Bezár!
2020. augusztus 9., vasárnap, Emőd napja van.
Vakbarát/mobil
Látogatottság
RSS
Fórum
CSS váltás
Friss hírek
23:01 Fehéroroszország: a választásra jogosultak harmada már előzetesen voksolt, "véletlenül" őrizetbe vettek két ellenzéki kampánystábtagot22:48 Napi devianciapropaganda: Józsefváros a legújabb Zugló22:33 "Akasszátok fel őket!" - ez a tüntető tömeg kedvenc jelszava az "ítélet napján" Bejrútban22:19 Jeruzsálemben tömegtüntetésen követelik Binjámin Netanjáhu és kormánya távozását21:57 Momentum-DK-viszály: manipulált hangfelvétellel, fizetett hirdetésben sározással folytatódott a gödi történet21:25 Ronaldinhóék újabb 200 ezer dollár kifizetése után szabadulhattak a paraguayi luxushotelből21:01 Tizenegyen meghaltak egy lakástűzben a csehországi Bohumínban - állítólag egy lakó felgyújtotta a saját ajtaját20:46 A magyarországi négerek is rájöttek, milyen nehéz a sorsuk20:10 MACS-vezető: a vértranszfúzió a legnagyobb doppingmumus19:33 Megnőtt az illegálisan Csehországban tartózkodók száma - ukránok, moldovaiak, vietnámiak19:09 Újabb gyilkosság történt Érden18:45 Halálos baleset történt a sajóivánkai vasúti átjáróban18:22 Törökországból egészen Lengyelországig jutott kamionnal egy 34 egyedes sáskarakomány17:40 "Sikeres vértanúműveletet" hajtottak végre Mogadishuban17:21 Berlinben vaddisznó orozta el egy nudista férfi számítógépét (16+)
24 óra legolvasottabbjai

Tanulmányok, Holokamu ::

Zuroff után szabadon: Elszámoltatták-e a holokauszt zsidó bűnöseit?

Reklám

A cégéres zsidó gazember, Efrájim Zuroff azt nyilatkozta Csatáry László halála után, miszerint „az, hogy egy ismert háborús bűnös ilyen sokáig zavartalanul élhetett a magyar fővárosban, komoly kérdéseket vet fel annak kapcsán, hogy a magyar hatóságok valóban elkötelezettek-e amellett, hogy elszámoltassák a holokauszt magyar bűnöseit”.
Nos, azon túl, hogy ennek a zsidó brigantinak semmi köze és jogalapja nincsen a „magyar hatóságok”-tól bármit is számonkérni, tekintsük át röviden, hogyan is állunk a „holokauszt” magyarországi zsidó bűnöseinek szerepével, megítélésével és felelősségre vonásával kapcsolatosan. Tudniillik ilyenek is voltak, még ha a Zuroff-féle senkiháziak ezt a kérdést nem szívesen kutatják és feszegetik is. S hogy ne vádoltassunk holmi „szélsőjobboldali-revizionista” előítéletekkel, vegyünk egy, a holokauszt vallás prófétái által igen tisztelt atyamestert, Randolph L. Braham személyét, illetve az ő alapművét, A magyar holocaust (Bp. 1988) című opust, amelyet Zuroffék a „holokauszt” egyfajta kőbe vésett tízparancsolatának tekintenek.

