A szabolcsi Kállósemjén a Balog-Semjén nemzetségből származó Kállay-família ősi birtokközpontja volt, valószínűleg már a 11. században. Első okleveles említése 1271-ből származik. A török hódoltság korának pusztításai után itt építtette fel Kállay György a neves olasz építészek, Salvator és Giuseppe Aprilis tervei alapján 1767-re a barokk stílusú kúriát és alakíttatta ki körülötte azt a – romjaiban is szép – kertet, amelynek legértékesebb része a ma is álló platán- és hársfasor. Egykoron azonban csodás lehetett a park. A fáma szerint Kállay György imádta a krizantémokat, s az azóta nyomtalanul eltűnt üvegházban ritka egzotikus növények díszelegtek. Az Aprilis-família egyébként több, híres középületet is tervezett Magyarországon, közöttük kiemelten fontos a szabolcsi vármegyeháza Nagykállóban (1895 óta tébolyda, illetve elmegyógyintézet működik benne), valamint a zempléni vármegyeháza Sátoraljaújhelyen (napjainkban városházaként hasznosítják).

A Kállay-család leghíresebb tagja azonban kétségkívül a későbbi miniszterelnök, aki a nyíregyházi Lutheránus Gimnázium diákja volt, majd egyetemi tanulmányait Budapesten, Genfben, Drezdában és Párizsban folytatta, végül 1910-ben Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1920 és 1922 között a nagykállói járás főszolgabírói tisztségét töltötte be, majd 1922-től 1929-ig Szabolcs vármegye főispánja volt. 1922-ben megörökölte Kállósemjénben a forrástanyai birtokot, s itt kezdett el gazdálkodni mintagazdaságot alakítva ki a község határában. Gyümölcsöst és szőlőt telepített, sőt még szeszgyárat is létesített Forrástanyán. Borpincéjét is számon tartották. Ezeket az éveket szokás a bethleni konszolidáció időszakának (1921-1931) nevezni a Horthy-korszak történetében. A kormányban ekkor Klebelsberg Kunó kezében volt a vallás- és közoktatásügyi miniszteri tárca. A kiváló kultuszminiszter reálisan mérte fel a magyarság Trianon utáni esélyeit és perspektíváit: a nemzeti kultúra, oktatás és művelődés megújítása, felvirágoztatása nélkül nincs magyar jövő, s a revízióra – a trianoni döntés felülvizsgálatára – sincs esélye Magyarországnak. A Klebelsberg-féle népiskolai törvény értelmében – amelynek köszönhetően 1931-ig mintegy 1100 új népiskola és 500 tanítói lakás épült – az építési sorrendet így jelölték ki: először az iskola nélküli tanyai körzetek és aprófalvak, majd a külvárosok és perifériák kapnak iskolákat, végül több csoportra bontják a túlzsúfolt osztályokat. Nos, a forrástanyai Kállay-birtokon is létesült népiskola, maga az épület még az 1980-as években is elfogadható állapotban volt, noha tanítás már nem folyt a falai között, azóta azonban az enyészeté lett a téglaépítmény. Kállay és Klebelsberg fejében még csak fel sem vetődött az a skizofrén neoliberális ötlet, amelyet legtömörebben Mihályi Péter erősen SZDSZ-es aurájú közgazdász fogalmazott meg néhány évvel ezelőtt, miszerint a falu középkori csökevény, nem kár érte, hagyni kell pusztulni, sőt elő kell segíteni ezt a folyamatot. (A tanyát már eleve lezárt múltnak tekintette, s meg sem említette. Szerencsénkre, azóta az SZDSZ múlt ki, de a magyar falu – ha nehézségek közepette is – még életben van).

Kállay Miklós tehát fiatal- és felnőttkorának sok szép, fényes napját töltötte a kállósemjéni barokk stílusú – a helybéliek által kastélynak nevezett – épületben. A teraszról nyíló fogadószobában vagy inkább pipázóban a kandalló előtt állt hajdan a miniszterelnök nevezetes íróasztala. E helyiségben fogadta a háziúr vendégeit és gazdatisztjeit. Híres volt Kállay könyvtárszobája is. A kúria fénykorában, az 1930-1940-es években számtalan értékes műtárgynak, könyvritkaságnak és festménynek adott otthont. A helyi, megyei közélet színteréről kilépve Kállay Miklós 1929-ben a Bethlen-kormány kereskedelemügyi államtitkára, 1931-től nemzetgyűlési képviselő,1932 és 1935 között Gömbös Gyula kabinetjének földművelésügyi minisztere, majd ezt követően felsőházi tag lett. (A Horthy-korszakban – igazodva a magyar állam- és jogtörténeti hagyományhoz – kétkamarás parlament működött hazánkban). A kormányzó 1937-ben a Magyar Királyi Öntözésügyi Hivatal igazgatójává nevezte ki Kállayt. Új pozíciójában hosszú távú stratégiai programot dolgozott ki és indított el, amelynek célja a tiszántúli területek vízgazdálkodásának megoldása, csatornák, víztározók megépítése, az aszály okozta problémák megszüntetése volt. Kállay érdeme a békésszentandrási duzzasztó megépítése, amely által lehetővé vált a nagyüzemi rizstermesztés elindítása Magyarországon. Az elmúlt évtizedek agrármeteorológiai és árvíztörténeti fejleményei igazolják Kállay programjának létjogosultságát. (Érdekességképpen megemlíthető, hogy az egyik kései utód, Medgyessy Péter által a régió számára 2002-ben megígért hat víztározóból eddig egy készült el). Legfelelősségteljesebb és legnagyobb horderejű megbízatását azonban Kállay Miklós 1942. március 9-én kapta Horthy kormányzótól, amikor az államfő kormányalakítással bízta meg. Ezen írás keretei között nincs lehetőség Kállay miniszterelnöki tevékenységének elemzésére, mindenesetre annyit megjegyezhetünk, hogy a Kállay-kormány politikájának megítélésekor sem ártana végleg megszabadulni a „marxista történetírás” által ráaggatott „hintapolitika” és „Kállay-kettős” közhelyektől, miként annyi más történelmi esemény vonatkozásában is. Kállay ritka válságos krízishelyzetben vette át az ország irányítását: a második világháború kellős közepén. A nagy világégés viszonyai között a kormányzóval együtt legjobb tudása szerint igyekezett hazája és nemzete javát szolgálni. Nem rajtuk múlott, hogy hazánk területe 1945 tavaszára romokban hevert. Jó értelemben véve, Kállay Miklós a 20. század közepe táján már egyfajta anakronizmus volt Magyarországon. Az 1914 előtti világhoz tartozott – miként Horthy, Bethlen és Teleki is –, s teljesen immúnis maradt a korszellemmel, a modern politika totalitárius törekvéseivel szemben. Az úri középosztály, a dzsentri világát képviselte a tömegre építő és azt manipulációs trükkökkel mozgósító-félrevezető hatalmi törekvésekkel szemben. Kállaynak a saját vészterhes helyzetéről a legkevésbé sem voltak illúziói. Amikor az egyik barátja gratulált neki kormányfői kinevezése után mondván, hogy „Miklós, most nyeregben vagy”, Kállay szellemesen ezt felelte: „Igen, de nincs alattam ló”.

