Bezár!
2020. július 10., péntek, Amália, Kenese, Alma napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
15:04 Kásler: az Árpád-házi dinasztia a mai Afganisztán északi részén alakult ki 4500 évvel ezelőtt14:55 Apa-fia kristálybiznisz folyt Gyöngyösön14:24 Az érem másik oldala13:57 Kizuhant egy négyéves kislány egy kőszegi ház második emeleti ablakából 13:50 Vádemelést javasol a rendőrség a szentendrei "palántaültetők" ellen13:23 Ismét ki lehet végezni a szövetségi bíróságok által halálra ítélt gyilkosokat az Egyesült Államokban - az Európai Unió (!) nem győz tiltakozni12:53 Molotov-koktélokat képzeltek a megszállók két sétálgató palesztin kezébe12:31 Az elvtársak sértődékenyek, ha szóba kerül az ujgurelnyomás12:11 Megérkezett a zseniális mini léghűtő a kánikula ellen (x)11:39 Motorbalesetben vesztette életét egy fideszes országgyűlési képviselő11:13 Nem jött be az Alzának a Black Friday Matter10:56 Moszkva: immunitást alakított ki az első klinikailag tesztelt orosz Covid-19-vakcina10:46 Jegybank: maradjon meg a 15 ezer forintos értékhatár a bankkártyás érintős fizetéseknél10:02 Csütörtök este már nem borogattak kukákat Szerbiában09:42 Igazi kincset talált Trump
24 óra legolvasottabbjai

Publicisztika ::

Tarnóczy Szabolcs: Keresztény újjászületés és szebb jövő

Reklám

Ifj. Hegedűs Lorándnak, az Örömhír tántoríthatatlan harcosának ajánlom
Témánkat nem először boncolgatjuk, de valószínűleg nem is utoljára, hiszen egy folyamatosan hanyatló, válságoktól kínzott korban ezt a napi események megértése és helyes kezelése is elkerülhetetlenné teszi. Nevezetesen pl. olyan, a szebb jövő építésére elköteleződött Jobbik körül kevert botrányok, mint a Baráth Zsolt „tiszaeszlári” parlamenti felszólalását követő hisztéria; vagy a párton belüli széthúzások és hasadások kérdése.
A korábbi elemzéseinkre írt hozzászólások közt gyakran vetődött fel a kérdés, mennyiben feltétele a vallásos hit a radikális nemzeti vonalhoz tartozásnak. (Vajon fel meri tenni e kérdést bárki a KDNP soraiban?) Ha egy pártnak nincs ideológiai alapja (amilyenek pl. a természetvédők), az legfeljebb egy szűk részkérdésben tudja képviselni a társadalmi igényeket: Ezen az alapon létjogosultsága lehetne több ezer egyéb pártnak is a parlamentben. Természetesen lehetnek közös földi céljai egy hívőnek és egy ateistának, de nyilvánvalóan erkölcsi szempontból más-más eszközökkel igyekszik majd ezeket elérni.
A kommunizmus konokul hirdette az „ateista humanizmus” fából vaskarika agyrém-eszményét, aztán egy évszázadon át a bőrünkön érezhettük ennek kínzó áldásait. Szinte hallom, mint csattannak fel erre a keresztény egyháztörténelem bűneinek ostorozói: „Az egyház nem ugyanezt tette?” Válaszunk: Krisztus nem tette ugyanezt, sőt megígérte, hogy mindazokat egyre szabadabbá fogja tenni a bűntől, akik vállalják az újjászületést a Szentlélek által. Nem az eszme hibája, hogy kétezer év alatt oly sok, a vallását csak formálisan élő, vasárnapi keresztény volt! (Elvileg az ateisták is mondhatnák: idővel ők is erkölcsössé fejlődhetnek! De vajon számukra – Krisztus híján – ki vállal garanciát, és kinek a szellemét küldi újjászületésük feltételeként? Talán Lenin küldi el Marx szellemét? Az legfeljebb annyit fog érni nekik, mint halottnak a beöntés.)
