Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a délszlávok egyesítése idején még erősen hatott a pánszláv ideológia. ’A minden szlávnak egy államban kell élni’ elvet egy cseh író fogalmazta meg először egy 1848-as prágai konferencián, és Csehszlovákiában is múlt ki ez az ideológia 1968-ban, a nagy szláv testvér bevonulásakor, aminek fura módon a csehek nem örültek annyira. Volt ennek egy érdekes magyar vonatkozása is, Benes és Kramar cseh politikusok megpróbálták érvényesíteni a ’cseh korridor’ tervét, vagyis hogy egy magyar területen átvezető folyosóval (ami Győr-Sopron, Vas és Zala megyét jelentette volna) összekötik az északi szlávokat a délszlávokkal, és így megvalósítják az Adriára való kijutás ’alapvető csehszlovák érdekét’ is. Ezt a tervet az antant mint túlzót elutasította, de Benes nem nyugodott. Úgy gondolta, ha erővel megszerzi ezt a területet, akkor az antantot kész tények elé állítja, és nem fogják visszavonatni a dolgot. Néhány cseh hadosztály meg is indult 1920 őszén összevonási körzetük, Pozsony környéke felé. Francia Kis Mihály ezt megneszelve kb. másfél zászlóaljnyi erővel lecsapott Pozsony környékére. Mindent tönkretettek, amit a csehek használhattak volna, utakat, vasutakat, villamos hálózatot, élelmiszerraktárakat stb.. Az egyébként is harmatgyenge csehszlovák haderő még a felvonulást sem tudta végrehajtani több hónapig. Mire rendbehozták magukat, addigra már szó sem lehetett az akcióról. (Azért az Adriára való kijutást azóta megoldották, mivel nyaranta a horvát tengerpart tele van részeg cseh és szlovák turistákkal.)

Visszatérve a délszlávokra: a létrejövő új államban 1918-ban már a megalakuláskor masszív szerb dominancia érvényesült, amelyet a nyugatiak tudatosan alakítottak ki, valószínűleg egy (általuk) kézivezérelhető állam kialakításának háttérbeli szándékával. A baklövéseik sorozatában ez már csak hab volt a tortán, mivel ezzel szabályosan aláaknázták a közös állam amúgy is rengeteg gonddal küszködő felépítményét. A kölcsönös egymás iránti ellenszenv egy széleskörű szerbellenes szembenállásban egyesült, és általános elnyomottsági érzést hozott létre a többiekben. A horvátoknak és a szlovéneknek - akik más kultúrával és fejlettebb gazdasággal rendelkeztek - nagyon hamar elegük lett az egészből. És egy-két eseménydús évtized (politikai merényletek, királygyilkosság, vérbosszúk és maffialeszámolások) után jött az első nagy robbanás, a második világháború próbatétele. Az, hogy a jugoszláv hadsereg - amely azért papíron elég erősnek tűnt - pár nap alatt összeomlott, erősen elgondolkodtató. A közös államért nemigen akarták vásárra vinni bőrüket a katonák, akik később csetnik vagy usztasa kötelékekben sokkal szívósabbnak bizonyultak. A Jugoszláv Királyság órák alatt úgy esett szét, mintha nem is létezett volna.

Ahogy Belgrádot elfoglalták a németek, az bohózatba illő. Egy német felderítő szakasz meglehetősen előre kalandozott a főerőktől, és a város előtt bukkant fel. A német erők nagy része az esős időben ’sárba ragadva’ várta a jobb idő megérkeztét úgy 150 kilométerre a várostól. A felderítő szakasz parancsnoka, egy hadnagy, gondolta, blöfföl egy jó nagyot, és ultimátumot nyújtott át a város védőinek a város átadására. A blöff bejött, a Belgrádot védő csapatok elszeleltek, a polgármester pedig párnán hozta a város kulcsait. A német szakasz bevette magát a város legjobb szállodáiba, és dőzsölve várták be a hadsereg megérkezését. A történet megfilmesítéséről természetesen szó sem lehet.

