Miután a megszállók segítségével vérbe fojtották az 1956-os szabadságharcot, és annak vezetőit börtönbe vetették, vagy már néhányukat ki is végezték, az MSZMP KB Politikai Bizottsága 1957. július 2-án „a belső reakció elleni harc” fő feladataként a Belügyminisztérium, az ügyészség és az igazságügyi szervek számára a következőket határozta meg: „... fő csapásokat az ellenforradalom előkészítésében és szervezésében résztvevőkre, valamint az ellenforradalom alatt létrejött ellenforradalmi szervezetek osztályidegen tagjaira és fegyveres alakulataik tagjaira mérjék...”

Az 56-os szabadságharcban újjászülető demokratikus pártokról az MSZMP vezetése jelentéseket készíttetett, hogy ezeket azután a moszkvai „tanácsadókkal” együtt kiértékelje, és azok alapján taktikát dolgozzon ki erőszakos felszámolásukra.

A szabadságharc alatt újjászülető pártok közül legjobban a szociáldemokratáktól féltek. A mai MSZP elődje, a munkásosztály több mint félévszázados pártjától rettegett legjobban, ezért az általuk elkészített tanulmányban az összes párt közül az MSZDP-t tették az első helyre. Ez izgatta őket legjobban, hiszen tisztában voltak azzal, hogy propaganda szólamaiktól eltérően, a kommunisták soha nem tudták a magyar munkásság bizalmát megnyerni. Ezért mondta Kádár János az MSZMP 1957. júniusi pártértekezletén a következőket: „Az október 23. és november 4. között szervezett összes burzsoá pártok, beleértve az ellenforradalmi pártokat is, együttvéve nem jelentett olyan veszélyt a proletárdiktatúrára, mint a szociáldemokrata párt. Mert ha a munkásosztályt sikerül kettészakítani, akkor nincsen néphatalom Magyarországon.”1

Az MSZMP 1957-es tanulmánya a régi kommunista receptnek megfelelően úgy próbálta beállítani, mintha az 1948-as két munkáspárt egyesülése önkéntesen jött volna létre, és nem a KGB elődje, az MVD-vel irányított kommunista politikai rendőrség akciója lett volna. Szemére vetette a szociáldemokrata vezetésnek, hogy már 1956. október 25-én, a hivatalos engedély kiadása előtt feltámadt, és keserűen ismerte be, hogy Budapesttel egy időben vidéken is sorra alakultak szervezetei. Az MSZMP vezetése már azt a tényt is ellenforradalmi cselekedetnek ítélte, hogy a szociáldemokrata párt egyáltalán megalakult. „Már puszta létrejötte is a munkásegység megdöntését, a proletárdiktatúra tagadását jelentette.”2

A kommunista párt viszonyát 1945-ben a szociáldemokrata párthoz is igyekeznek megmagyarázni. Természetesen nem tesznek említést ezalatt arról, hogy az akkori taktikájuknak megfelelően tagadtak minden olyan állítást, hogy az MKP a totális hatalom megszerzésére törekszik. Akkor igyekeztek elhallgatni azt a tényt, hogy 1943-ban a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt egyezményt írt alá, amely megjelölte az utat a két párt között az elkövetkezendő évekre, csak azt hangsúlyozták, hogy az MSZDP az illegalitásban egyezményt írt alá a kommunistákkal, jóllehet a megegyezési okmányt soha, mind a mai napig nem tudták felmutatni. „A felszabadulás után – olvasható az 1957-es tanulmányban – azonban még nem voltak meg azonnal az egyesülés feltételei. A szervezett munkások többsége még nem értette meg az egyesülés szükségességét; az SZDP-n belül a jobboldalnak még nagy befolyása volt; a balszárny sem tudta magát következetesen elhatárolni a jobboldaltól.”3

Kádárék állandó ellentmondásba keveredtek. Úgy tettek, mintha az MSZDP két, egy jobb- és egy baloldalból állt volna, és az utóbbi a párt szerves részét képezte volna. Ma sem merték bevallani, hogy a baloldalnak nevezett szociáldemokraták nem voltak mások, mint a kommunisták beépített emberei a munkásosztály történelmi pártjába, hogy azután a megszállók utasításai alapján mindent elkövessenek a történelmi mozgalom szétverésére.