Igaz, a magyar nyelvű változat címadása meglehetősen sutára-furcsára, s a szerző szándékával tökéletesen ellentétes értelműre sikeredett, hiszen azt sejteti, mintha a magyarság genocídiumáról olvasnánk majd a kétkötetes munkában, no de, sebaj! Igaz, az eredeti, The Holocaust in Hungary címet viselő angol nyelvű szószerkezet sem mondható még távolról sem tökéletesnek, mivel annak az a jelentése, hogy „A magyarországi holokauszt”, illetve szó szerinti fordításban „A holokauszt Magyarországon”, noha tudvalevőleg a „holokausztot” a Harmadik Birodalomhoz csatolt lengyelországi területeken hajtották végre, no de apróságokon igazán ne akadjunk fenn! Nézzük tehát, mit is ír Braham a zsidó tanácsokat alkotó hitközségi vezetőknek a németekkel történt együttműködéséről, ha úgy tetszik, „bűnrészességéről” vagy „társtettességéről”.
A szerző a zsidó tanácsok szerepéről könyve első kötetének 339-383. oldalán értekezik. Fájdalom, a tulajdonomban lévő magyarországi első kiadás példányának 370-371, 374-375, 378-379, továbbá 382-383. oldala nyomdatechnikai hiba miatt szűziesen fehérre sikeredett, őszintén remélem, nem kell semmiféle összeesküvés-elméletet sejtenem e sajnálatos tipográfia-történeti malőr hátterében.
Braham megállapítja, hogy „a zsidó tanács létrehozását az SS a végleges megoldáshoz vezető első lépésnek tekintette. Felállításával az SS a másutt már alkalmazott, jól bevált minta szerint járt el”. A „holokausztkutató” alaptézise szerint „a nácik döntő szerepet szántak a zsidó tanácsoknak, amelyeket a németek akaratlan bűntársaivá tettek. Tulajdonképpen a nyílt, noha akaratlan együttműködés csapdájába csalták őket, jóllehet a tanácsok mindent elkövettek, hogy időt nyerjenek és enyhítsenek hitsorsosaik szenvedésein.” Miként azt rövidesen látni fogjuk, utóbb a szerző számos ponton ellentmondásba keveredik ezen állításával.
A németek már az 1944. március 19-ei bevonulás napján foganatosították a zsidóellenes intézkedéseket. Délután Hermann A. Krumey és Dieter Wisliceny, az utóbb Argentínából mindenféle nemzetközi jogi norma áthágásával és lábbal tiprásával a Moszád által elrabolt és Izraelbe hurcolt Eichmann különleges alakulatának tagjai jelentek meg a zsidó hitközség székházában, a Síp utca 12-ben. Ott Bánóczi Lászlót, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület színházigazgatóját bízták meg azzal, hogy másnap délelőtt 10 órára a hitközség elöljáróságát összehívja. Ez március 20-án meg is történt, s miként Braham előadja, a „Pesti Izraelita Hitközség elöljárói a legrosszabb lehetőségekre is felkészülve gyülekeztek a székházban.” Krumey közölte velük, hogy „másnap délig zsidó tanácsot kell létrehozniuk, amelynek minden zsidó a hatáskörébe tartozik. Igazolványokat fognak kiállítani, amelyek a tanács tagjait mentesítik a zsidóellenes intézkedések alól, hogy megfelelően el tudják látni feladataikat. (…) Rövid idővel az ülés után Stern Samu, aki nemcsak a Pesti Izraelita Hitközség, hanem a Magyarországi Izraeliták Országos Irodája elnöke is volt, elkészítette a tanács összetételére vonatkozó tervet.”