Ha nem hisszük, hogy a személyes Szeretet teremtményei vagyunk, és csak Jézus által juthatunk az Atya által készített szebb jövőnkbe, akkor nem is jutunk oda soha! Ugyanezért nem elég megtérnünk (más felismerésre jutnunk!) és megkeresztelkednünk, de újjá is kell születnünk, különben megálltunk félúton, és éppúgy nem érhetjük el a szebb jövőt! Miért? Azért, amit Jézus Nikodémusnak mondott: ha valaki nem születik újjá a Szentlélek által, nem látja meg a szebb jövő országát! Ugyanis csak Isten Szelleme képes bennünket elég szabaddá és erőssé tenni ehhez. És ne higgye senki, hogy gyakorlatilag új tudattal rendelkező vagy újjászületett lesz valaki attól, hogy a kobakját leöntötték szentelt vízzel, vagy megkenték szentelt olajjal!
Aki már találkozott igazán újjászületett kereszténnyel, most tegye a szívére a kezét, s úgy feleljen őszintén: ha például Endrésik Zsolt, vagy korábban Pősze Lajos ilyenek lettek volna, szövetkeztek volna-e bármely nemes cél érdekében a Jobbik esküdt ellenségeivel? És a Szent Koronára tett esküjük ellenére megtartották volna-e szemrebbenés nélkül mandátumukat? Ugye hogy nem?
Ezért gondoljuk, hogy legyenek bár választóink, szimpatizánsaink, támogatóink vagy akár párttagságunk soraiban is jó szándékú hitetlenek (ők, ha őszinte híveink, amúgy is keresztények, csak még nem tudnak róla); ám célszerű lenne, ha a radikális nemzeti párt vezetői és képviselői között csakis mélyen hívő, újjászületett keresztények lennének! Hacsak nem akarunk hosszú távon az SZDSZ s a többi hasonszőrű, spiritualizálódott párt sorsára jutni…
Hiszen épp az újjászületés hiánya okozza azt is, hogy történelmi egyházaink vezetői Krisztust meggyalázva, a kereszténység halálos ellenfeleinek való megfelelési kényszerből tesznek politikailag korrekt nyilatkozatokat, harsogó magabiztossággal törve pálcát egy igaz keresztény, Baráth Zsolt meg sem történt bűne felett. Mert nem lehet elégszer leszögeznünk: képviselőnk beszédében nem volt sem vérvád, sem antiszemitizmus, méghozzá egy árva csepp sem! (Ha lett volna, nyilván az ügyészség sem legyintett volna…) Ugyanezen egyházi vezetők egymást túllicitálva mondanak ítéletet mindazok felett a nemzeti radikális oldalon, akik szóba merik hozni a magyar ősvallás kérdését. Holott egyre több elszánt és komoly kutató döbben rá, hogy a magyarságot megsemmisíteni akaró politikai erők találmánya volt a hazug finnugor elmélet, melynek többek között ostoba tétele, hogy a honfoglalás előtti magyarságnak fogalma sem volt a kereszténységről. A valóság ezzel szemben az, hogy Attila nagykirályunk kisujjába valószínűleg több kereszténység szorult, mint fél tucat mai egyházi vezetőnk szívébe.
Írásunk másik apropóját a Magyar Jelen friss számában megjelent két értékes tanulmány adja: Buji Ferenctől „A szektarianizmus fenomenológiája”, illetve Barcsa T. Gábor tollából a „Néhány észrevétel a tradicionális szellem és a katolicizmus kapcsolatáról” című írás, melyek szintén közvetlenül kötődnek témánkhoz. Mindkét cikk számos, jelenünk szempontjából lényeges igazságot fogalmaz meg, de egy-két megállapítása, kiegészítésre vagy opponálásra késztet.