Ami ezután következett, az már korántsem volt ilyen humoros. A mai Szíriát idéző állapotok lettek úrrá az egykor egységesnek tűnő országon. (Annyi különbséggel, hogy délszlávéknál nem 200 ezer, hanem úgy 3-4 millió halott volt, a pontos számot ma sem ismeri senki.) Mindenki lőtt mindenkire. Csetnikek, usztasák, királypártiak, muzulmánok, kommunista partizánok és számos kisebb frakció tagjain lett úrrá a gyilkolás tébolya. Úgy belefeledkeztek az egymással való leszámolásba, hogy legkevesebbet a megszálló németekre lőttek. Draza Mihajlovic szerb csetnikvezér például az usztasák vagy a partizánok elleni harc idejére kifejezetten fegyverszünetet kötött a németekkel. Az ősi balkáni vérbosszú, bosszúállás legsötétebb hagyományai éledtek újra ezekben az években. Az ott állomásozó német csapatok hadinaplói tele vannak a kegyetlen csoportos leszámolásokról és tömeges csonkításokról szóló beszámolókkal. A német parancsnokok elborzadva mesélnek visszaemlékezéseikben a darabokra szabdalt, vagy élve felgyújtott emberekről, a baltás lefejezésekről, a táborokban (nemcsak Jasenovácon volt ilyesmi) az őrök késes emberölési versenyeiről, vagy a nők csonkításos megerőszakolásairól. Volt a kegyetlenkedésnek még számos más formája is, de azt hiszem, elég ebből ennyi is egyelőre. Ezek a döbbenetes jelenségek mind visszaköszönnek majd a '90-es évek polgárháborújában is.

A balkáni káoszból a háború középső időszakára a kommunista partizánok és vezérük, Josip Broz válnak az ellenállás legjelentősebb tényezőjévé. A németek ellen ők sem érnek el az égvilágon semmit, egyetlen feljegyezhető győzelmük sincs, csak az állandó menekülés. A szövetségesek utánpótlásának nagy részét viszont ők kapják, ami biztosítja túlélésüket. Éppen ilyen módon hamis a jugoszláv önfelszabadítás legendája is. A partizánhadsereg csupán egy kis rongyos, éhes csoportocska, amely az országban jórészt csak idős népfelkelő katonákat állomásoztató német haderő ellen sem engedheti meg magának a nyílt ütközeteket. A németek egyébként egy harmadrendű mellékhadszíntérnek tekintették a területet, ahol annyi erőt sem állomásoztattak, hogy rendesen megszállják a vidéket, csupán arra ügyeltek, hogy innen az esetleg partraszálló szövetségesek ne támadhassák hátba a keleti frontot. A harcok messze innen dőlnek el a szovjet fronton, és mivel a német haderő ott vereséget szenved, kénytelen kivonulni ebből a térségből is. A Tito és a partizánok köré szőtt legenda súlyosan önbecsapó és hamis.

Ugorjunk kicsit vissza az időben, és nézzük meg, miért hamis ugyanilyen módon az első világháborús szerb győzelem köré szőtt mítosz is. Az 1914-es őszön a szerbek még elkerülték a vereséget, mivel a monarchiának a csapatok nagy részét a sokkal komolyabb fenyegetést jelentő orosz frontra kellett vezényelni. Potiorek táborszernagy gyakorlatilag a nem túl nagy szerb hadseregnél is kisebb erőkkel indította meg a támadást meglehetősen dilettáns módon, nyugat-keleti irányban. A támadás összeomlott, a szerbek sok helyen sikeres ellenlökéseket hajtottak végre, de ennél több erejük nem volt. Az orosz front stabilizálása után 1915 őszén azonban már komolyabb erőket sikerült a szerb frontra juttatni. Négy német és öt bolgár hadosztály egészítette ki a monarchia csapatait. A Mackensen német tábornok vezetésével indított észak-déli offenzíva átütő sikereket ért el, a szerb front néhány nap alatt kártyavárként omlott össze. A szerb hadsereg maradékai és mintegy negyedmillió civil Montenegrón és Albánián keresztül elmenekült. A menekültek mintegy fele útközben elpusztult, a többieket a szövetséges hajóhad Korfu szigetére evakuálta. Erről a heroikus menekülésről szól a korszak leghíresebb szerb háborús dala:

Később a Korfu szigetére menekült töredék szerb egységeket a Balkánon partraszállt antant egységek soraiba illesztik, és részt vesznek a terület visszafoglalásában. De a meccset itt is a nagyhatalmak küzdelme döntötte el, az antant partraszállása nélkül a szerb csapatok még most is Korfu szigetén üdülnének. Az első világháborús szerb katonai teljesítmények esetén, ha a győzelmet nem is, de a hősiességet el kell ismerni. A katonaköteles szerb férfi lakosság 60 százaléka elpusztult a harcokban. Kolosszális áldozatot hoztak azért, hogy Oroszország előőrseként segítettek kirobbantani az első világháborút. (Vagy más szempontból úgy is mondható, hogy megbűnhődtek ezért.) A súlyosan meghamisított első világháborús szerb szereplésnek később még lesz jelentősége a nyolcvanas években is.