A zsidó tanács 1944. március 21-én hivatalosan is megalakult Stern Samu elnöklete alatt, s „mivel a budapesti zsidó tanács hatáskörének az egész magyarországi zsidó közösségre ki kellett terjednie, a Magyar Zsidók Központi Tanácsa nevet vette fel.” Könyvének ezen a pontján Braham meglehetősen ellentmondásos magyarázkodásba bonyolódik azt illetően, vajon Stern Samu miért is vállalta el a zsidó tanács vezetését. Egyfelől „Stern azt állítja, hogy a németek nem csapták be (sic!), s hogy tudta, mi történt a zsidókkal Európa nácik megszállta részében. Mint mondja, ’eleget hallott ahhoz a Gestapo rossz hírű zsidórészlegének módszereiről, hogy tudja, mindig kerülték a feltűnést, nem szerettek pánikot és félelmet kelteni, zajtalanul, hidegvérűen és a legnagyobb titokban dolgoztak, hogy közömbös és mit sem sejtő áldozataiknak halvány sejtelmük se legyen arról, mi vár rájuk, még akkor sem, ha a vagon már a halál felé gördül velük’. Ismerte szokásaikat, tetteiket és szörnyű hírüket. Szerinte a tanács többi tagja is tudta mindezt, amikor beleegyezett abba, hogy részt vegyen a tanács munkájában.” Tiszta beszéd. Stern és – véleménye szerint hét társa – tudott a „holokausztról” már 1944. március 21-én, mégis vállalta a zsidó tanács elnökségét. Nos, akkor Zuroff és bandája milyen alapon teszi felelőssé kollektíven az egész magyar nemzetet a zsidók második világháborús veszteségeiért, amikor a németek legfőbb kollaboránsai épp a zsidó hitközségi vezetők voltak? Talán először a saját portája előtt kellene söprögetnie ennek az utolsó esélyes megszállott megszálló telepesnek.
Ezt követően Braham egy logikai bukfencet vetve megpróbálja védeni Sternt – hiszen mégiscsak egy zsidóról van szó, aki nem lehet bűnös –, elfogadva az elnök magyarázkodását, mely így indokolja döntését: „…a kiszolgáltatott rab nem emelhet kifogást, hogy melyik cellába lökik be… én 16 éve álltam a Pesti Izraelita Hitközség élén…Gyáva, férfiatlan és felelőtlen magatartásnak, önző menekülésnek és megfutamodásnak véltem, ha most, éppen most hagyom cserben hittestvéreimet, amikor a legnagyobb szükség van a vezetésre (érdekes megállapítás annak tükrében, miszerint Stern tudta, hogy a vagonok egyenesen a „halál felé gördülnek velük” – L.Zs.), amikor tapasztalt és összeköttetésekkel is rendelkező férfiak áldozatos munkája talán valamit segíthet mégis.” Az utólagos szerecsenmosdatást ezzel a Stern-idézettel végzi be Braham: „Idős ember létemre, akinek az egészségét már aláásta az idő, minden bizonnyal könnyebb lett volna, ha félreállok és nem kellett volna vállalnom a tanácsban ezt a nehéz szerepet. De vajon nem lett volna lelkiismeretlenség, ha félreállok? … Viharos időkben a nyáj látja kárát annak, ha a tapasztalt pásztort tapasztalatlan és véletlenül odaszegődött pásztor cseréli fel.”