Az ifjú Barcsa testvér meglepő érettséggel fogalmazza meg, miként lehet a tradicionalizmust a világvallások közös alapjának tekinteni. Helyesen mutat rá a paradicsomtörténet és az aranykor azonosságára, sőt a hanyatlás irányára, melynek végén Krisztus le fogja győzni az Antikrisztust, s az ezzel járó kataklizmán át juthatunk vissza végre az aranykorba. Azt is jól látja, hogy mind a formálissá száradt történelmi egyházak, mind a szekták számára problematikus lehet a tradicionalizmus lényegének megértése, mégpedig a bennük közös elem, a kizárólagosság-tudat, a másokkal szembeni intolerancia és az önmagunkkal szembeni belső harc elhanyagolása miatt.
Sajnos Gábor kevésbé járatos a katolicizmus ismeretében; erre utal már cikke elején, hogy azt a „kereszténység eredeti formájának” nevezi. Tudniillik a nagy (1054) és a kis (1517) egyházszakadás előtt katolicizmus mint olyan még nem létezett. Csak ezek után különböztette meg magát az ortodox (eredeti) és a protestáns (tiltakozó) kereszténységtől, katolikusnak (egyetemes) nevezve önmagát. Azonban ez a középkori katolicizmus olyan távol került a Krisztus utáni 100-200 év körüli minőségétől, hogy nyugodtan mondhatjuk, sokkal közelebb állt saját kora eretnek szakadár egyházaihoz. (Mindez persze nem dogmatikai, doktrinális értelemben értendő, hanem a tardicionalizmussal való viszonya tekintetében.)
A kérdés azonban sokkal összetettebb, mint a cikk sejteti. Ugyanis jelenünkre vonatkoztatva, a katolicizmusra sajátos kihatással volt a II. Vatikáni Zsinat. Felemás, de egymással ellentétes minőségű értelemben. Durván letarolt ezeréves, jól bevált, nemes hagyományokat; egyidejűleg azonban sok esetben újításai által visszatért a jézusi gyökerekhez. (Ne feledjük: a zsinati teológus atyák egymástól nagyon eltérő gondolkodású, kultúrájú személyek voltak; valamint épp közben történt pápaváltás is, két egymástól teljesen eltérő karakterű alkat „elnökölt”. /XXIII. János, illetve VI. Pál pápa/) Pontosan ugyanazt a kérdést vetik fel az események, amit a tradícionalizmus esetében is: Ha egyszer általános hanyatlást tapasztalunk, akkor igazi tradícióhűséget jelent-e, ha ragaszkodunk a hanyatlás egy korábbi fázisához? Nem inkább a részben rekonstruálható aranykorhoz való visszanyúlás jelenti-e az igazi tradicionalizmust?
Konkrétan: a latin miseszöveg, a gregorián liturgikus dallamok vagy a háttal misézés ugyan nem vezethetők vissza Jézusra, azonban nem ellenkeznek tanításaival. Ezzel szemben pontosan a zsinat vívmánya, hogy a krisztusi forráshoz visszanyúlva toleránsabb hangot ütött meg más (világ)vallásokkal szemben, éppen a Barcsa által számon kért tradicionalista szemlélet jegyében. Ugyanis a zsinat utáni „modern teológia” (melyet koruk folytán Erdő Péterék generációja még nem tanulhatott a teológián) – Matteo Ricci jezsuita misszionárius korábban háttérbe szorított teológiai elmélete alapján – vallja, hogy a Szentlélek a kereszténységet megelőző nagy világvallásokban, sőt már a korábbi hiedelmekben, vagy mitológiákban is Krisztus későbbi eljövetelét készítette elő, és számos tanítása mintegy proto-evangéliumként értelmezhető, értelmezendő!