A második világháború után létrejött, Tito nevével fémjelzett diktatúra a szokásos kommunista elnyomás receptjét követte. Eszközök államosítása, polgári és más ellenzéki gondolkodás betiltása, nemzetiségek elnyomása, nacionalista érzelmek elfojtása, ideológia vezéreltség, átnevelő táborok, katonai és rendőrállam. Ami egy ideig élhetőbbé tette a rendszert, az a gazdaság decentralizáltabb működtetése, munkás önigazgatáson alapuló vállalati struktúrája volt. Ez viszont a hatékonyság stagnálásához, sőt időnként visszaeséséhez vezetett. A szovjet vonallal történt szakítást követően a jugoszlávok ’különutasokká’ váltak, akikkel ezután a Nyugat már szóbaállt, sőt a velük való kereskedés mellett hitelekkel finanszírozták a jugoszláv gazdaság működését. Mindez egy, a többi szocialista országnál élhetőbb rendszer benyomását keltette, ahol a valamivel magasabb életszínvonal, a nyugati áruk és a szabad utazás 2-3 évtizedre stabilizálta a viszonyokat. De a gazdasági előrelépés a gyors eladósodáson alapult, a hatékonyság szinte semmit sem nőtt, a nyugati hitelek felélése gyorsan átfutó inflációs ciklusokat és állandó pénzügyi zűrzavart eredményezett. A levegőben lógott ennek a hamis illúziónak az összeomlása. A pillanat Tito halála után néhány évvel jött el, a nyolcvanas évek közepén, amikor a nyugati bankok egyik napról a másikra már nem voltak hajlandók finanszírozni ezt az élősködő életmódot. (A nyugatiak viselkedésének oka abban keresendő, hogy arra az időre a délszláv állam már nem hajtott annyi politikai hasznot nekik, mint amilyen drága a további fenntartása lett volna.) Nem igaz az az érvelés, hogy Tito halála volt a fordulópont, ha ő él, akkor is sor került volna az összeroppanásra a gazdasági krízis miatt.

A jugoszláv tragédia igazi nyitó lépése tehát a további nyugati hitelek megtagadása volt. Ez azonnali gazdasági problémákat, üzemanyag- és áruhiányt, közellátási és közműzavarokat eredményezett, az infláció három számjegyűvé vált, az életszínvonal mélyrepülésbe kezdett. Azonnal megmutatkozott az egykor oly büszke délszláv csődhalmaz életképtelensége. Semmiféle belső immunitás, összezárás, kohézió nem lépett életbe, az egész rendszer, úgy ahogy volt, szabadesésben zuhant a széthullás felé. Ahogy az várható is volt, a szétesés az etnikai határok mentén jelentkezett, a szövetségi államot alkotó népek egyedileg keresték a kiutat a káoszból. Az egész gyúlékony és robbanásveszélyes problémahalmazt a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia hírhedt 1986-ban napvilágot látott Memoranduma gyújtotta lángra, amit egy végletesen felelőtlen, elvakultan soviniszta és ostoba szerb író (később rövid időre államelnök), bizonyos Dobrica Cosic fogalmazott meg. Ezt a dokumentumot a széles közvélemény is megismerte, és a szerbek tömegei tették magukévá gondolatmenetét. Az írásmű állítása szerint a szerbek, annak ellenére, hogy ők hozták a legtöbb véráldozatot az elmúlt száz év háborúiban, a háború utáni Jugoszláviában létükben fenyegetett helyzetbe kerültek, a horvátok és szlovénok gazdasági és politikai áldozataivá váltak. Az iromány szerint az a szerbek sorsa, hogy megnyerjék a háborút és elveszítsék a békét. A Memorandum azt sugallta a szerbek számára, hogy helyzetük Jugoszlávia-szerte egyre romlik, és bizonyos helyeken, például Koszovóban a fizikai megsemmisítés fenyegeti őket. A dokumentum a szlovénokat és horvátokat a szövetségi állam elleni összeesküvéssel vádolja, és az ott élő szerbeket arra figyelmezteti, hogy könnyen egy idegen államban találhatják magukat.