Az 1956-ban újjászületett Szociáldemokrata Párt vezetőinek bűnéül rótta fel, hogy Magyarországot a hódoltsági helyzetéből „fokozatos lecsatlakozás útján kívánta felszabadítani”. A párt azonosulását a szabadságharcosokkal és az általuk követett célokkal árulásnak tartotta. Ezt azzal támasztották alá, hogy az első Nagy Imre-kormányt – amely tele volt a kommunista diktatúra minisztereivel – a szociáldemokraták visszautasították, és nem kívántak ennek a kabinetnek a munkájában részt venni, csak akkor, ha „a Nagy Imre kormány végrehajtja Magyarországnak a szocialista táborból való kiszakítását, és ezzel megteremti az alapját a proletárhatalom megdöntésének...”4

Kéthly Annát, akinek 1955-ben az angol Munkáspárt nyomására Moszkva engedélyezte szabadon bocsátását, 1957-ben is elmarasztalták, mivel a Népszava 1956. november 1-jén megjelent számában azt írta, hogy az elmúlt évek rendszere „sem formailag, sem lényegileg sem népi, sem demokrácia nem volt. Hazug propagandának nevezték a szociáldemokraták állítását, miszerint a Szovjetunió Magyarországot gyarmatosította és kifosztotta.”

(A Szocialista Internacionálé későbbi irányítói között mindazon személyek megtalálhatók voltak, akik 1957-ben a nemzetközi szociáldemokrata mozgalmat az imperializmus eszközének tartották, mivel az a Gazdasági Együttműködési Szervezet révén segítséget kívánt nyújtani Magyarországnak.)

Kéthly Anna az 1956. november 4. utáni nyugati körútját az emigrációban úgy értékelték, mint aki „bekapcsolódott az imperialisták hidegháborús tevékenységébe”.5

A tanulmány tele van a kommunista propaganda szólamaival, így az 1956-os parlamenti demokrácia visszaállítását egyszerűen a „burzsoá diktatúrának” nevezték. A párt Szikra kiadóját is idézték a tanulmány összeállítói, amelyben leszögezték, hogy az MSZDP a Labour Partyt tartotta mindenkor a maga eszményképének. „Most sem titkolta, hogy azt a szerepet kívánja betölteni a jövő Magyarországában, amit a nyugati szociáldemokrata pártok – elsősorban természetesen az angol Munkáspárt, a nemzetközi szociáldemokrácia vezető pártja – töltenek be a saját országukban.”6

Nem felejtkeztek el a szakszervezetekről sem. Ez egy kényes pont volt, mivel a szociáldemokraták a két világháborús évtizedben a szakszervezetek útján harcoltak a munkásság jogos érdekeiért, és innen is erőszakkal távolították el őket. Még ez a tanulmány sem tudta elhallgatni, hogy közel egy évtizedes diktatúra, börtön és üldöztetés ellenére is milyen erős volt a magyar munkásságban a vágy a kommunistáktól mentes szabad szakszervezeti mozgalom iránt. Jóformán még harcok folytak az utcán, mikor a szociáldemokraták már felhívással fordultak a dolgozókhoz, hogy ott, ahol a szakszervezeti bizottságok, üzemi bizottságok összetétele nem megfelelő, haladéktalanul tűzzenek ki választásokat. „Ez a felhívás már nyilvánvalóan a kommunisták szakszervezeti irányításának likvidálását, a szociáldemokratáknak a szakszervezetbe való beépülését célozta. Jóllehet a háborús körülmények akadályt jelentettek a kitűzött cél megvalósításának útjában, ennek ellenére a dolgozóknak csak egy töredéke tudta kifejezni óhaját. De a nehézségek dacára a választások eredménye megmutatta, hogy így is néhány szakszervezetben a szociáldemokraták már előretörtek, a nyomdászoknál, a közlekedési dolgozóknál, a vasasoknál és részben a KPDSZ-nél, ahol az egész régi vezetést menesztették.7

Az MSZMP-értékelés befejezésként kifejtette, hogy „... az MSZDP az ellenforradalomban újra hozzájutott ahhoz a szerephez, amit már egyszer 1919-ben eljátszott. De míg akkor 5 napig a főszereplő jelmezében »ágálhatott«, most meg kellett elégednie Nagy Imréék konkurenciája miatt a statisztaszereppel. És bár ugyanolyan igyekezettel játszott – ezúttal csúfosan megbukott. Akkor »történelmi« szerepét be tudta tölteni, nyeregbe tudta segíteni a fasizmust Magyarországon. Most viszont ez önhibáján kívül sem sikerült neki.”

(folyt. köv.)