Stern is megpróbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant
Tipikus zsidó verbális zsonglőrködés. A Zuroff-féle bagázs véleménye szerint az egész magyar államapparátus, a csendőrség, a vasutasok, de még a civilek is bűnösök, mert akár parancsmegtagadás vagy életük kockáztatása árán sem védték meg „zsidó honfitársaikat” a deportálástól, ellenben Sternék kollaboráns emberi és politikai magatartása teljesen helyénvaló és érthető cselekedet volt. A képlet azonban, úgy gondoljuk, ennél jóval egyszerűbb: a zsidó tanács prominensei – akárcsak az SS-vezetéssel különmegállapodást kötő nagytőkés Chorin, Weiss és Kornfeld famíliák – egyszerűen mentették a bőrüket (amiből persze nem készült volna lámpaernyő), s a legkevésbé sem érdekelte őket a vidéki, hozzájuk képest szegény, illetve kevésbé vagyonos és befolyásos „testvéreik” sorsának, életének további alakulása. Ezek után zsidó részről egyetlen szervezetnek, illetve személynek nincsen semmiféle történelmi, jogi vagy morális alapja, hogy a „holokauszt” bekövetkeztével kapcsolatban bármit is felrójon a magyarságnak, akár magánszemélyekről, akár az akkori állami alkalmazottakról, közfeladatot, köztisztséget ellátó és teljesítő hivatalos személyekről legyen szó. Legfőbb ideje már ezt a kérdést egyszer s mindenkorra megválaszolni és a megfelelő helyre tenni a magyarországi közéleti-történeti diskurzusban.
Braham a zsidó tanács felfogásával és politikájával kapcsolatban – a Stern által mondottakat megerősítve – előadja, miszerint „a magyarországi zsidóság ortodox és konzervatív-asszimilációpárti vezetői, csakúgy, mint a cionista vezetők, tudták, mit műveltek a németek Kelet-Közép-Európa szomszédos országaiban, ugyanakkor sem a zsidó tömegeket, sem az ország keresztény vezetését nem tájékoztatták (sic!) teljesen és pontosan a végső megoldás tervéről. Ráadásul nem tettek óvintézkedéseket, hogy a német megszállás esetére elhárítsák vagy csökkentsék a lehetséges katasztrófát. Ennek következtében a magyarországi zsidóságnak, mely szinte Auschwitz közvetlen szomszédságában élt, fogalma sem volt a gázkamrákról és a német koncentrációs táborokban elkövetett tömeggyilkosságokról. Akik hallottak valamit erről, az információt rémhírnek, jobb esetben náciellenes propagandának tekintették. Vezetőikhez hasonlóan azzal áltatták magukat, hogy ami Lengyelországban és másutt történt, az nem történhet meg Magyarországon, ahol a zsidók sorsa több mint ezer éve fonódik össze a keresztény magyarok sorsával. A jól tájékozott zsidó vezetők nem ismertették meg tömegeikkel, hogy mi folyik a szomszéd országokban, s mivel törvénytisztelő polgárok voltak, betartották a szigorú cenzúraszabályokat, és megtiltották a zsinagógák felhasználását ilyen ’propaganda’-célokra" - zárul Braham eszmefuttatása. Különös okfejtés újólag. Braham professzor állítása szerint tehát a hazai zsidóság vezéralakjai mindent tudtak a „végső megoldás tervéről”, illetve arról, ami Auschwitzban történik, mégis vágóhídra terelték saját hitsorsosaikat, akik mit sem sejtettek arról, ami az akkori északi államhatártól nem is olyan messze zajlik. Ennek ellenére a magyar a „bűnös nép”, mert nem akadályozta meg a gettósítást, a deportálást, sőt tevékenyen részt is vállalt benne.
Mindezt tetézi a szerző azzal a groteszk, Benoschofsky Ilonától, a háború után a budapesti Zsidó Múzeum igazgatójától vett vélekedéssel, miszerint „az járhatott a zsidó tanács tagjainak fejében, hogy ha már úgysem lehet megmenteni a magyar zsidóságot, jobb, ha az nem is sejti sorsát. Tekintve, hogy a németek kivégzéssel fenyegették mindazokat, akik a deportálásokat emlegették, a tanács nem hozhatta nyilvánosságra, hogy a deportálás valójában a gázkamrát és a krematóriumot jelenti. Benoschofsky azt is állítja, hogy ’ha a zsidó tanács azt gondolta is, hogy nincs menekvés a tömegek számára, önmaga előtt azért látott kiutat’.” S valóban, a zsidó tanács tagjainak fő tevékenysége saját vagyonuk és életük mentése volt, bármi áron. Maga Braham írja, hogy „az egyik ilyen kiváltság, amely a megszállás idején sokfelé gyűlöletet váltott ki a zsidókból, és heves vita tárgya lett a háború után, az úgynevezett sértetlenséget biztosító igazolvány (Immunitats-ausweis) volt. Ennek segítségével az igazolvány birtokosa szabadon mozoghatott, és rá nem voltak érvényesek azok a korlátozások, amelyeket a közösség többi tagjának be kellett tartania. (…) A zsidó tanács tagjainak a sérthetetlenségi igazolvány teremtette személyes biztonságát tovább fokozta 1944 augusztusában, hogy mentesültek a sárga csillag viselése alól.”
Braham fentebbi okfejtése a zsidók által oly előszeretettel alkalmazott kettős mérce ideáltipikus esete. Amennyiben ugyanis a zsidó tanács tagjai számára felmentést ad az a körülmény, hogy az eutanázia korai előfutáraiként egyfajta „kegyes halálban” akarták részesíteni nemzet- és hittestvéreiket, hiszen tudták, úgy sincs menekvés, ezért nem akartak zavargásokat előidézni, és hűen teljesítették a németek parancsait; nos, ezen gondolatmenet alapján kérdezzük: vajon miféle alapon nyilvánítják bűnösöknek a Zuroff-féle gazemberek a korabeli magyar állami hatóságok, intézmények személyi állományát, amikor csupán ők is a fentről kapott parancsot teljesítették, s nem tették kockára az életüket a deportálandó zsidókért, akiket saját vezetőik már régen elárultak és cserbenhagytak?
Lipusz Zsolt – Kuruc.info
(Folytatjuk)
Reklám


Friss hírek az elmúlt 24 órából
Kereső
Időkép
Hőtérkép
Legolvasottabb hírek

Készült a Kuruc.info által, minden jog fenntartva © 2006-2020 | Impresszum | Hirdetési ajánlat | Privacy Policy | About Us
CSS váltás feketére CSS váltás fehérre
Hírfolyam Lapszemle ipv6 ready