Döbbenetes, hogy több száz művész és történész értelmiségi egy ilyen uszító szellemiségű irományhoz a nevét és hitelességét adta. A Memorandum egyúttal az önismeret teljes hiányának megnyilvánulása, a történelmi önbecsapásnak és a szándékos hamisításoknak pedig valóságos tárháza. Az írás elején már bemutattam, hogy a két nagy háborúban miként szenvedett totális vereséget a szerb, illetve jugoszláv haderő, és hogy a velük szövetséges nagyhatalmak győzelme mentette csak meg őket a teljes megsemmisüléstől. Ezeket az eseményeket nagy szerb győzelmeknek beállítani elég merész gondolatmenetnek tűnik, és ha napjainkban írnának le ilyesmiket, komolyan felmerülne a lehetősége annak, hogy kokainnal kicsit ’belőtték’ magukat. Egyúttal a Memorandum szándéka is nehezen érthető. Miféle további kivételezettséget és jogokat akartak maguknak a szerbek kiharcolni Jugoszlávián belül, mikor amúgy is domináns és kivételezett helyzetben voltak az államvezetés minden területén?

A Memorandum természetesen sokkot váltott ki az ország nem szerb nemzetiségeiben, és a különböző nacionalizmusok radikális felerősödése már lehetetlenné tett bármiféle későbbi párbeszédet. Milosevic feltűnése és tündöklése csak azért meglepő, mert kommunistából vedlett át soviniszta népvezérré. A polgárháború megindulása és eszkalálódása innentől kezdve törvényszerű volt. A horvátországi, krajinai és boszniai tragédiák sora ismert, és a második világháborús tragédiáknál sokkal jobban dokumentált. A kegyetlen és véres események ’módszertana’ a második világháborús délszláv eseményekhez képest semmit sem változott. Etnikai tisztogatás, bosszúállás, csonkítások, hadifoglyok kivégzése, nők elleni tömeges erőszak stb.

Egy pillanatra álljunk meg a nacionalizmus kérdéskörénél, mert balliberálisék az ilyen extrém módon eltúlzott soviniszta magatartást használják fel a nacionalizmus káros voltának bizonyítására, és a saját gyökértelen, hazátlan ideológiájuk alátámasztására. Normális nacionalista önérzetre és tudatra mindenkinek szüksége van, akinek fontos az identitás és a valahová tartozás. Egy nemzet összetartozásának, közös cselekvésének, sőt védelmi mechanizmusainak is ez az összetartó anyaga, mozgósító ereje. Amíg a valóság és a realitások szintjén marad, addig semmi baj nincs vele, sőt a nemzet túlélésének egyik legfontosabb eszköze. Akkor van vele baj, amikor elrugaszkodik a valóságtól, önimádatba és agresszív önigazolásba csap át. Ez már az erőszakos sovinizmus fázisa. Amikor a szerbek kijelentik, hogy ők soha nem bántottak senkit, minden háborút megnyertek a maguk, de mások számára is, és mégis igaztalanul bánnak velük – nos itt már erős problémák vannak az önképpel és önértékeléssel.

Visszatérve Jugoszlávia halálához, elmondható, hogy az események ilyetén alakulása természetesen nemcsak a szerbek felelőssége, ebből valamennyi államalkotó etnikum vastagon kivette a részét, a horvátok és a muzulmánok pedig kiemelten. Azért foglalkozom elsősorban a szerbek viselt dolgaival, mert vezető etnikumként az ő egykori és mai helyzetükön és viselkedésükön mutatható be legplasztikusabban a térség útja a tragédiákhoz. A szomorú történésekhez vezető lépcsőfokok első átlépői, a felelőtlen, sőt bűnös döntések első kezdeményezői között mindig ott találjuk a szerb politikusokat vagy katonákat, akik könyörtelen dolgokra használták fel kivételezett helyzetüket.

Az események ismertek, több évnyi háború és több százezer áldozat után a délszláv konfliktus első szakaszát a daytoni béke zárta le 1995-ben, majd 1999 júniusában a koszovói háború végére került pont az ENSZ-haderő bemasírozásával.

