2000-es krasznogorszki látogatása után, hogy közös emléktáblára írják majd föl azoknak a magyar katonáknak a nevét, akiknek a krasznogorszki temetőben végül nem sikerül megtalálni a nyughelyét. A bobai fiatalember 2004-es útja során még nem látta a nagyapja nevét fölírva sem sír fölötti kereszten, sem a Feketesas utcában megígért közös emléktáblán.

Nagy László előbb Budapesten igyekezett újabb információkat gyűjteni a nagyapja sírjának pontos helyére vonatkozólag, majd 2004-ben másodszor is elindult Krasznogorszkba. Ekkor már a temetőben, a parcellák közötti úton megtalálta azt a fekete márvány emlékművet, amely név nélkül az ő nagyapjáról is megemlékezik. A két katonai temetőrészlegben 2004-ben újabb magyar, német és finn nyelvű kereszteket látott, ám a nagyapjáét nem. Még ekkor is voltak föltáratlan, beazonosítatlan, s csupán számokkal megjelölt besüppedt sírok. Az oroszok szerint nincs pénz a munkálatok befejezésére.

Nagy László Boba településről a jövő tavasszal ismét, harmadszor is elutazik Krasznogorszkba, arra a helyre, ahol a nagyapja, Nagy Kálmán raboskodott és hősi halált halt. Bobai otthonából, annak a háznak a kertjéből, ahonnan a nagyapja 1942 húsvétján elindult a távoli Don-kanyarhoz, ezúttal is visz egy zacskó földet és elhinti majd Nagy Kálmán vélt és a többi magyar honvéd már beazonosított sírjára.

Hering József – Kuruc.info