A Wehrmacht bevonulását követően Kállay a Sándor-palotából egy föld alatti folyosón Horthy rezidenciájára menekült. Ezt követően a török követségen kért és kapott menedéket, ahol 1944. október közepéig tartózkodott. Szálasi Ferenc hatalomra kerülése után önként távozott és feladta magát a hungarista kormány hatóságainak. Letartóztatták, előbb a Margit körúti fogházba, majd Sopronkőhidára szállították. Ezt követően Mauthausenben és Dachauban tartották fogva. 1945. május 4-én megszabadulva fogságából Olaszországba költözött, ahol 1953-ig élt. Innen az Egyesült Államokba települt át, s az ottani magyar emigráció aktív tagja lett és maradt 1967-ben bekövetkezett haláláig. Kállay Miklóst először New Yorkban temették el, majd 1988-ban visszahozták földi maradványait Rómába, ahol a máltai lovagrend templomának sírboltjában helyezték el. 1993-ban végakaratának megfelelően – miszerint csak a szovjet hadsereg kivonulását követően temethetik el szülőföldjén – Kállósemjénben, a családi kápolna kriptájában helyezték örök nyugalomra szülei, testvérei és első felesége mellé. Tragikus, sok magyarnak megadatott sors jutott osztályrészül Kállaynak is.

Ami pedig hazánk egykori miniszterelnöke otthonának további sorsát illeti, az is tipikusan jellemző az elmúlt hét évtized magyar történelmére. 1944-ben az udvarház műkincseit felprédálták, széthordták és megsemmisítették a „felszabadítók”. A tanyai iskolák felszámolása után az 1960-as évektől kollégiumként hasznosították az épületet a tanyákról a községi iskolákba járó gyerekek számára. Aztán a „rendszerváltoztatás” egyik helybéli következményeként – a szabolcsi agrárszektor megsemmisítése mellett – bezárták a kollégiumot, s immár két évtizede pusztul, omladozik, enyészik évről évre elkeserítő látványként az egykor sokkal szebb napokat megélt épületegyüttes. Egyedül a Kállay-család – köztük a miniszterelnök – nyughelyeként is szolgáló kápolnát restaurálták az 1993. évi újratemetés alkalmából. Mi tagadás, a község kommunista többségű és gondolkodásmódú képviselő-testületét nemigen foglalkoztatta a műemlék épület sorsa. A jelenlegi polgármester, Belicza László azonban a helybeli polgárok legszélesebb körű összefogásával és támogatásával végre elindított egy példaértékű kezdeményezést a Kállay-kúria megmentésére, sőt teljes rekonstrukciójára. Információink szerint a kormány a napokban dönt a beadott pályázat, illetve a „kastély” sorsáról. Azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy szerencsére mind több olyan kezdeményezéssel találkozunk országszerte, melynek során emlékműveket emelnek a Horthy-korszak kiemelkedő államférfiainak, katonai vezetőinek tiszteletére, illetve intézményeket, közterületeket neveznek el róluk. Reméljük, hogy normális, a bolsevik gondolkodási sablonok kényszerzubbonyától mentes településvezetőinket a legkevésbé sem zavarja néhány hőzöngő, elmebeteg frusztrált antifa exhibicionista hisztériázása, miként az sem, hogy a magyarországi Vörös Dani – aki a jelek szerint nem túlságosan siet az alijázással – kezében egy festékesdobozzal lesben állva minden pillanatban kész arra, hogy a szívének oly kedves színnel újabb szoborgyalázást hajtson végre. Kállósemjénben az általános iskola jelenlegi igazgatójának, Papp Jánosnak hosszas harc után azt is sikerült elérnie, hogy a gondjaira bízott intézmény 2008. augusztus 23-a óta Kállay Miklós nevét viselje. Az aulában a néhai miniszterelnököt ábrázoló portrét, s egy életrajzot, a bejárat mellett pedig egy márványból készült emléktáblát is elhelyeztek. Íme, egy követendő példa a sok közül. Őszintén reméljük, hogy Kállay Miklós egykori lakóhelyét a huszonnegyedik órában sikerül megmenteni az enyészettől és végleges pusztulástól.

Lipusz Zsolt – Kuruc.info