Most, 20 évvel az utolsó polgárháború után nézzünk kicsit szét az egykori konfliktusok térségében. Milyen képet mutatnak manapság a délszláv területek? Van-e remény egy tartós, megnyugtató konszolidációra? Horvátország és Szlovénia kicsit távolabb került a szégyenpadtól, az EU tagjai lettek, a szlovénok gazdasági fejlődése is megnyugtatónak tűnik. Horvátország már egy kicsit a vegetálás képét mutatja, de a háború következményeit nagyrészt felszámolták. A gazdaság meglehetősen pang, de a szárnyaló idegenforgalom ezt jórészt kompenzálja. Szerbia egy belső-balkáni, tenger nélküli, elszegényedett ország lett, ahol a belpolitikai forrongások meglehetősen gyakoriak, és a soviniszta indulatok mit sem csillapodtak. A szövetségi jugoszláv államban betöltött vezető szerep, a középhatalmi el nem kötelezett szerepben tündöklés után, ahogy mondani szokták, a szerbek 19-re lapot húztak, és erősen ’besokalltak’. Nemcsak a nagyszerb álomról kellett végképp lemondani, de a végén elúszott Koszovó is, és a szerb állam formája jelenleg egy nagyon furcsa torzóra hasonlít a térképeken. De a Koszovó-probléma sosem kerül le náluk a napirendről. Aki tudja, hogy ez volt a középkori szerb fejedelemség és vallás bölcsője, az sem biztos, hogy át tudja érezni azt a bennük levő szinte vallásos ragaszkodást a terület iránt. Soha nem fognak lemondani róla, és jól látható, hogy amint a nemzetközi közvélemény figyelme lankad, vagy más események fogják lekötni, akkor Szerbia azonnal kísérletet fog tenni a tartomány visszaszerzésére. Mégpedig katonai úton. De tisztában vannak ezzel a koszovói albánok is, akik minden erejüket fegyverkezésre fordítják, és konfliktus esetén számíthatnak az utóbbi időben jócskán megerősödött anyaországuk segítségére. A Koszovó iránti szerb szakrális elkötelezettség és vágyódás a zenéjükben is tetten érhető:

Ugyanilyen, vagy még veszélyesebb puskaporos hordónak számít a mai Bosznia mint állam. Teljesen félresikerült képződmény, ami a nemzetközi ellenőrzés megszűnte utáni percben (de lehet, hogy még előbb) robbanni fog. Gazdaságilag életképtelen, csempészet, kábítószer, fekete gazdaság és nemzetközi segélyek. Rövid- és középtávon is reménytelen. Az államot alkotó etnikumok nem kommunikálnak egymással (mondjuk egy ilyen polgárháború után nem is csodálom), a külföldi segélyeket elfogadják (ezt jórészt a muzulmánok kapják), és várják, hogy mikor játszhatják le a meccs második félidejét. Hogy miért kellett megint egy ilyen országot összehozni, ahol borítékolható a tragédiák újabb fordulója? Jugoszlávia kicsiben.

A legutóbbi időszak történéseihez tartozik, hogy egyre veszélyesebb belpolitikai helyzetbe sodródik a polgárháborúból jórészt kimaradt egykori jugoszláv tagköztársaság Macedónia (Észak-Macedónia) is. Gazdasági kilátásai szintén elég reménytelenek, a meglevő és a később bevándorolt, ide menekült albán kisebbség destabilizálta a belpolitikát. Segítségükkel az országot behálózó Soros-szervezetek baloldali fordulatot értek el annak minden gyászos következményével együtt. Ez a pici ország azért olyan fontos Soroséknak, mert ez a balkáni bevándorlás déli főkapuja. Hát most sikerült szélesre tárni. Mint önálló ország a jelenlegi formájában sok esélye nincs. Vagy megpróbál csatlakozni bolgár nyelvtestvéreihez, vagy pedig a csendben kúszó nagyalbán előrenyomulás áldozatává válik. A Szerbiával kitörő háború mindkét esetben borítékolható.

Végigtekintve a délszláv térségen összességében megállapíthatjuk, hogy a derék atlanti nagyhatalmaknak ismét sikerült belevizelniük saját csizmájukba. Már nem melegíti őket, de a jó büdösben tocsognak. A daytoni békeszerződés és az ENSZ-bevonulás az égvilágon semmit sem oldott meg, a háború parazsa ma is számos helyen magas hőfokon izzik az egykori Jugoszlávia romjain.

Ennek a térségnek a kilátásairól nehéz reménykeltő gondolatokkal zárni. Úgy tűnik, mintha a problémák állandó halmozódása, a tragédiák láncolata kódolva, eleve elrendeltetve lenne. A délszláv népek közötti ellentétek végső okaiként sokan a török megszállás évszázadai közben kialakult konfliktusokat emlegetik, vannak azonban, akik azt mondják, hogy ezek a nagyon hasonló nyelvet beszélő népecskék nem is rokonok genetikailag, csak a nyelvük volt egy időben közös. A permanensnek nevezhető délszláv polgárháború valódi oka valószínűleg az ott élő emberek természetében rejlik. Ennek megfejtése és a balkáni ősi ellentétek megzabolázása még nem sikerült senkinek. Talán a gazdasági jólét beköszönte és a gyógyító idő csillapíthatná ezeket a mélyben szunnyadó gyilkos indulatokat.

De erre valószínűleg már nem a mi életünkben kerül sor...

Szende Péter - Kuruc.info