Önmagunk belső legyőzésének aspektusa, melyet Barcsa hiányol jelenünk katolicizmusában, voltaképp – ha némileg meggyöngülve is – mind a mai napig érvényesül a szent gyónás (lelki vezetés) liturgikus gyakorlatában. Ami pedig a kereszténység harcos jellegét illeti, ezt a vonalat hirdeti és gyakorolja a katolikus ifjúsági megújulás számos irányzata; mindenek előtt a Bokor lelkiségi mozgalom, de a katolikus karizmatikus mozgalom, a Regnum Marianum, vagy a Fokoláré mozgalom is, hogy csak a hazánkban legismertebbeket említsük. Tehát a mag elvettetett, a történelem most már az aratást várja!
Buji Ferenc testvér a szektarianizmusról értekezik, és szintúgy lényeges, alapvető, és korunk keresői számára eligazító igazságokra mutat rá: éleslátóan elemzi a szektásság fenomenológiáját. Figyelmeztet a történelmi nagy egyházak felelősségére, amiért nem folytatnak offenzív prevenciót. Hosszú cikkének – melyet a neves ortodox teológus, Alexander Schmemann munkásságára alapoz – számos fontos megállapítására itt nincs módunk kitérni. Azonban prekoncepciói miatt, vizsgálati módszere kérdéses, ezért végkövetkeztetései sem mindig helytállóak. Ugyanis abból indul ki, hogy a szektaképződés alapvetően újkori, keresztény-európai jelenség; hogy alapvető különbség van az újkori szekták és az egyháztörténelmi eretnekségek között; s hogy a szektásság természete független a doktrinális dogmatikai tartalomtól.
Ezekben sajnos nincs igaza. A szektaképződés folyamata – időtől és tértől független – archetipikus vallási jelenség, mely az emberiség kezdete óta alapjában hasonló vonásokat mutat. És ha az intolerancia, a kizárólagosság igényének szempontjából vizsgáljuk, akkor ez sem keresztény-specifikus, hanem „monoteizmus-specifikus” jelenség, ahogyan ezt Mereskovszkíj, egy másik neves ortodox író bizonyítja. A szektaképződés természete viszont alapjában mindig szorosan összefüggött a tanbeli eltérésekkel és hangsúlyeltolódásokkal. Ezért az sem igaz, hogy a szekták csak az anyaegyházakkal polemizálnak, melyből kiszakadtak, más szektákkal (doktrinális kérdésekről) nem. Szektás kongresszust azért nem fognak soha rendezni, mert részben nem tekintik önmagukat szektának, mivel e kifejezés az ő fogalomrendszerükben is pejoratív töltetű. Másrészt a szektás a maga teológiai rendszerét nem csupán egyedül igaznak tartja, hanem másokét természetszerűen ördögi eredetűnek, (de tulajdonképpen még ebben sem különbözik a monoteista nagy történelmi egyházaktól).
Mi a jelentősége mindennek a szebb jövő építésében? Igen egyszerű a válasz: az aranykorba visszatalálás feltétele, hogy vallásilag is hanyatló társadalmunkban egységet teremtve tudjunk, egymással összefogva harcolni közös céljainkért. Írásunk elején már bizonyítottuk, hogy a kiszáradt, szekularizálódott, élettelen nagy egyházaknak is csak az újjászületés adhat feltámadó erőt. Ugyanez érvényes a szektákra, kisebb felekezetekre is: csak akkor képesek a végső romlás idején fennmaradni, ha újjászületnek. A Szentlélek egyik legcsodálatosabb adománya a vallási tolerancia, mely nélkül teljesen hiábavaló bármely ökumenizmus. A vallási türelem nem abból áll, hogy csak a szociális jótékonykodás és az imák területén keressük a közösséget, hanem hogy dogmatikai kérdésekről eszmecserét folytatni is le tudunk ülni egymással. És nem csak a kereszténység konfessziói egymás közt, hanem minden vallásos ember. Minél jobban megértjük egymás hitét, minél türelmesebben tekintünk a máshitű testvéreinkre, minél buzgóbban igyekszünk a közös nevezők megtalálására, annál eredményesebben tudunk majd küzdeni valódi, közös ellenségünkkel, a sátán globális zsinagógájával szemben az annyira áhított szebb jövőért!
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready