Duray Miklós mondja Koltay Gábor „Trianon” című dokumentumfilmjében. (Mozi változat, teljes dokumentumfilm, 2: 08: 32.)

„Meg voltam róla győződve, hogy a kommunizmus megbukik, és megbukik ez a hatalom. A puha változásnak az lett a következménye, hogy az egypártrendszerből többpártrendszer lesz, de a formális demokrácia csak úgy alakulhat ki, hogy a leköszönő hatalom ellenőrizni fogja ennek a kialakulását. És ez történt mindenütt. Tény az, hogy ha a rendszer nem forradalmi úton változik meg, hanem a leköszönő hatalom vezényletével, vagy legalább is ellenőrzése alatt, akkor az sehova máshova nem vezethet, mint a hatalom átmentéséhez.

„Olyan elvárások fűződtek a kommunista hatalom bukásához, amely elvárások közül szinte semmi sem teljesült. Sajnos a rendszerváltás messze nem hozta meg a várt eredményt. Mert az tény, hogy megszűnt a kommunista hatalmi rendszer, s ez mindenkinek jó. De nem szűnt meg a magyarság elnyomása, a magyarság kiszolgáltatottsága, a magyarság tudatos megosztása, a magyarság elszegényedése. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek bizonyos lehetőségek, de azokat ki kell használni, s általában nem élünk a lehetőségekkel.”

1988. szeptember 3-án este még tán haza sem értem Lakitelekről Budapestre, amikor a „Nagy Márton” fedőnevű titkos munkatárs már megírta és le is adta jelentését az aznapi találkozóról a politikai rendőrségnek, - ezt bizonyítják a dokumentumok.

A második lakiteleki találkozón több állambiztonsági hálózati személy is jelen volt, de elsőként Élő Ferenc erdőmérnök (1922. május 23. Pusztasomorja, Fördős Margit), a Vértesi Állami Erdőgazdaság nyugdíjas dolgozója jelentett a sátrakban történtekről. Élőt 1957. október 19-én szervezte be a Komárom megyei Rendőr-főkapitányság Politikai Nyomozó Osztályának VII. alosztályáról (mezőgazdasági elhárítás) Kapuvári János rendőr hadnagy, terhelő adatok alapján. Az akkor Tatán lakó erdőmérnököt az „ellenforradalmár” kategóriába sorolták és 32 éven át, 1989-ig foglalkoztatták, mialatt ügynökből titkos munkatárssá lépett elő. Több dossziényi jelentése közül a lakiteleki találkozóról szóló a 3.1.2. M-42061/1 számúban található. Állambiztonsági nyilvántartó (6-os) kartonja régóta ismert, az állambiztonsági mágnesszalagok hálózati adattárában szereplő adatai 2018 óta elérhetők (ÁBTL – 2.3.2. - H-adattár)

Jelentését azzal az ismert megtévesztő szóhasználattal kezdi, hogy: „Egyik barátom” 1988. 09. 03-án Lakitelken részt vett a Magyar Demokrata Fórum alakuló ülésén. Ezt a félrevezető fordulatot a kapcsolattartó tisztek javaslatára több ügynök is használta, de eléggé átlátszó fogalmazás volt a körülmények ismeretében. Élő Ferenc személyesen volt jelen és a jelentést is ő írta. Nem volt sem politikus, sem gyorsíró, beszámolójától nem várható alapos és részletes elemzés, az eltérő nézetek kritikája, a finom árnyalatok észrevétele.

Négy és fél oldalnyi sűrűn gépelt jelentésének eleje:

„A részvevők száma 351 volt. Jól szervezett összejövetel, három sátorral, amelyekből kettőt az éjszakai vihar feldöntött, de hajnalra újra építették. Az összejövetel 10 órakor kezdődött Lezsák Sándor bevezetőjével. Bíró Zoltán elnökölt délelőtt. Röviden ismertette az MDF eddigi működését, amelyhez a legutóbbi pártértekezlet megfelelőbb (sic!) új légkört teremtett. Bírálta a magyar miniszterelnök [Grósz Károly] legutóbbi aradi tárgyalásait, mondván, hogy részünkről az alku rossz volt, a románokkal látszategység, lefegyverző fogadtatás, de minden eredmény nélkül. Az erdélyi magyar kisebbség kérdése adja az indítékot, hogy az MDF nemzeti összefogást sürgessen osztrák és egyéb segítséggel, például, az ENSZ segítségét is lehet kérni sürgős beavatkozásra.”

Bíró a továbbiakban bejelentette, hogy a „HITEL” című folyóirat engedélyét 10 évi várakozás után végre megkapták. Nem az MDF lapja, de az MDF szellemi hátteret adhat a lapnak.

Csoóri Sándor következett, aki az aradi találkozóval kapcsolatban nyilatkozat-tervezetet ismertetett. Úgy értékelte a találkozót, hogy az felháborító román siker és magyar kudarc. Szerinte sikeresebb lett volna tárgyalási feltételeket szabni magyar részről, s ha azokat a román fél nem fogadja el, akkor bejelenteni, hogy eredmény nélkül tértek vissza. Követelni kellett volna a kolozsvári régi Bolyai egyetem és további bezárt magyar iskolák megnyitását, az erdélyi Múzeumi Egyesület és a Romániai Magyar Írók Szövetsége működésének engedélyezését. Hangsúlyozta: az RKP ismerje el, hogy a magyar kisebbség nemzetünk része, adják vissza a magyarságnak azokat a jogait, amelyek Petru Groza idején megvoltak. Szűnjék meg a falvak rombolása, ne akarják szülőföldjükről eltávolítani a kisebbségeket. Engedélyezzék továbbá a menekültek visszatérését, a családegyesítést. Javasolta, hogy - amennyiben elfogadják – ezt a nyilatkozatukat küldjék meg a Politikai Bizottság minden egyes tagjának, s hozzák nyilvánosságra a sajtóban.

Ezután a következők szólaltak fel a jelentés sorrendjében:

Szabad György, Frigyesi Ferenc, Kálmán Attila, Mécs Imre, Márkus László, Király Zoltán, Németh Zsolt, Bilecz Endre, Pálfi István [Pálfy G. István], Lezsák Sándor, Für Lajos, Albert Gábor, Bihari Mihály, Kodolányi Gyula, Filó Katalin, Vígh Károly, Czakó Gábor, Jeszenszky Géza, Légrádi Tibor, Fekete Gyula, Kozma Huba, Furmann Imre, Fejér Dénes, Benke László, Gadó György, Sebestyén László, Barki Éva Mária.[Dr. Eva Maria Barki]

Szabad György javasolta, szólítsák fel a világ valamennyi egyetemét: támogassák a kolozsvári egyetem visszaállítását. Bezárásának napja: április 19 legyen minden évben a tiltakozás napja. Ehhez kapcsolódva Kálmán Attila tatai tanár beszámolt a diákjaival tett tíz napos romániai útjának tapasztalatairól.

Mécs Imre ismertette a már megalakult Történelmi Igazságtétel Bizottság terveit. Első felhívásuk június 16-án a népellenes perek és a bebörtönzött ártatlan áldozatok sorsának tisztázására irányult. Követelte, hogy a rákoskeresztúri 301-es parcellában emeljenek valami egyszerű emlékművet Nagy Imrének, Szigeti Attilának, Losonczi Gézának és társainak, a kivégzett áldozatoknak. Javasolta: az MDF vegye fel munkaprogramjába további szekciók megalakítását (jogi, rehabilitációs, kegyeleti, tankönyv revíziós, stb.) Márkus László ezt azzal egészítette ki, hogy elengedhetetlen az egyházak jogainak helyreállítása és a nemzetiségek törvényes védelme.

Király Zoltán országgyűlési képviselő egy független parlamenti bizottság felállítását javasolta a romániai helyzet tanulmányozására, majd – egyebek között – azt ajánlotta: „Ne egy elkeseredett népfelkelés fogalma legyen az MDF szóhasználatában, hanem egy tartós, békés szellemi forradalom.”

[Király Zoltán, az MTV munkatársa 1988 márciusában már aláírta az „Új Márciusi Front” nevű baloldali reform mozgalom program nyilatkozatát Baló György televíziós műsorvezetővel együtt. A nyilatkozatot 1988. szeptember 8-án hozta nyilvánosságra Újhelyi Szilárd elnök és Vitányi Iván ügyvezető titkár.]

Németh Zsolt, a Magyarságkutató Intézet munkatársa rámutatott: az előző negyven évben darabjaira hullott magyar társadalomban nem lehet antidemokratikus eszközökkel politikai stratégiát és taktikát készíteni. „Végre szabadon és ne gyanakvóan politizáljunk. Az MDF meghatalmazottjai túl óvatosak magatartásukban és ez üres várakozást szül. Nem várakozni kell, hanem cselekedni, mert nem hatalom az, amelynek nincs hitele… magyar demokratikus pártot kell alapítani MADEP néven. A hatalom gyenge, alulról lehet építkezni. A vezetés nemzetietlen, ellene kell harcolni, a jelszó: demokrácia, nyitottság, bátorság!”

[Az elnöklő Bíró Zoltán itt szót kért és rögtön válaszolt a felszólalónak: megérti indulatait, látni, hogy kellene a többpártrendszer, de az MDF egyelőre nem kíván politikai párttá válni.]

Bilecz Endre a Szárszói Front nevében a hatalommal szembeni társadalmi önszerveződést szorgalmazta, ami az MDF-ből hiányzik, az szerinte megvan például a Petőfi Körben, a Bajcsy-Zsilinszky Társaságban vagy a Fideszben, megmozdulásokat, felvonulásokat szerveznek. A Szárszói Front másik jelenlévő képviselője: Légrádi Tibor ehhez hozzátette: független mozgalmuk legfontosabb partnerének tekinti az MDF-et az ország politikai válsága megoldásában, a Szovjetúnióhoz fűződő viszony átértékelésében és az európai értékekhez való kapcsolódásban. Az 1943-as Szárszói Konferencia részvevője: Sebestyén László megjegyezte: a miniszterelnök (Grósz Károly) tárgyalása az RKP főtitkárával (Ceausescu) csak a pártközi kapcsolatok felvétele volt és nem miniszterelnöki tárgyalás.

Az MTV munkatársa: Pálfy G. István felszólalását – egyebek között - így idézte a jelentéstevő titkos munkatárs: „Ő sem tartja teljesen monolitikusnak a mai magyar vezetést. Minden esetre nem kell éket verni ott, ahol hidat is lehet építeni. A nyugati sajtó jól elfogadja az aradi találkozó több pozitívumát és ez így igaz. Az idő fogja kiforrni a jövő eredményeit. Az MDF feladata közvetíteni a társadalom és a hatalom között. Nem jó példa nekünk a lengyel állapot. Az MDF-nek nem szabad arra törekednie, hogy párt legyen…” Filó Katalin az erdélyi kérdéskörben kifejtette: Románia magatartásával az összes nemzetközi szerződést megsértette és ezért sürgős nemzetközi segítségre van szükségünk.

[Lezsák Sándor, a házigazda még az ebédszünet előtt rámutatott – válaszképp az addigi felszólalásokra – szerinte is csak független társadalmi szervezet legyen az MDF. A tanácskozást folytatva az elnöklő Für Lajos három témakör tárgyalását helyezte előtérbe: az MDF szervezett mozgalommá alakulása; ideiglenes alapszabály; Csoóri Sándor korábbi javaslata a nyilatkozatra.]

Albert Gábor úgy látta: az MDF feladata, hogy nyomást gyakoroljon a vezetésre, hogy az a többségi érdekeket szolgálja. A belpolitikában van már némi beleszólása, de a külpolitikában szinte semmi. „Erdély mai helyzete a hosszú, vétkes cserbenhagyás eredménye. Legyen az MDF a messze tekintő nemzeti politika letéteményese, amely az országot segíti újra felépíteni. Sajnos a cselekvés jelenleg csak kevesek lehetősége és privilégiuma. Vagy a körülmények fosztanak meg a cselekvéstől, vagy az anyagiak hajszolása.”

Bihari Mihály különböző szövegmódosításokat javasolt az alapítólevélhez és kitartott a hármas jelszó mellett: „Demokrácia, Szocializmus, Magyarság.” Rámutatott: az alapítólevél értelmében az MDF további feladata lesz az önálló választási program kidolgozása. Sürgette, hogy elnökség mellett választmányt is válasszanak, amely közvetít a tagság és az elnökség között.

Vígh Károly azért kezdeményezte az alapítólevél kiegészítését, mert „… nemcsak társadalmi, hanem politikai koalíció is kell. A Fidesz lehetne a minta politikai programjában az MDF-nek.” Czakó Gábor határozottan úgy vélekedett: „Ha az MDF párt lenne, csak bizonyos keretek között mozoghatna. Nem kell párt!”

Jeszenszky Géza felszólalását a következő két mondattal jellemezte a titkos munkatárs: „Humanisztikus európai gondolatvilág tagjai lettünk, sok esélyünk van, hogy támogatást kapjunk Nyugatról. Az MDF legyen ellenzékiségi, de ne legyen ellenséges!”

Gadó György úgy vélte, hogy az államosított gazdaság helyett a társadalmasított gazdaságért kell harcolni. Felvetette: lehet-e az MDF-nek a tagja az, aki MSZMP tag? Várja a kérdés tisztázását. Beszámolt arról, hogy tizenkét társával Krakkóban részt vett a Szolidaritás konferenciáján, ahol javasolták: november 15 legyen a Ceausescu elleni nemzetközi tiltakozás napja, s egyúttal a kormány elleni bizalmatlanság kifejezése is.

Dr. Eva Maria Barki bécsi ügyvédnő bejelentette: belépett az MDF-be, s az osztrák fővárosban pártfogója és szóvivője kíván lenni az MDF-nek. Ezzel párhuzamosan Lezsák Sándor is közölte: helyben eddig 19 lakiteleki személyt szervezett az MDF-be. A kiskunmajsai szervezet megalakulásáról Kozma Huba, a miskolciról Furmann Imre, a szegediről Fejér Dénes számolt be.

Végül Fekete Gyula összegezte és szavazásra tette fel az alapítólevéllel, az MDF működésével és a Csoóri Sándor előterjesztette nyilatkozattal kapcsolatos szóbeli és írásbeli javaslatokat. A találkozó részvevői ezeket egyhangúan elfogadták. Lezsák bejelentette: a megjelentek a mozgalom törzskarát képviselik, akiknek belépési nyilatkozatához ajánlás nem szükséges.(Így lettem tagja ezen a napon életem első és egyben utolsó mozgalmának, amely hamarosan párttá alakult.)

A délelőtt 10 órakor kezdődött második lakiteleki találkozó este 20 órakor ért véget.

„Nagy Márton” titkos munkatárs jelentése végén úgy értékelte az összejövetelt, hogy az általában nyugodt és felelősségteljes hangulatban zajlott, a „jobboldali és túlzó törekvéseket, kijelentéseket rendre visszautasították”, de kifejezetten ellenséges hangok nem voltak.

Mások ennél kritikusabbak voltak, így például Ilia Mihály szegedi irodalomtörténész, aki véleményét röviden így foglalta össze: az előző tanácskozáson is volt a lényeget nem érintő probléma felvetés, most azonban több ilyen is előfordult, ezért lett széteső, szétfolyó az egész találkozó. (ÁBTL 3.1.5. O-19783/5)

Antall József az első lakiteleki találkozón, 1987. szeptember 27-én nem volt ott Lezsák Sándor sátrában. Hiányzott az MDF 1988 januári vitafórumáról is a Jurta Színházban. Ezen a második lakiteleki találkozón, 1988. szeptember 3-án már jelen van, itt lesz a mozgalom tagja. De csak figyel, óvatosan tájékozódik, időnként gyanakvóan néz körbe, arcát tenyerébe rejtve mered maga elé. Keresi a helyét, de nehezen találja. Erről az időszakáról és politikusi pályájának indulásáról részletesen írtam 2014-ben megjelent „A Hálózat jelenti, - Titkos iratok erdejében” című kötetemben, olvasható az Országos Széchenyi Könyvtár Magyar Elektronikus Könyvtárában:

Ahogy rámutattam: Antallt sok minden taszítja a zavaros, nyüzsgő, szétszórt ellenzéki oldalon. Így a rövidlátó naiv illuzionisták, az üres hőbörgők, a harmadik utasok, a népfrontos beszivárgók, az alakuló pártokba beépített ügynökök, a kommunistákkal együttműködött történelmi pártok egyes áruló vezetőinek feltűnése, a mindennap nyilatkozó pecsenyesütögetők, baloldalról megtérő, zászlólengető népiesek, a kétes szándékú volt MSZMP tagok, helyezkedő, hatalomra éhes karrieristák, globalista liberálisok és vallási fanatikusok, no meg a devalvált deklarációk dömpingje naponta. Legjobban persze a népi-nemzeti derékhad radikalizálódásától és balratolódásától tart a maga polgári centrista beállítottságával, keresztény-konzervatív nézeteivel.

Apja, id. Antall József ismert és elismert politikai múltja (országgyűlési képviselő, államtitkár, miniszter) ellenére ifj. Antall Józsefet több kudarc is éri a kibontakozó jobboldalon. (Apa és fia nézetei azért nem mindig egyeztek, 1960-ban egy politikai vita végén mindketten öngyilkossággal fenyegetőztek.) Az újjáalakuló Kisgazdapárttól – megfáradt öregektől és gyanús ifjaktól – nem azt kapta 1988 novemberében a Pilvax Kávéházban, amit várt, csak a főtitkár-helyettesi posztot ígérték neki. Később a Bajcsy Zsilinszky Társaság (Vígh Károly) a két alelnöki hely egyikét ajánlotta fel. A Barankovits féle Demokrata Néppárt utódaként jelentkező kereszténydemokraták (Keresztes Sándor) pedig a főtitkári tisztséget kínálták Antallnak. Egyiket sem fogadta el, úgy érezte: többre hivatott, évtizedek óta az első számú vezető szerepére készült. Ahhoz pedig a legerősebb párttal kellett elfogadtatnia magát.

Novembertől állandó meghívottja a szerveződő MDF ideiglenes elnöksége tanácskozásainak. November 14-én előadott kezdeményezése a mozgalom párttá alakulásáról azonban időelőttinek bizonyult, a többség elutasította. Antall mégis erőlteti ezt a változtatást, s közvetlenül az MDF 1989. március 11-12-i I. Országos Gyűlése előtt írásos előterjesztést nyújt be az elnökségnek a pártszerű működés haladéktalan kialakításáról, s a párt hazai és külföldi szövetségeseivel kiépítendő kapcsolatokról. Az elnökség azonban nem fogadja el a tervezetet, sem az eredeti, sem annak kompromisszumos, rövidített változatát.

Március 5-én, az informatív MSZMP-MDF konzultációs találkozón az MSZMP KB székházában az MDF-et Bíró Zoltán és Csurka István képviselte a Fejti György KB-titkár vezette MSZMP tárgyaló delegációval szemben.

Az I. Országos Gyűlésen nem sikerül Antall József bemutatkozása, kevés szavazatot kap, nem jut be az elnökségbe, amelynek élére átmenetileg Bíró Zoltán kerül. Majd csak október 21-én választják meg az MDF elnökének az MDF II. Országos Gyűlésén, miután a választmány június 24-i ülésén az Ó-utcai barakk épületben végérvényesen eldőlt a „párt vagy mozgalom” vita, s az MDF többségi szavazattal párttá alakult.

Ám még 1988-ban történik valami, ami hatással lesz arra az 1989-es várakozásra (lásd az állambiztonság idézendő dokumentumát), amely MSZMP-MDF kormányzást prognosztizál, különösen Pozsgay Imre 1989. júliusi nyilatkozata után. 1988. december 1-én Antall József 12 oldalas levelet ír Grósz Károlynak, az MSZMP főtitkárának. Ezzel a levéllel Antall József nyit, megelőzve az ellenzék más vezetőit, s felvázolja a vértelen, békés átmenet lehetőségét. Szerinte a megtisztult MSZMP alkotó és politikai ereje a hazai reformpolitika egyik alapkövetelménye, amely biztosan szilárd szövetségeseket fog szerezni, s a nemzet érdekében létre jöhet olyan erő-egyensúly, amelyben elképzelhetővé válik a történelmi kompromisszum, a politikai közmegegyezés; visszaszerezhetjük tisztességünket a világ előtt politikailag, gazdaságilag, erkölcsileg.

Antall és Grósz Károly megbízottjának levelezése 1989. március 20-án zárul. A leveleket, mint a rendszerváltás irodalmának fontos üzenethordozó dokumentumait, szó szerint közlöm fent említett, „A Hálózat jelenti, Titkos iratok erdejében” című digitális kötetem 137-150. oldalán.

A Levendel – Schultheisz városmajori szabadelvű szalonból Csoóri Sándor útján az MDF-be ajánlott Antall Józsefnek 1989 tavaszán van még egy váratlan, de nem véletlen húzása, amelynek állambiztonsági háttere a mai napig nem tisztázott. Az Orvostörténeti Múzeumban megalakítja az Emberi Jogok Magyar Ligája Párizsi Szervezetének Budapesti Tagozatát Göncz Árpáddal, Vásárhelyi Miklóssal, Szabad Györggyel és több ismert szabadelvű politikussal. Antall ez alkalommal állítólag kijelentette: az aktívabb politizálás időszaka következik, ami veszélyekkel is jár a hatalom részéről, ezért be kell biztosítani magunkat, ha lecsapnak ránk, franciaországi barátaink biztosan tiltakozni fognak, kiállnak majd értünk. Előbb említett kötetem 137-138. oldalán írtam arról a „bennfentes jól értesültről”, aki 1992-ben nekem küldött levelében azt a kérdést tette fel: „… miként kell megítélni azt a személyt, akit a III/II. Csoportfőnökség, - tehát nem a III/III. Csoportfőnökség – francia vonalon foglalkoztatott kettős ügynökként?”A kérdésben megfogalmazott állításra vonatkozóan nincs adat. Legfeljebb arra az összefüggésre utalhatok még, hogy 1968-ban ifj. Antall József „Franciák Magyarországon” címmel javasolja cikksorozat megírását Dömötör Lászlónak („Varga Sándor”) a „Magyarország” c. hetilap hasábjain. Lásd. idézett mű 117. – 121. oldal.

A BM III/III. Csoportfőnökség 4-es és 5-ös osztálya (kulturális elhárítás) a második lakiteleki találkozó után már teljes áttekintéssel bírt a két találkozó (1989. szeptember 27 és 1988. szeptember 3) részvevőiről. Feldolgozásuk fokozott tempóban zajlott, az információkat más csoportfőnökségekről is begyűjtötték, az év végére együtt voltak a vidéki főkapitányságok ÁB szerveinek és a BRFK-nak a jelentései is, nem különben az egyes kiemelt objektumok kapcsolattartó tisztjeinek részletes beszámolói frissített adatokkal. Ezek alapján megkezdődött az MDF szervezésében kiemelt szerepet vállalók ellenőrzése a szokásos állambiztonsági módszerekkel és eszközökkel (figyelés, telefonlehallgatás, postai küldemények kiemelése, visszatartása, közösségi helyiségek technikai ellenőrzése; a már megalakult szervezetek bomlasztása, a párhuzamosan létrehozott csoportosulások támogatása; egyes személyek lejáratása, elszigetelése, kiszorítása, állandó támadása a sajtóban, stb.)

Lezsák Sándor 1987-ben keresett meg először, s hívott Lakitelekre, kizárólag tv-műsorom alapján. Nézőként tűnt fel neki az „Új Reflektor Magazin” 1984-től, mint elmondta: megragadta kritikai hangvétele, társadalom szemlélete, megannyi valóságfeltáró riportja. Hírét vitte, s rendszeresen leült készüléke elé, ha jött a műsor, aztán megírta véleményét is. Leveleit általában akkor adta fel, amikor Budapesten járt és a lakáscímemre küldte. Nem is volt semmi baj, így mindig megkaptam azokat. Akkor változott meg a helyzet, amikor elkezdtem szervezni az MDF MTV szervezetét és hivatalos leveleimet munkahelyemről, a Szabadság térről küldtem Lakitelekre Lezsák címére. Ő már akkor „F” (Figyelő) dossziés személy volt, leveleit kiemelték a kecskeméti postán és a megyei Rendőr-főkapitányság Állambiztonsági Szervének III/III. osztályára vitték. Feldolgozásuk után visszaragasztották a borítékokat és alapos késéssel továbbították a leveleket Lakitelekre.

1989 január 13-án, amikor Bíró Zoltán jelenlétében megalakult az MDF Budapesti Televíziós Csoportja 37 taggal és megválasztottak ügyvivőnek, elküldtem programnyilatkozatunkat Lakitelekre, Lezsák Sándornak. Hivatalosan, bevezetve a postakönyvbe, ajánlott jelzéssel adtam le az MTV postázójába továbbításra. Hiba volt. Ekkor már engem is figyeltek. A levél a programnyilatkozattal együtt Kecskeméten a Bács-Kiskun megyei Állambiztonsági Szerv III/III. osztályán Donáth Tibor rendőr százados elé került, aki február 8-án az alábbi jelentést készítette felettesének: Jenovai Lajos r. alezredesnek, a megyei főkapitány állambiztonsági helyettesének „Szigorúan titkos” jelzéssel:

„Dr. Ilkei Csaba megküldte Lezsák Sándor lakiteleki „F” dossziés személy részére a Magyar Demokrata Fórum Budapesti televíziós Csoportjának 1989. február 3-án kelt programnyilatkozatát. Ebben kifejezésre jut, hogy az MSZMP-nek meg kell osztani a tömegtájékoztatási hatalmát az alternatív szervezetekkel, az MDF kapjon önálló műsort a Magyar Televízióban, hatalmi eszközökkel ne léphessenek fel az eltérő nézeteket valló munkatársakkal szemben.

A Bács-Kiskun megyei jelentés Budapesten kissé átírva, tömörítve így került be a BM Napi Operatív Információs Jelentései (NOIJ) közé 1989 február 9-én:

„Az MDF budapesti televíziós csoportjának február 3-ai keltezésű programnyilatkozata szerint az MSZMP-nek meg kell osztania a tömegtájékoztatási hatalmát az alternatív szervezetekkel. Követelik, hogy az MDF kapjon önálló műsort az MTV-ben, s hatalmi eszközökkel ne lehessen fellépni az eltérő nézeteket valló munkatársakkal szemben.

De mi is volt valamivel bővebben abban a programnyilatkozatban, amit 1989. április 17-én megerősített az MDF Budapesti Televíziós Csoportja, amikor tisztújító gyűlésén az MDF Budapesti Televíziós Szervezete nevet vette fel.

Alább azon leglényegesebb megállapításait összegzem, amelyek „A nemzeti televízió megteremtése nem tűr halasztást” címmel március 15-én megjelentek a HITEL című folyóirat 1989/6. számának 35. oldalán.

„Meghatározó célunknak tekintjük az alkotmányosság keretei között működő, független nemzeti televízió megteremtését. Elutasítjuk, hogy az objektív tájékoztatás és az országos méretű véleménycsere közvetítésének leghatékonyabb fóruma egyetlen párt kizárólagos monopóliuma legyen. Műsorainknak hitelesen kell tükrözniük a társadalomban jelenlévő minden olyan nézetet, törekvést, álláspontot, amely nem ellentétes az alkotmánnyal. Hatalmi szóval nem szűkíthető a nyilvánosság, a nyilatkozók köre, nem korlátozható a szólásszabadság és a kritika szabadsága. Addig is, amíg az MTV elnöki posztja koalíciós konszenzus tárgya lesz, betöltésére írjon ki pályázatot a kormány, illetve az országgyűlés mellett életre hívandó társadalmi felügyelő bizottság és a szakmailag legrátermettebb, szuverén személyiségnek szavazzon bizalmat.

Különös felelősséget érzünk a magyarságtudat ébresztéséért, a fiatalok nemzeti önismeretre neveléséért, az erdélyi magyarság sorsáért. Fontosnak tartjuk a műholdas műsorszórás azon feltételeinek megteremtését, amelyek segítségével minden magyar anyanyelvű emberhez szólhatunk, lakjék a világ bármely részén.

A Magyar Televízió nem maradhat a demokratizálódó, mind nyíltabb és kritikusabb hazai tömegkommunikáció zárt kövülete. Átmenetileg sem konzerválhatók a direkt sajtóirányítás meghaladott módszerei. Nem találhat táptalajra a közvélemény lebecsülése, a burkolt reformellenesség, a szuverén egyéniségek, önálló véleményű alkotók elszigetelése és kiszorítása. Hatalmi eszközökkel, adminisztratív módszerekkel sehol se léphessenek fel az eltérő nézeteket valló munkatársakkal szemben. Haladéktalanul fel kell számolni a személyzeti munkában évek óta tapasztalható kontraszelekciót.

Elvi alapállásunk leszögezése mellett, megjelöltük a legkritikusabb szakmai, intézményi feladatokat is. A négy alappillért a következőkben látjuk:

1., A műsorpolitika egyetlen meghatározója csak a közönség lehet! A közönségnek azonban még nincs kellő befolyása a műsorpolitikára, a programszerkesztésre, az egyes szerkesztőségekre, a véleménycserét közvetítő személyiségekre. A közönség által magas tetszéssel fogadott műsorok értékükön aluli műsorsávot kapnak, míg a nézők által elutasított műsorok akkor is őrzik privilegizált helyüket fő műsoridőben, ha elvesztették a közönség érdeklődését. Kísért a múlt: ami népszerű, az gyanús. Az ilyen műsort előbb-utóbb átszervezik, megszüntetik.

2., Egyenlő esélyű versenyt a műsorkészítő műhelyek között! Az MTV az utóbbi években a permanens belső átszervezés állapotában van. Az átalakítások indítékai azonban mindig a személyi változások voltak, s nem a közönség megváltozott igényei. Nem a magyar társadalom és gazdaság új tartalmi elemei, a gondolkodás, a szellemi szféra új irányai határozták meg a belső mozgás irányát, hanem a szervezeti-szerkezeti formák, a hierarchikus és káderkérdések, a felgyülemlett adósság.

3., Decentralizált, önálló alkotó műhelyeket, szerkesztőségeket! A jelenlegi vezetés megalomán szemléletének, az összevonó, tömbösítő műsorátszervezéseknek az lett az egyik következménye, hogy eltűntek a kis szerkesztőségek által készített, eredeti arculatú, karakterisztikus kis műsorok. Jellegtelen vegyes felvágottak jöttek létre emészthetetlen és kiszámíthatatlan terjedelemben. A jövő: a decentralizált szervezeti egységekben nagy önállósággal, anyagi és jogi felelősséggel, teljes technikai vertikalitással működő szerkesztőségeké, amelyekben stábközpontú műhelymunka folyik, egyszemélyi vezetéssel, menedzseléssel, felesleges hivatali áttételek nélkül.

4., Legnagyobb tartalékunk a tehetség, a szuverén alkotó személyiség. Tenni akaró egyéniségek kallódnak, elvtelen érdekszövetségek, klikkek állják útjukat, intézményi törődés és társadalmi kontroll híján kiszolgáltatottjai a szervilizmusnak, a középszerűségnek, a testületi döntések mögé bújóknak. Az informális hierarchiában, a csendes többség és a pártonkívüliek soraiban felkészült emberek várnak értelmes cselekvési lehetőségre.”

Még februárban történt, hogy két nappal február 26 előtt este felhívott a lakásomon Lezsák Sándor és kért, hogy ugorjak be helyette egy előadás megtartására Komáromban 26-án délelőtt „Demokrácia és nyilvánosság vidéken” címmel. Utána Fórum, kérdésekre kell válaszolnom. Az MDF komáromi szervezete rendezi, már meghirdették, nagy az érdeklődés, nem szeretnék lemondani.

Elvállaltam. Átrendeztem televíziós munkámat, elutaztam, lelkesen vártak a szervezők, tömve volt a terem. De mások is vártak, az elhangzottakat rögzítették, aminek nyomán február 28-án a Komárom megyei Rendőr-főkapitányság Állambiztonsági Szervének III/III. osztályán Andrási József rendőr alezredes a következő jelentést tette le a főkapitány állambiztonsági helyettesének: Gász Vilmos rendőr ezredesnek az asztalára:

„Az MDF komáromi szervezete 1989. február 26-án fórumot rendezett dr. Ilkei Csaba, az MTV munkatársa részvételével, aki „Demokrácia és nyilvánosság vidéken” címmel tartott előadást, majd kérdésekre válaszolt. Többek között kifejtette: az MTV elnöke révén az MSZMP irányítása alatt áll, de az MDF-nek van véleménye a TV átszervezéséről, ami a Reform c. lapban olvasható. Véleménye szerint, először új választási törvény, új választás kell, majd az alkotmányozó nemzetgyűlés hozza létre az új alkotmányt.

 

A megyei rendőrfőkapitány állambiztonsági helyettesének jóváhagyásával Budapestre küldött jelentés március 1-én így jelent meg a BM Napi Operatív Információs Jelentés (NOIJ) összefoglalójában:

„Az MDF komáromi szervezete február 26-án rendezett fórumán dr. Ilkei Csaba, a Magyar Televízió munkatársa tartott „Demokrácia és nyilvánosság vidéken” címmel előadást, majd kérdésekre válaszolva többek között kifejtette, hogy bár az MTV – elnöke révén –az MSZMP irányítása alatt áll, „az MDF-nek van véleménye a tv átszervezéséről, s ez a Reform c. lapban olvasható.

Ettől kezdve az állambiztonság számon tartja előadásaimat, a nagynyilvánosság előtti szerepléseimet és un. NOIJ névmutató kartont állít ki rólam, ami ma is megtalálható a levéltárban (ÁBTL 2.7.1.) A politikai rendőrség kulturális elhárításának (III/III-4 és 5 osztály) a Magyar Televízióért felelős összekötő tisztje: Anhalt Róbert alezredes felsőbb utasításra már 1984-ben prioráltatott az állambiztonsági nyilvántartóban, szerepelek-e bármely minőségben. „Nem szerepel” – kapta a választ. Itt írtam róla: https://mek.oszk.hu/15000/15087

1989 tavaszán azonban „a helyzet fokozódik”: egy aktív ellenzéki párt szervezetének élén egyszerre veszélyes leszek munkahelyemen, ahol akkor már 20 éve dolgoztam. Mozgósítja erőit székházon belül az MSZMP Bizottsága, amelynek 800 tagjából több mint 600 még megmaradt és védte pozícióit. A rivalizáló SZDSZ ellenséges mozgása közelről és távolról is tapasztalható. A BM III. Főcsoportfőnöksége minden csoportfőnökségének hálózata megkapja az MTV megvédésével kapcsolatos feladatát, mert a tömegtájékoztatás legfontosabb bázisa nem engedhető át senkinek, tartani kell az utolsó pillanatig. Egy frissen beszervezett fiatal ügynököt és három kipróbáltat indítanak el az MDF szervezethez, akik elkezdenek dolgozni utasítás szerint. Akkor természetesen senkiről sem tudtam, hogy hálózati tag. Csak 15 évvel később, mikor elkezdtem levéltári kutatásaimat, döbbentem rá a valóságra, kikkel voltam körülvéve. S másfél évvel ezelőtt ért az újabb meglepetés, amikor megnyíltak az állambiztonsági mágnesszalagok hálózati adattárai (H-2.3.2.) az ÁBTL-ben.

Nem lehetett nem észrevenni a szolgálat érdeklődését. Egyik nap szobámban véletlenül kihúztam a telefon zsinórját a fali dugóból, s láttam, hogy a csatlakozás „meg van drótozva.” Hívtam a rendészet vezetőjét. Felvette a kapcsolatot a „külső illetékessel”. Másnap közölte: most már rendben van. Értő és avatott kollégáim azonban átnézték és megállapították, hogy most másutt manipulálták. Félretettük a „leltári tárgyat”, szereztünk egy másik készüléket zsinórral együtt és naponta ellenőriztük. Igyekeztünk nagyon óvatosak és elővigyázatosak lenni minden tekintetben. Mégsem eléggé, mint később kiderült.

Nyárelején megjelent saját lapunk, az „MTV Demokrata SZEM-PONT” Vezércikkünk címe az első oldalon: „Politikai harcra szövetkeztünk!” Mi írtuk, saját költségünkre nyomtattuk és adtuk ki, nem kértünk és nem kaptunk pénzt saját mozgalmunk központjától sem. Miért született ez a lap? – tettük fel a kérdést az 1. számban, s meg is válaszoltuk.

Alapvetően két okból. Egyrészt azért, mert eltökélt szándékunk volt a Szabad Magyar Televízió megteremtése, mely jellegében nemzeti, szemléletében pluralista, működésében demokratikus, vezetésében szakmai. Az MSZMP konzervatív káderei és kiszolgálóik túlélésre rendezkedtek be, nem hajlandók feladni tájékoztatási monopóliumukat, nem akarnak félreállni, a sztálinizmus utóéletére jellemző módon manipulálnak. Nincs igazi váltás, csak felelősség megosztás, áthárítás, dörgölődzés új lobby-vezérekhez, kozmopolita kikacsintgatással, kalmárszellemmel, a néző véleményének semmibevételével.

A másik ok, amiért fórumot kerestünk véleményünknek, az, hogy a „Telehír”, az MSZMP televíziós bizottságának lapja kirekesztett minket a publikációs lehetőségekből: írásainkat nem közli, vagy megcsonkítja, a hasábjain folytatott vitát egyoldalúan lezárja. Birtokon belül, hatalmi pozícióból diktál, manipulál, feltételt szab, korlátoz. Így a „Telehír” természetesen nem a televízió dolgozóinak lapja, hanem az egyeduralkodó párt helyi agitátorainak faliújságja. Csak szavakban akarnak reformokat, pluralizmust, tetteikben fogcsikorgatva őrzik legrosszabb hagyományaikat. Durván beavatkoztak szervezeti életünkbe, megosztásunkra, egymással szembeni kijátszásunkra törekednek, párhuzamosan az állambiztonság bomlasztó, lejárató műveleteivel. Egy be nem vált modell morális csődjének hordozói, akik uralmuk végnapjaiban sem tudják megtagadni önmagukat.

 

Politikai harcra szövetkeztünk, s ebben a népi-nemzeti indíttatású demokrata elszántságunkban egyetlen szempontja van a „SZEM-PONT”-nak, a Néző és a műsort készítő közös érdeke, nemes célja: a Szabad Magyar Televízió! – írtuk lelkesen és elszántan.

A nemzeti televíziózás ügyéért kritikusan verekedtünk minden számunkban egy államhatalmi eszközként működő intézményben, ahol a hatvanas években leszerelt ávéhás tisztek még uszíthattak ellenünk, s ahol a totális kiszolgáltatottság, a megalázás, a kontraszelekció iszonyú nyomokat hagyott. Ezért is találtuk szemben magunkat naponta a csendes többség egzisztenciális félelmeivel, a passzív várakozással, a meghunyászkodó tétlenséggel.

De nem hátráltunk Lemondásra szólítottuk fel, nemcsak Bereczky Gyulát, az MSZMP Központi Bizottságának tagját, a Magyar Televízió elnökét (minden idők legkisebb képességű elnökét), hanem az egész elnökséget és az azt kiszolgáló pártbizottságot, élén a rossz kisugárzású függetlenített párttitkárral: Halák Lászlóval, akinek narcisztikus szereplési vágya túltett a legrosszabb magamutogató karrieristákén. Hiába követeltük, nem voltak hajlandók nyilvánosságra hozni a Pénzügyminisztérium lesújtó jelentését az MTV pazarló gazdálkodásáról, a felelőtlen eladósodás okozta csőd előtti helyzetről. A megalapozatlan beruházások, az átgondolatlan ingatlanvásárlások, az összehangolatlan külföldi beszerzések, a teljesítmény nélküli jövedelmek, a belső szervezetlenség és a szabálytalan kifizetések következményei 1989-ben: 450 millió forint erejéig zárolják az MTV vagyonát, 20 százalékos általános visszafejlesztést vezetnek be. Magyarul: a műsorok és a műsoridő csökkentése, a műszaki kapacitások visszafogása, létszám-és jövedelemcsökkentés, valamint ezek további negatív következményei. (De az előző párttitkár, aki már a kerületi pártbizottság alkalmazásában áll példátlanul magas prémiumátalányt kap az MTV-től, az előző MTV elnök: Kornidesz Mihály (1983-1987) szép összegű előleget vett fel a televízió történetének megírására, ő már rég tiranai nagykövet, de a PM revizorok még mindig nem találják a teljesítés nyomait…)

Március 7-én még részt veszünk a kibontakozás lehetőségeit kereső intézményi kerekasztal vitán, mivel azonban az ottani elhatározások realizálásának semmilyen nyomát nem tapasztaljuk, elutasítjuk az elnök újabb meghívását az április 21-re szóló kétoldalú tárgyalásokra. Tárgyal viszont a pártbizottsággal egy fantom MDF csoport, tagjait nem ismertük, néhányan összeálltak jobbára külső telephelyekről, műszaki-és segédszemélyzet, mondván, ők előbb alakultak meg, mint mi harmincheten a Szabadság téren. Lezsák sem ismerte őket, az MDF I. Országos Gyűlésére létszámunknál és aktív működésünknél fogva csak mi voltunk képesek és jogosultak küldötteket választani, a tíz főnél kisebb csoportosulások nem, mert legalább tíz fő volt szükséges egy csoport megalakításához. Az Országos Gyűlésen a küldöttek az Országos Választmány tagjává választottak, erről azonban egy sor sem jelent meg a „Telehír” nevű „kis piszkosban”, helyette azt közölték, hogy „kettévált az MDF televíziós csoportja”. Jót mosolyogtunk az átlátszó trükkön, s a következő taggyűlésünkön úgy értékeltük a helyzetet, hogy ellenfeleink támogatott bomlasztási kísérleteinek ez volt az első jelentéktelen akciója, ami még jobban megerősítette egységünket, létszámunk közelített az ötvenhez. Nyár végére aztán a fantom csoport minden eredmény nélkül magától szétesett, megszűnt, tagjaitól soha egyetlen értelmes mondatot nem olvashattunk, viszont pótcselekvésként feljelentettek mindenütt, ennyi volt a küldetésük.

A „SZEM-PONT” következő számaiban további kritikus cikkek jelentek meg sorainkból. Például Furkó Zoltán, Lékó Sándor, Cselényi László (a Duna TV későbbi elnöke, akkor az „Új Reflektor Magazin” külső munkatársa), Fogel József, Radevszki Teodor, Bárándi Zoltán, Király Sándor, Berghoffer György tollából. Elmondta véleményét a kiút keresésről Chrudinák Alajos, Horváth Ádám (későbbi MTV elnök), Csurgay Judit, Búzáné Fábry Éva, Pálfy G. István, Horváth Sándor színművész és több ismert televíziós. Szervezetünk tagja volt a Duna TV jelenlegi vezérigazgatója: Dobos Menyhért is, szorgalmasan fizette a tagdíjat, eljárt az összejövetelekre, de nem publikált. Amikor szeptember-októberi számunk megjelent, nem gondoltuk, hogy ez lesz az utolsó, mert az 1989. évi XXXIII. törvény értelmében a pártoknak hamarosan be kell fejezniük tevékenységüket a munkahelyeken, a kivonulás kötelező. De addig még történt néhány említésre méltó esemény körülöttünk.

1989. július 3. Pozsgay Imre államminiszter nyilatkozata szerint, Magyarország következő kormánya koalíciós lesz, az MSZMP koalíciós partnerei között leginkább a Szociáldemokrata Párt és az MDF jöhet számításba.

A politikai rendőrség (III/III. Csoportfőnökség) 1989. évi főbb feladatait meghatározó munkatervet Harangozó Szilveszter altábornagy, főcsoportfőnök, belügyminiszter-helyettes hagyta jóvá. (ÁBTL 1.11.1. – 45-73/3/4/1989) Már bevezetőjében megállapítja:

„A társadalomban – már tartósan – egyfajta hajszálegyensúly tapasztalható, amelynek fenntartásához a politikai- állami vezetésnek rendkívüli erőfeszítései szükségesek. Kialakulóban van egy új struktúra, amelyben a megújulásra képes hagyományos intézményrendszerrel párhuzamosan jönnek létre új szervezetek, mozgalmak, szövetségek, amelyek egy része – eddigi tapasztalataink szerint – valós társadalmi igényt fejez ki, és olyanok is, amelyeknek célkitűzése homályos, esetenként egyéni ambíciókat szolgál, vagy kifejezetten ellenséges, szocializmusellenes.”

A különbségeket felismerve erőiket azokra a területekre, csoportokra, személyekre koncentrálják, amelyek akadályát képezik a társadalmi válság leküzdésének, a kiegyezés, a közmegegyezés létrejöttének. Ugyanakkor :

„Az országos stabilizálódáshoz szükséges új társadalmi közmegegyezésben konstruktív szerepet vállaló áramlatok szervezeteken belüli térnyerését sajátos lehetőségeinkkel elő kell segítenünk.” –hangsúlyozza a politikai rendőrség munkaterve.

Hozzáteszik: a feladatok végrehajtásának fontos feltétele a titkos operatív eszközök hatékony működtetése, de „A prioritást minden tekintetben a hálózati munka birtokolja.”

A kiemelt bizalmas nyomozásokban tervezett intézkedésekkel kapcsolatban leszögezik:

„Az operatív helyzet és a politikai, társadalmi megítélés alakulásától függően teszünk javaslatot egyes bizalmas nyomozások megszüntetésére, átadására, átminősítésére, illetve folytatására, továbbá újabb bizalmas nyomozások nyitására.”

1989. július 3, Belügyminisztérium. "A várható koalíciós kormányzásra tekintettel" a BM Adatfeldolgozó és Tájékoztatási Csoportfőnökség javaslatot tett a belügyi államtitkárnak (Földesi Jenő) az állambiztonsági operatív nyilvántartás adatainak felülvizsgálatára. Az indoklás szerint az állambiztonsági szervek bizalmas nyomozást, illetve "F" figyelő dossziét vezetnek olyan személyekről is, akik a szerveződő pártok jeles képviselői.

 

Ezért Vagyoczki Béla ezredes, csoportfőnök ezt írja:

 

„Javaslom Államtitkár Elvtársnak, hogy a III. Főcsoportfőnökség illetékes szervei – a várható koalíciós kormányzásra tekintettel – döntsenek abban, melyek azok a dossziék, amelyek megsemmisítése szükségessé válhat, továbbá, hogy mely személyek adatait lehetne törölni az operatív nyilvántartásból.”

 

 

Vagyoczki Béla ezredes, ekkor még a várható MDF-MSZP koalíciós kormányzásra gondolt. Nem ok nélkül. A III/III. Csoportfőnökség Harangozó Szilveszter állambiztonsági miniszterhelyettes, BM III. főcsoportfőnök által jóváhagyott 1989. évi munkatervében (ÁBTL 1.11.1. – 45-73/3/4/1989) az MSZMP – MDF közös kormányzásra „esélyes” MDF így szerepel:

 

„A Magyar Demokrata Fórum tevékenységének, politikai törekvéseinek, szervezeti kereteinek kialakítását kiemelt figyelemmel kísérjük. Hálózati lehetőségeink kihasználásával a konstruktív szárnyát ’védelemben’ részesítjük, erősítjük, a jobboldali csoportok rovására bázisnövelő szándékaikat támogatjuk. Gyakorlattá tesszük a párbeszéd útján történő pozitív irányú befolyásolást az arra alkalmas célszemélyekkel, azok szoros kapcsolataival és az alternatív mozgalmak meghatározó személyiségeivel.”

 

Védelem? Erősítés? Támogatás? Szavakban. De a gyakorlatban az ellenkezője volt igaz továbbra is. Semmit sem adott fel 1989 decemberi lemondásáig Bereczky Gyula, az MSZMP KB tagja, az MTV elnöke és az őt mindvégig támogató állambiztonsági összekötő főtiszt, a kulturális elhárítás (III/III-4 és 5 osztály) és az intézményben foglalkoztatott hálózata.

A durva példa. Már nyáron észrevettem, hogy távollétemben átkutatták a szobámat, amely az „Új Reflektor Magazin” szerkesztőségétől kissé távol, más emeleten volt, egy csendes kis folyosóról nyílt. Itt tartotta vezetőségi üléseit az MDF szervezete, rendszerint munkaidő után. A szoba kulcsát leadtam a portára, a rendészet gondolhatta, hogy távoztam a Szabadság téri főépületből. De csináltattam egy saját kulcsot is, azt használtam. Ez megtévesztette titkos látogatóimat. Nyár végén késő este szobámban ült a teljes vezetőség, amikor halljuk, hogy a zárban kívülről megfordul a kulcs kétszer és belép a rendész, háta mögött egy tipikus civil ruházatú nyomozó. Látva, hogy bent vagyunk, nyomban visszahátrálnának, de felpattanok és megkérdezem: „Kit keresnek?” A rendész elvörösödve vágja rá a sablonos választ: „Csak ellenőrzés!” Visszakérdezek: „Milyen ellenőrzés?” „Csak a szokásos…” – válaszolja. Közben megnézem az idegen arcát. Az volt az érzésem, már láttam valamikor az épületben az elmúlt 20 év alatt.

 

Medveczky László belpolitikai főszerkesztő, Kádár megrögzött híve, már 1987-ben politikai hibának minősítette azt, hogy műsoromban rendszeresen idézni mertem a dolgozók hangulatáról szóló bizalmas SZOT tájékoztatót. Szerinte ez súlyos félreértésekre adott alkalmat az ország politikai közhangulatát illetően. Vitánkat azzal zárta le Bereczky Gyula elnök, hogy utasításában a legkategorikusabban megtiltotta a szakszervezeti belső tájékoztatókból való szó szerinti idézést. Tiltakozásul nem vettem fel sajtónapi jutalmamat. De amikor 1989-ben már inogni kezdett a vezető káderek széke mindenütt, a SZOT írásban közölte: nem kifogásolja hangulat jelentéseinek nyilvánosságra hozatalát.

 

 

Ezután azért kötekedtek velem még egy sort utoljára, mert volt kritikai érdekvédő műsoromnak egy mottója, amelyet az adás végén 15 éven át (1984 – 1999) mindig hangsúlyosan elmondtam. Így szóltam nézőinkhez a Magyar Televízióban:

„Állj a gyengék, az elesettek mellé, a győztesek, a hatalmasok oldalán sütkérezni nem erény!”

Nem változtattam rajta akkor sem, amikor egyes vezetők a „hatalmasokat” az egyeduralkodó párttal azonosították és arra intettek engem, a pártonkívülit, jobb lesz elhagyni ezt az „ellenzéki felhívást!” 1989 végén Bereczky egy értekezleten – távollétemben - megint erre a mondatomra hivatkozva vélte bizonyítani vezetőellenességemet és populizmusomat.

Mégsem hagytam el. De 1990 után sem! Az okos politika megértette a műsor üzenetét, az érdekvédelem szükségességét. Hagyni kell beszélni az embereket, eltűrni, megérteni és orvosolni a jogos kritikát. Mert a jogos magánérdek is közérdek! Nem a tükör felmutatója a hibás a valóságért, nem kell hát összetörni sem a tükröt, sem a felmutatóját. Ők megpróbálták összetörni.

 

 

Az MTV-hez 1987-ben a pártközpontból érkező, korábban rádiós Bereczky Gyula elnöki újítása az volt, hogy kettéválasztotta az intézményt M1 és M2 csatornára, az egyik programigazgatója Wisinger István, a másiké Horvát János lett. Szabad kezet kaptak, s előbb-utóbb nyugati mintára elfogadtatták a „megrendelő televízió” mechanizmusát, ami magyarul azt jelentette, hogy a programigazgató dönt a műsorok sorsáról: amit megrendel a jövő évre, az fut, amit nem, az megszűnik. Ez az elég önkényes és szubjektív rendszer teljesen függetleníti magát a közönség véleményétől, nem érdekli, hogy annak mi tetszik és mi nem. Az érdekérvényesítés szemszögéből a követendő személyzeti politika így szól: válaszd ki az emberedet, hozd helyzetbe, ő pedig végrehajtja, amit akartok.

 

Így történhetett, hogy Wisinger programigazgató úgy döntött: 1990-re már nem rendeli meg az „Új Reflektor Magazint”, noha az az MTV egyik legnépszerűbb és legnézettebb műsora volt, minden adását meg kellett ismételni. A közönségtalálkozókra szóló meghívásokat nem győztem teljesíteni.

Nem rajta múlt, hogy megmaradtunk. Bereczky Gyula decemberi lemondása után Wisinger is távozott posztjáról. (Horvát már májusban lemondott, utódja Baló György lett.)

 

Mivel az „Új Reflektor Magazin” a rendszerváltás után is változatlanul a bérből és fizetésből élő kisemberek kritikus érdekvédelmi műsora maradt, kormányzati sugallatra további tv-elnökök is meg akarták szüntetni, így Nahlik Gábor (1992-1994) és Peták István (1996-1998). Egyiknek sem sikerült. Nem így az Orbán-Torgyán kormány idején Szabó László Zsoltnak (1999-2001), aki felsőbb utasításra intézkedett és 1999 őszén megszüntette. Hiába tüntettek a műsor nézői szeptember 23-án a Szabadság téren.

 

 

Az 1990. évi tavaszi országgyűlési választásokon győztes MDF tagsága azt várta, hogy a párt a választási eredményeket majd érvényesíti a tömegtájékoztatási intézményeknél is. A hatalomváltás azonban nem következett be. Ellenkezőleg, minden változást megakadályozott az MDF-SZDSZ paktum, amely hosszú időre konzerválta politikai ellenfeleink meglévő erőfölényét a tájékoztatás minden területén. Április 29-én Antall József az MDF választmányának és elnökségének a háta mögött átengedte a köztársasági elnök posztját a választáson legyőzött SZDSZ-nek, személy szerint Göncz Árpádnak, majd 30-án megzsarolta az MDF országgyűlési képviselőcsoportját: vagy megszavazza a megállapodást, vagy nem vállalja a miniszterelnökséget. Némi vita után a frakció kissé csalódottan megszavazta az alkut az úgynevezett kétharmados törvények támogatása fejében. Ugyanakkor a paktum – amelyet az MDF részéről Antall József, Kónya Imre, Kónyáné Kutrucz Katalin, Salamon László és Balsai István, az SZDSZ részéről Kis János, Pető Iván és Tölgyessy Péter írt alá – megakadályozta, hogy a győztes MDF hozzáférhessen a Magyar Televízióhoz és a Magyar Rádióhoz, s ez végzetes hibának bizonyult.

 

 

Göncz Árpád köztársasági elnök jogköre garantálta, hogy nem lesznek változások az egyoldalú sajtó-, rádió-, televíziós és hírügynökségi erőviszonyokban, marad a bal-liberális túlsúly, s marad majd mindenki a helyén, ahonnan zavartalanul támadhatja a kormányt, az MDF-et, a koalíciót, azok képtelenek lesznek a védekezésre. A szégyenteljes MDF-SZDSZ paktumból a tájékoztatásra vonatkozó megalkuvás végrehajtása Kulin Ferenc, volt MSZMP-tagra, Antall kizárólagos tanácsadójára hárult, mindenben egyeztetve Haraszti Miklóssal, aki az SZDSZ-ben felelt ugyanezért, s aki közvetlenül referált Göncz Árpádnak.

 

Kulin Ferenc 1970-től 1988-ig az MSZMP tagja, akkor belép az MDF-be, ahonnan 1996-ban távozik, alapítója lesz a Magyar Demokrata Néppártnak (MDNP) Kónya Imrével, Jeszenszky Gézával, Szabad Györggyel, Szabó Iván elnök vezetése alatt. Két választási kudarc után 2005-ben újraegyesülési megállapodást írtak alá az MDF-fel, amely elindult az SZDSZ felé, hogy 2010-ben együtt próbálkozzon vele a választásokon. Az irodalomtörténész Kulin csak az irodalmi folyóiratok világát ismerte igazán, meg Aczél György és Pándi Pál gondolatvilágát, szenvedő alanyként is. Járatlan a rádió és különösen a televízió belső szakmai világában, műsorkészítési mechanizmusában, a kulisszák mögötti bonyolult személyi viszonyokban. Ebből sok tévedés, rossz helyzetmegítélés és döntés előkészítés származott, egészen olyan elvetélt ötletekig, mint a Forró - Havas kettős megnyerése a kormányoldal számára. (Csak a napokban derült ki számomra, hogy Demján Sándor marketing tanácsadója: Takács Ildikó Antallnak is dolgozott.) Kulin Ferencet segítette munkájában az általa létrehozott ideológiai – kulturális műhely az MDF frakcióban, amelynek meghatározó liberális alakjai voltak: Debreczeni József, Elek István, Balázsi Tibor és Mile Lajos.

 

 

A lapindítási, lapvásárlási törekvések hamar zátonyra futottak, a befolyásolási kísérletek alig hoztak eredményt, egyes pozíciók és hídfőállások megszerzéséért folytatott háttértárgyalások botrányosan jelentek meg a nyilvánosság előtt. Nincs elég saját forrás, a hazai tőke alig mozdul.

 

Az MDF, a kormány és a parlamenti frakció összehangolatlanul, időnként egymásnak ellentmondva szervezi sajtókapcsolatait, rosszul gazdálkodik az információkkal, lassú, körülményes, ezért lemarad, lépéshátrányba kerül. Május óta folyamatosan deffenzívában vagyunk, már a támadásokra sem tudunk kellőképpen válaszolni, nemhogy kitörni a bekerítettség állapotából.

 

A valóság ferdített tükre, az ellenzéki manipuláció iszonyú károkat okoz, megingatja a választópolgárok hitét és bizalmát.

A kormányról kialakult kép: tehetetlenség, koncepciótlanság, személyi alkalmatlanság, előkészítetlen intézkedések, végiggondolatlan hatásmechanizmusok, a terhek áthárítása a bérből és fizetésből élőkre, stb.

A pártról sulykolt image: nacionalista, konzervatív, tekintélyelvű, antiszemita, centralizáló, soviniszta, horthysta, stb.

A képviselők: mucsaiak, parlagi stílusúak, híján vannak a szakértelemnek, saját kormányuk ellen interpellálnak, egymással vitatkoznak az ülésteremben, módosító indítványok tömegével hátráltatják a törvényhozó munkát, stb.

A kormánykoalíció: széteső, kis kohéziójú, koordinálatlan, túlhangsúlyozza a tradicionális nemzeti jelképrendszert, irreális politikai és gazdasági elképzeléseket erőltet (földtörvény, reprivatizáció, hitoktatás, „B”-listázás, stb.)

 

A frakció néhány kritikus és kellőképp önkritikus tagja, akárcsak a választmány némely felelősséggel gondolkodó tisztségviselője, látva a bajt, gyakran kérdeztek engem, a televíziós újságírót: mit kéne tenni, mert ennek nem lesz jó vége. Azt jól érzik, hogy aki nem ismeri a televíziót belülről, az kívülről nem tudja jól megítélni megtévesztő értesülések, pletykák, mendemondák, legendák alapján. Néhányan – akik majd 1991 február-márciusban az „ötvenkettek lázadásának” magját képezik a frakcióban – többször összejövünk házon kívül, tanakodunk, vitatkozunk, mert segíteni akarunk, keressük a megoldást, a kiutat. A többség arra kér, készítsek egy szakmai tanulmányt és beszéljek Antallal.

 

 

Elkészítem a tanulmányt (aztán az év folyamán még egyet), abban elemzem és összefoglalom a kialakult helyzet okait és javaslatot teszek a sürgős teendőkre. A legfontosabbak vázlatosan:

 

A sajtó- és tájékoztató tevékenységből hiányzik a szakemberek koncepciója, a professzionális arculatépítés, az információáramlás tudatos megtervezése és megszervezése, a mértékadó politikusi megnyilatkozások összehangolása, a kommunikációs fegyelem, az egységes állásfoglalás a lakosság közhangulatát meghatározó kérdésekben, témakörökben. Arctalanul széteső a rólunk tükrözött és visszajelzett kép, az egymást kioltó információk megkérdőjelezik hitelességünket, magyarázkodásra kényszerülünk akkor is, amikor kezdeményezhetnénk, s offenzívát nyithatnánk.

 

Akarva-akaratlanul rontják megítélésünket azok, akik írói munkásságuk részeként, de magányos politikai polihisztorként hetente kihívják ellenünk a közvéleményt, s irritálják a sajtó azon részét is, amely nem pártsajtó, tehát nem hadakozni kell az ott dolgozók ellen, hanem megnyerni őket céljainknak. Egyesek mindenhez hozzászólnak, megalapozatlanul minősítgetnek, értékelnek, ítélkeznek, járatlanul vulgarizálnak, felszínesen általánosítanak. Nem egyszer úgy tűnik: egy egész párt, vagy a kormány álláspontját képviselik, holott csak saját tévedésük miatt veszítünk el szimpatizánsokat, vagy lökjük el még messzebbre a tőlünk távolodókat. A közéleti fórumokon megnyilvánuló ilyen jelenlét útját állja a közelítő megoldásoknak, az egészséges politikai kompromisszumoknak, a minimális egyetértés feltételei kialakításának.

 

Érvrendszerünkben némileg elavult jelszavak ismétlődnek. Ami hatásos volt Lakitelken, túladagolás esetén ma már ellenkező hatást vált ki, megnyilatkozásaink sötét tónusúak, a rendszerváltás nyugodt ereje idegesítően hallgat, vagy rosszul védekezik, esetenként feleslegesen támad.

 

Az ügy legeredményesebb szolgálata a cél és nem a légüres térben mozgó moralizálás, az örökigazságok közhelyszerű ismételgetése. Nem forrófejű odamondogatókra, hanem hidegfejű politikai stratégákra van szükség, ehhez a tömegkommunikáció és a szociálpszichológia tudománya a teljes fegyvertárát kínálja, csak élni kell vele.

 

 

Mindebből következik, hogy haladéktalanul hozzá kell kezdeni a professzionális arculatépítéshez, a tömegtájékoztatás összehangolásához, a kapcsolatrendszer új alapokra helyezéséhez, hogy előnyünkre változzon megítélésünk. Ezt a munkát csak szakemberek végezhetik.

 

A sajtóirodák és a szóvivők tevékenységét – MDF, kormány, frakció, koalíció – egyeztetni kell, ehhez egy tájékoztatási államtitkárság felállítása lehet a legalkalmasabb koordinációs szervezet, amely a bevált európai gyakorlat alapján látja el a kormányzat hazai és nemzetközi feladatait. Működésükhöz a legmodernebb hír-és távközlési eszközöket, technikai feltételeket kell biztosítani.

 

Tiszteletben kell tartani azt az alapelvet, hogy a szerkesztőségek, a tömegtájékoztatási műhelyek munkatársait nem a párttagság, vagy a pártonkívüliség minősíti, hanem kizárólag a produktumuk, az, hogy milyen cikket írnak, milyen műsort készítenek, s ennek során milyen szakmai, etikai normák alapján járnak el. A függetlenség: az objektív függőségek felismerése és tisztes kezelése.

 

Nem mondhatunk le arról, hogy a közönség valós igénye döntse el a nemzeti médiumok (MTI, Rádió, Televízió) sorsát és ne párt-, vagy belterjes szakmai érdekek domináljanak. Ugyanakkor ne legyünk szemérmesek: a válságkezelés körülményei között, kényszerpályán, szükséghelyzetben – mint mindenütt a világon – a kormánynak primer megnyilatkozási, megnyilvánulási joga van az állami tulajdonban lévő nemzeti médiumokban. Ezt következetesen érvényesíteni kell, nem vitatva az ellenzék azon igényét, hogy a vitákban egyenlő eséllyel vehessen részt.

 

Az itt vázoltakat alaposan megvitatom a képviselőcsoport felelősen gondolkodó magjával, bevonom a választmány néhány olyan tagját is, aki ért valamit a kommunikációhoz, aztán írásomat eljuttatom Antall Józsefhez, időpontot kérve. Néhány nap múlva az ülésteremben egyeztetünk, július 10-re egy nyugodt órát ígér. Nagy várakozással tekintek beszélgetésünk elé, szavaiból érzem, hogy elolvasta a dolgozatot. Kezdi értékelni, folyamatosan beszél tizenöt percig, helyenként kritikusabb, mint én, ugyanakkor a tehetetlenség jeleként gyakran széttárja karját: nincs pénzünk, nem tudunk egy-két hónap alatt igazi kormánylapot indítani, nem tudunk másik rádiót és televíziót venni, ami megmaradt, abban Kádár örökösei ülnek, próbáljuk kicserélni őket, de nagy az ellenállás. Hankissról beszél, más neveket említ, érdeklődik irántuk, mert mint kiderül: szinte senkit sem ismer, össze-vissza tájékoztatják, egyik nap ezt ajánlják neki, másik nap azt, nem lát tisztán. Kezdeném beavatni először a televízió helyzetébe, de kihívják rendkívüli esemény miatt, amikor visszajön, csak legyint, „látod, ez van mindig”, majd máskor folytatjuk.

 

 

Visszamegyek a Szabadság térre, s noha szervezetünk már tavaly kötelezően kivonult a munkahelyről, MDF-es barátaim várnak az „Új Reflektor Magazin” szerkesztőségében a biztos információval: augusztus elsejétől jön Hankiss Elemér elnökként, kiszűrődtek „pártsemleges” tervei, a legrosszabbra számíthatunk.

 

Az éjszaka ezért levelet írok a miniszterelnöknek és július 11-i dátummal másnap reggel beadom a titkárságára. Így kezdődött:

 

„Szeretném megerősíteni azt, amit tegnap rövid beszélgetésünkben már említettem. Aggodalommal tölt el az a gyakorlat, amivel politikai ellenfeleink tömegtájékoztatási erőfölényét konzerváljuk. A számunkra hátrányos helyzet legitimálása azt jelenti, hogy négy évre feladtuk a negyedik hatalom hadállásait, melyekből naponta fognak össztüzet zúdítani a koalícióra, a kormányra, az MDF-re.”

 

 

Antall odaadja a levelet az MDF elnöksége egyik tagjának (államtitkár, majd miniszter), akit konfliktuskezelésre szokott használni, a túl kritikus képviselők leszerelésére. Lojális feszültség levezető, de az érdemi kérdés megoldása nélkül. Igyekszik a kritikus „célszemély” bizalmába férkőzni, látszólag együtt érez vele, igazat ad neki, miközben szép lassan minden információt kiszed belőle, amiket aztán visz a megbízójának. Közli a parlament folyosóján, hogy elolvasta a levelem és a tanulmányomat is, tartalmi vitát nem akar velem folytatni, mert ő nem kommunikációs szakember, de írjam össze azoknak a kollégáimnak a nevét, akikkel a tájékoztatási államtitkárság megszervezhető. A névsort másnap reggelre várja. Derűs, - nyugtáztam magamban a szimpla állambiztonsági módszert. Jól éreztem a megtévesztő szándékot és csak annyit mondtam neki: „Figyelj, öreg! Ha a Jóska beszélni akar velem, majd szól. Ne erőlködj! És faképnél hagytam. Vizenyős kék szemeit forgatva bámult utánam.

 

A Miniszterelnökségen a sajtó-és médiaügyekért ekkor még Antall József osztálytársa, tanártársa és bizalmas barátja: Kiss György (1931. december 7, Budapest, Kerekes Margit) pszichológus felelt, akit 1960-ban szervezett be a politikai rendőrség és csaknem 30 évig jelentett titkos megbízottként „Kátai György”illetve „Kovács Jenő” fedőnéven. De nem ő volt az egyetlen állambiztonsági múltú főtisztviselő a kabinetirodán.

 

Július 17-én frakcióülés következett. Tudtam, hogy napirendre kerül a kérdés, elhatároztam, hogy minden körülmények között – ha tetszik, ha nem – ismét elmondom a véleményemet.

 

Volt a frakciónak egy általam őszintén becsült tagja, aki az ülésekre hozta jó minőségű kis magnóját és minden felszólalást felvett végtelen gondossággal. Az MDF választmányában ismerkedtünk össze alaposabban, ő ügyvivő is volt, véleményünk eléggé egybevágott, hasonló megközelítésben láttuk egyre kritikusabban, ahogy a párt, a frakció és a kormány letér a Lakitelken választott útról. Ha valamivel nem értettünk egyet, kedvelt egyezményes mondatunkkal fordultunk egymáshoz: „Nem erről volt szó Lakitelken!”

 

 

Szűcs István barátom 1935-ben Battonyán született egy hatgyermekes iparos családjában. Vegyészmérnöknek készült, a Veszprémi Vegyipari Egyetem negyedéves hallgatója volt 1956-ban. A forradalom alatt az egyetemi MEFESZ és a Veszprém megyei Nemzeti Forradalmi Tanács tagja. November 7-én letartóztatták és három hónapra a Szovjetúnióba deportálták, majd az ország összes egyeteméről kizárták. Segédmunkásként dolgozott 1962-ig, amikor az amnesztia után esti tagozaton befejezhette egyetemi tanulmányait. 1972-ben petrolkémiai szakmérnöki vizsgát tett, egy év múlva doktorált, a Dunai Kőolajipari Vállalatnál helyezkedett el, egyre felelősségteljesebb beosztásokat töltött be. 1988-ban az MDF alapító tagja, a százhalombattai szervezet életre hívója. 1990-ben a párt Pest megyei listájáról került a parlamentbe, a gazdasági állandó bizottság titkára. 1993. január 1-től az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium helyettes államtitkára. A Horn kormány 1994 júliusában felmenti, az Olajterv Rt.-ben dolgozott tovább, mint nukleáris szakági főmérnök. Hosszantartó súlyos betegség után 2014. augusztusában hunyt el.

 

Szűcs István 1998-ban jelentette meg keserű visszapillantását, csalódásainak történetét, kellő kritikával „Mérföldkövek az Antall-kormány bukása útján” címmel. A kötetet Pungor Ernő bocsátotta útjára, s a képviselőtárs Beke Kata írta az előszót, benne ezzel a mondattal: „Az a kormányzat leginkább a mulasztással vétkezett: nem ismerte fel a döntő fontosságú kérdéseket, halogatta a döntéseket, historizálásba és taktikázásba fulladt a cselekvés lendülete.”

 

 

Kötetének 32-35. oldalán teljes terjedelmében közli az MDF frakció 1990. július 17-i ülésén elhangzott felszólalásomat, amelyet a magnószalagjáról írt le. A felszólalás szó szerinti szövegét így vezeti fel Szűcs István:

 

„Az a véleményem, hogy az MDF külső bizalomvesztése és belső eróziója akkor kezdődött, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy elmaradt a „tavaszi nagytakarítás” és akadozik a Justitia terv végrehajtása is. Ekkor kezdett megkopni a „Nyugodt Erő” mítosza és az erő helyett a nyugalom lett a jellemző megjelenési formánk. Ez a gyengüléssel párosult dekoncentráltság pedig a „Taxisblokád” felé vezetett.

 

Úgy vélem, hogy egy ilyen típusú terv végrehajtásához – nagyon leegyszerűsítve – minimum két dologra lett volna szükség. Az egyik a nagyon határozott kormányzati akarat, a másik a semleges sajtó. (Ide értve – természetesen – a rádiót, a televíziót és a hírügynökséget is a nyomtatott sajtó mellett.)

 

Nem vagyok biztos benne, de remélem, hogy a Justitia terv meghirdetésének időszakában még meg volt a kormányzati akarat, de abban biztos vagyok, hogy már nem volt meg a sajtó akarata ezen fontos intézkedések semleges, esetleg jóindulatú támogatására, mert a sajtót és az egyéb hírközlési monopóliumokat a paktum révén de jure is átengedtük az SZDSZ-nek.

 

Ebben a témakörben az MDF képviselőcsoport 1990. július 17-i ülésén Ilkei Csaba – aki rendkívül képzett és nagy gyakorlatú újságíró – szinte drámainak minősíthető beszédet tartott, amelyben rámutatott az 1990. április 29-én aláírt paktum káros következményeire és javaslatot is tett a probléma egy lehetséges megoldására.

 

Hetekig tartó vívódás után döntöttem úgy, hogy – a rendelkezésemre álló hangszalag alapján – közlöm a beszéd teljes szövegét, amelyen csupán minimális változtatásokat eszközöltem annak érdekében, hogy áthidaljam azt a kis különbséget, ami a szóbeli és írásbeli megjelenés között szükségszerűen következik.”

 

 

„Szeretnék világosan és magyarul beszélni, úgy, mint Csurka Pista szokott.

A törvényhozói, a bírói és a végrehajtó hatalom után a negyedik hatalom a sajtó. Ebből a legfontosabb a TV. Nem véletlen, hogy az SZDSZ-nek is ez a legfontosabb stratégiai kérdés.

 

Ma a világon, ha valahol puccs történik, vagy hatalomváltás van, nem a pártszékházakat, hanem a televíziót foglalják el. Ezért mindent odaadnak. Tessék tudomásul venni, hogy nem más zajlik a TV-ben, de a rádióban is, és a távirati irodában is, az ő meglévő erőfölényük konzerválása folyik. Ha rá fogjuk tenni a pecsétet, legitimálni fogjuk, ideológiai és morális pecsétet is teszünk rá, akkor négy éven keresztül ne csodálkozzunk, ha naponta össztűz alatt tartják a kormányt, a koalíciót és az MDF-et. Négy évre adjuk el magunkat. Erről van szó!

 

Ha nem tudja ez a kormányzat érvényesíteni a választási eredményeket a három állami tulajdonban lévő nemzeti médiumban, akkor a saját sírját ássa meg!

Az sem végleges megoldás, amit most hallunk, hogy októbertől lesz reggeli országos lapja az MDF-nek. Ez jó. Lesz naponta honnan visszalőni, lesz hol reflektálni, színesen, érdekesen, izgalmasan. Talán nem lesz deficites, ha jól szervezzük a lapot, ha a terjesztési szabotázs ellen is fellépünk.

 

De nem ez a döntő. A TV és a Rádió és az MTI a döntő. A paktum alkalmatlan arra, hogy négy évre esélyünk legyen kormányzati és politikai céljaink propagálására, elfogadtatására az emberek megnyerésére és meggyőzésére. Ha szégyenlősek vagyunk, akkor belemegyünk az előbb vázolt megállapodásba. Ha következetesek vagyunk és most az asztalra merünk csapni, akkor mi is borítunk, mert egyszerűen a sorsunkról van szó.

 

Tessék a választási eredményeket érvényesíteni a három nemzeti, állami tulajdonban lévő médiumnál. Tudniillik az SZDSZ-nél készen állnak a magánrádiók és magán televíziók tervei. Abban a pillanatban, amikor feloldják a frekvencia moratóriumot – ahogy megindították pillanatok alatt a „Kurírt” reggel és délután – öt, hat, egy tucatnyi TV-t fognak független, maszek alapon indítani. A politikai hovatartozásuk nem lehet kétséges.

 

Következésképp úgy néz ki a helyzet, hogy a viharos tengeren flották vonulnak fel ellenünk a legkorszerűbb fegyverekkel és mi egy koszos halászbárkából egy kováspuskával szeretnénk visszalőni.

 

Tiszteletreméltó mindaz, amit Kulin Ferenc elmondott, ha a paktum megköttetett, akkor egy bizottság legfeljebb ilyen eredményeket tud elérni, mint amiről ő beszámolt. Igazat mondott, ezek tisztességes alku eredményei. De ez kevés lesz, szeretném előre elmondani, bár ne engem igazoljanak négy év elteltével a bekövetkezendő nyilvánossági erőviszonyok.

 

Tudniillik ez a nyilvánosság az övéké. A pártatlan tájékoztatási bizottság naponta nyilvánosságra hozza majd azt, hogy ki, hol, mit sértett meg és természetesen mi leszünk azok, akik megsértettük úgymond a pártatlan tájékoztatást, a sajtószabadságot. Akkor aztán úgy fog kinézni, hogy saját magunk ítéljük el saját magunkat, tehát a parlament által szentesített bizottság. A bizottságban természetesen ők lesznek többségben, mert ezekben a delegáló intézményekben ugyanazok a belső dolgozók lesznek, akiket most részeredményenként igyekszünk távol tartani.

 

Beszéljünk magyarul: az SZDSZ ugyanaz, mint a nyilvánosság-klub, az újságíró szövetség, mint a televíziós, vagy rádiós kamara, a Magyar Tudományos Akadémia és így tovább. Ne legyenek illúzióink, ez nem a mi bizottságunk lesz, csak nevében lesz pártatlan, ez ellenünk fog ítélni, következésképp minden tisztességes eredmény ellenére a végeredményt tekintve sajnos négy évre előnytelen szerződést kötünk.

 

Hogy mit kéne csinálni, elmondtam, barátaim. Vagy van erőnk ahhoz, hogy ne ássuk saját sírunkat, vagy pedig megássuk a negyedik hatalom tekintetében. A sajtószabadság ellen nem tehetünk semmit, azt nekünk támogatnunk kell. De tessék mondani a világon egyetlen olyan, a szabad választások eredményeként létrejött néphatalmat, amelynek feladata volna az állami, a nemzeti tulajdonban lévő TV-t, rádiót és hírügynökséget feladni. Egyetlen egyet tessék nekem mondani. Mert, hogyha a tőke az ő kezükben van, indíthatnak és fognak is indítani újságot, rádiót, televíziót, mert szabad a gazda, szabad piacgazdaság van. Kérem, akkor még egyszer, magyarán megfogalmazom konkrétan: tessék a választási eredmények érvényesítése érdekében új tárgyalásokat kezdeni.

 

Van rá alapunk? Van! Betartják a paktumot? Nem tartják be! Hát, ha ők nem tartják be, akkor mi se tartsuk be, a létérdekünkről van szó! Négy éven keresztül össztűz alatt fognak tartani bennünket naponta. Így tapasztaljátok megyékben, városokban, országosan, hogy nem tudunk megszólalni. Hiába hívunk össze sajtótájékoztatót, csak a lényeget nem írják meg.

 

Ott vannak, ahol nekik érdekes és mi föladjuk a labdát, azt leütik, és ami nekünk fontos, azt elhallgatják. És napról napra arrogánsabbak, kihívóbbak. Erről van szó! Itt mi játsszuk a fair-playt, mi játsszuk a szépfiút illedelmesen és közben röhögnek a markukba cinikusan, kihívóan. Hallottátok Haraszti és Eörsi Mátyás is mivel fenyeget? Majd a sajtó meg fogja vakarni. Kiadják a jelszót és akkor a sajtó megy és vakarja. Hát a sajtóval zsarolnak, ha ők ezt megengedik maguknak, akkor mi tisztességes alkuval kössünk új megállapodást.”

 

 

„A szöveg elolvasása után nyilván érthetővé válik a nyilvánosságra hozással kapcsolatos vívódásom oka. Ezt a paktumot minden parlamenti párt vezető személyiségei aláírták, így az elmondott beszéd egyidejűleg sértheti több párt érdekeit is. Amolyan kétélű kard ez, amely könnyen megsebezheti magát a használót is.

Így is történt. Ilkei Csaba megvágta magát – új sebet gyűjtött a már meglévők mellé -, mert az MDF vezetői nehezen viselték a kritikát, de azt végképp nem szívlelték, hogy egy földi halandó az „égben megköttetett házasságok” felbontására tesz javaslatot.

Tény, ami tény, a sajtót nem tudtuk a Justitia terv mellé állítani, később pedig magunk is eltávolodtunk tőle, mert felismertük Kis Gyula (MDF) képviselőtársunk bölcs szavainak igazságát, mely szerint „ne anyázzon az, akinek még bicska sincsen a zsebében.”

 

 

Az MDF I. Országos Gyűlésén, 1989. március 11-12-én a Közgazdaságtudományi Egyetemen a küldöttek 15 tagú elnökséget és 65 tagú választmányt választottak. (Antall József nem került be az Elnökségbe, ahhoz kevés szavazatot kapott.)

 

A választmányt kezdetben teljesen figyelmen kívül hagyta az elnökség, de még az MDF hivatala se vette komolyan. Fura mód a választmány üléseit az elnökség hívta össze, a választmánynak még irodahelyisége sem volt a székházban, az elnökség tagjai néha megjelentek a választmány ülésein, de a választmánynak az elnökség ülésén nem lehetett képviselete.

A működés alapvető fogyatékossága volt, hogy a választmány sem döntéshozó, sem ellenőrző szerepet nem tölthetett be, képtelen volt elérni, hogy két Országos Gyűlés között a politikai irányvonalat meghatározó testület legyen, s a demokratikus működés felett őrködő szervként ellenőrizze az elnökség munkáját.

Az elnökség ellenérdekeltként viselkedett a választmány jogszerű megerősítésében.

 

Ezért Szűcs István kezdeményezésére saját magunk kezdtük megszervezni saját munkánkat, átdolgozni a régi alapszabályt. Létrejött egy bizottság, tagjai közül Szűcs Pistán kívül emlékszem Bene Évára, Dénes Jánosra és Schamschula Györgyre. A viták 1990 őszére fokozódtak a decemberi IV. Országos Gyűlés előtt, mert a választmány szerepének erősítését legfelső szintről akadályozták. Szűcs ezért bővítette a munkabizottságot, engedve a szakszerűségnek.

 

A november 9-i elnökségi ülésre – nem kis meglepetésre – Antall József miniszterelnök is benyújtott egy új alapszabály tervezetet. Szűcs érvelt a választmány állásfoglalásának megfelelően. Csoóri Sándor elnökségi tagként megjegyezte: nem biztos, hogy az alapító atyák még mindig megfelelőek az új feladatokra. Az elnökség jelenlévő 12 tagja végül szavazott: 5 igen, 4 nem és 3 tartózkodás mellett úgy határozott, hogy az Antall József által beterjesztett alapszabály tervezetet fogadja el.

 

Két nappal később, november 11-én a választmány ülésén Szűcs Pista felolvasta levelét, melyben lemond választmányi tagságáról és elhagyta a termet.

 

„Elhatározásom általános indoka, hogy már hónapok óta nem értek egyet az Országos Elnökség ötletszerű vezetési módszerével és ebből eredő gyakori döntésképtelenségével, valamint a rendkívül egyenlőtlen munkamegosztással. Ez a tervezet a vezetői jogokat az elnöki és a főtitkári beosztásokban koncentrálja, egyben jelentősen mérsékli a választmány – eddig legalább írásban rögzített – jogait.”

 

 

Ezen a november 11-i választmányi ülésen hozzákezdtünk beszámolónk elkészítéséhez a december 15-16-i IV. Országos Gyűlésre. Nagy volt a felelősségünk: politikai helyzetelemzésünkben fel kellett tárni a tavaszi választások óta eltelt időszak kudarcainak, a bizalomvesztésnek, az elhibázott vezetői döntéseknek az okait.

 

 

A választmány tagjai összegyűjtötték a tagság véleményét, miközben maguk is értékelték a kialakult súlyos helyzetet, volt, aki írásban fejtette ki észrevételeit.

Így például november 19-én Dr. Bene Éva orvos „A tömegkommunikáció helyzete és következményei” cím alatt egyebek között ezt írta:

„Úgy tűnik, sem az MDF, sem a kormány nem képes a tömegkommunikáció érdemi megváltoztatására. Az eddig elhangzott észrevételeknek, bírálatoknak semmiféle eredménye nem volt. A tarthatatlan helyzet egyetlen megoldása: a tehetetlenség okának beismerése és az ellenzék által kikényszerített paktum hárítása.”

A szóbeli és írásos vélemények áttekintése és alapos elemzése után egy négytagú szerkesztő bizottság – amelynek én is tagja voltam - megszövegezte és összeállította a jelentést. A testület egyhangúan elfogadta. December 14-én este Vígh Károly feladatává tettük, hogy másnap délelőtt az Országos Gyűlésen felolvassa.

 

Másnap ezzel kellett volna kezdődnie az Országos Gyűlésnek a Budapesti Műszaki Egyetem aulájában. Ám nem ez történt. A tanácskozás szervezői napirendre sem tűzték a választmány beszámolóját, annak elhangzásától még határozott kérésünk ellenére is ódzkodtak. Majd a délelőtti program végére illesztették, az egyes régiók beszámolói után. A program azonban egy órát csúszott, mert Antall József 45 perc helyett 105 percig beszélt, ami általános időzavart eredményezett. („Ezt a taktikát már ismertük a képviselőcsoport üléseiről” – jegyzi meg könyvében Szűcs István) Vígh Károly ezért kénytelen volt a helyszínen az eredetileg 18 oldalas választmányi beszámolót kapkodva a felére csökkenteni. Ekkor azonban már nem nagyon figyeltek a küldöttek, fáradtan egymással társalogtak, majd lassan elindultak az ebédre, mert az is csúszott, így a fülledt unalomban és a méltatlan zajongásban erőt vesztve hatástalanul hulltak el Vígh Károly szavai, a választmány kritikus megállapításai.

 

Alább a választmány jelentésének néhány elfelejtett kritikus mondatát idézem az eredeti szövegből.

 

„Igyekszünk szépítgetés nélküli őszinteséggel leírni az ország helyzetét, feltárni bizalomvesztésünk okait. A mindenki által ismert országos politikai helyzet és a párt belső életével, teljesítőképességével szemben megnövekedett követelmények egyaránt az MDF munkájának halaszthatatlan és radikális megjavítását, minden szinten minőségileg magasabb színvonalra emelését kívánják.

 

… az SZDSZ megszerezte az ország, éppen válsághelyzetekben kiemelkedő fontosságú legfőbb közjogi méltóságát, a köztársasági elnöki pozíciót, valamint a garanciát, hogy a tömegkommunikációs eszközök továbbra is a befolyási övezetébe tartoznak. Az MDF ezzel riválisa kezébe adott olyan nélkülözhetetlenül fontos hatalmi eszközöket, amellyel az, ahogyan tapasztalhattuk, élt és vissza is élt.

 

A koalíciós kormányzati felelősség szinte teljes súlya az MDF-re nehezül. A taxisblokád idején az MDF képviselőcsoport állandóan ülésezett, míg a másik két „kormánypárt” még ügyeletet sem tartott.

 

… az MDF-nek megszűnt a hátországa. Nem működtek, eldugultak az információs csatornák, a demokratikus döntéshozatal – állásfoglalások kollektíven kiérlelt kialakítása – szinte teljesen megszűnt, helyette megjelent a választások előtt még teljesen ismeretlen autokratikus vezetési stílus.

 

A kormányzat tevékenysége gyakran nehéz helyzetbe hozta az MDF képviselőcsoportjának tagjait és választott tisztségviselőit. Rájuk terhelődött a népszerűtlen, néha hibás és mind gyakrabban a Demokrata Fórum korábban kinyomtatott programjával ellentétes kormányintézkedések megmagyarázásának és kimagyarázásának hálátlan és nem is mindig teljesíthető feladata, mivel ők testesítették meg a hatalmat a nép szemében, és nekik van napi közvetlen kapcsolatuk a választókkal és a tagsággal. Ugyanakkor a választási kampány során ők tették azokat az ígéreteket is, amelyek miatt az MDF tavasszal győzni tudott. Adott szavukkal naponta szembesítették őket, a folyamatok érdemi befolyásolására azonban nem sok lehetőségük volt, azért is, mert a vezetésbe bejutottak köre az MDF más részeiből verbuválódott.

 

Mások képviselték az MDF-et a választások előtt, és mások kerültek ennek révén vezető pozíciókba, mások ígértek és mások voltak, akik nem tartották be a tavaszi ígéreteket, hisz a „mások által” adott szó nem kötötte őket. Emiatt a kormányzattal való elégedetlenség is hozzájárult az MDF őszi választási vereségéhez. Ráadásul az írott és elektronikus sajtó Kádár-Aczél korszakban kinevezett vezetői és stábjai a kudarc, a csalódottság és kiúttalanság hangulatát erősítik a társadalomban, fokozva az amúgy is meglévő általános bizonytalanságérzetet.

 

 

Az MDF népszerűsége mélyponton van, jóformán ellenzékbe sodródtunk. Újabb készülő demonstrációkról érkeznek hírek, romlik a pénz, nőnek az árak, egyre nagyobb a munkanélküliség. Hogy a kiutat az ország és a magunk számára megtaláljuk, mindennél előbbre való most a valós számvetés. Mik voltak a be nem váltott ígéretek?

 

A parasztság nem kapott földet, pedig sok helyen, ahol tavasszal elsöprő győzelmet arattunk, tucatszám vették a traktorokat az emberek.

 

A növekvő munkanélküliség elsősorban a munkásságot és az alkalmazotti réteget sújtja. Az ígért „szociális védőháló” nem működik megfelelően.

 

Az értelmiségnek széles alapú, a legjobb népi-nemzeti, kereszténydemokrata és nemzeti liberális hagyományokat továbbfejlesztő centrumpártot kínált és ígért az MDF. Ezzel szemben az ideológiai, politikai, eszmei tisztázást, a tervezést és a népszerűsítést teljesen elhanyagoltuk. Az MDF még saját ideológiájának megfelelő formájú kidolgozását és propagálását sem végzi. Elriasztotta, vagy legalábbis nem nyerte meg ezzel a társadalomtudományi műveltségű értelmiséget, nem adott választ a hosszú távú ideológiai-politikai kihívásokra.

 

A nép biztonságot akar. Létbiztonságot, közbiztonságot, annak a biztonságát, hogy boldogulását semmilyen igazságtalan korlát nem akadályozza. Sajnos, az igaztalan korlátokat a kormány nem bontogatja, hanem inkább építgeti.

 

A kormány elvesztette maga mögül a közép- és kisjövedelmű rétegeket. Ezek reménye egyre kevesebb, hogy akár csak szerény részesei lehessenek a privatizációnak, vállalkozóvá válásuk is szinte lehetetlen, csak munkanélküliségi esélyük növekszik napról napra.

 

A választások előtt mindhárom koalíciós párt teherbírást figyelembevevő, családbarát adózást ígért, mégis megmaradt, sőt erősödik a korábbi kormányzat gyermek- és családellenes adózási gyakorlata. A 3 éves gazdasági terv még középtávon sem számol a tavaszi ígéretekkel, sőt a közeljövőben a hátrányos helyzetű családokra az életszínvonaluk további, a lakossági átlagnál nagyobb csökkenése vár.

 

A kormány a létminimum alatt élőktől az eddigieknél is többet kíván elvenni az adómentes jövedelemsáv megszüntetésével, és tervbe vette az óriási áldozatok árán megvett vagy felépített családi hajlékok szociális helyzetre való tekintet nélküli megadóztatását is. Nem csoda, hogy elhagynak tagjaink, szószegéssel vádol volt szavazótáborunk.

 

A privatizáció kulcskérdés. A társadalom viseli a terheket, ha látja az igazság érvényesülését, ahogy az értékteremtő tevékenység válik az elosztás alapjává. Sajnos, hagyjuk, hogy az állam vagyonát a korábbi kizsákmányolók és sarcolók privatizálják. A kormány asszisztálása mellett vállalatok eladása, korlátolt felelősségű társaságokká történő átalakítása az ott dolgozók feje fölött történik, gyakran állásuk terhére és a folyamat végén magánvagyonná alakul át a volt állami tulajdon.

 

A gazdaság átalakításának személyi feltételei is vannak. Az elmúlt időszak politikai és gazdasági bűnözői döntő többségükben helyükön vannak. A vezetők megmérettetése elszomorítóan gyenge, objektív mérce kialakításával, az állami tőke hasznosításának megkövetelésével – a frakció kérése ellenére – a kormányzat nem is foglalkozott. Ez alatt a helyén maradt régi lobby vezető pozíciókból elszabotálja a rendszerváltást.

 

A kormány hibát követett el, amikor úgymond „rendben” vette át az országot, elmaradt a minisztériumok leltárszerű átvétele, így utóbb soha nem bizonyítható be igazán: a tehertétel mekkora hányada öröklött és mennyi a saját hibánk.

 

A kormány mielőbb készítse el és hozza nyilvánosságra az elmúlt évtizedek gazdasági és politikai mérlegét, a sokat ígért Fehér Könyvet. Kétszer ígértünk az országnak nagytakarítást és egyszer sem végeztük el. Itt az ideje, hogy legalább saját portánkon most hozzáfogjunk. Legalább pókhálózzunk, féregtelenítsünk, - különben mi is menthetetlenül eltetvesedünk.

 

Az MDF a kívülállók számára az idősebb nemzedékek pártja. Hiányoznak a fiatal arcok, hiányzik a fiatalos hangvétel, noha – a Fidesz példája is jól mutatja – ez nemcsak a fiatalokra gyakorol vonzó hatást. A fiatal erők hiánya két súlyos veszély forrása. Egy millió körül van a 25 éven aluli szavazók száma. Nem mindegy, hogy ennyi választó kit támogat. Ennél is fontosabb azonban, hogy a fiatalok távolmaradása veszélyezteti az MDF utánpótlását is. A minket követő, immár demokráciában felnőtt és gyakorlott nemzedékek pedig az ország jövőjére talán még nálunk is nagyobb hatással lesznek, és nem mindegy az sem, hogy át tudjuk-e adni nekik azokat az értékeket, amiket sikerült megőriznünk vagy kifejlesztenünk.”

 

Budapest, 1990. december 8.

 

 

A szerkesztőbizottság tagjai:

 

A IV. Országos Gyűlés második munkanapján, december 16-án, a Sportcsarnokban a küldöttek újjáválasztották Antall Józsefet az MDF elnöki posztján, aki – többek ellenére – kierőszakolta a bukott belügyminiszter: Horváth Balázs megválasztását az MDF ügyvezető alelnökének. Felhígult és indokolatlanul 21 tagúra bővült az elnökség. (Erre mondta Szűcs István: „Egy 21 fős testület eleve nem lehet operatív”.)

 

 

Hazai és külföldi megfigyelők számára a legnagyobb meglepetést Kiss Gy. Csaba alelnök lemondólevele jelentette. Ebben leírta, hogy nem teljesültek azok a feltételek, amelyek esetén vállalni tudta volna további jelölését az elnökségbe. Ezek a következők voltak: demokratikus alapszabály, alulról építkező szervezet, ellenőrzési mechanizmusok, a választmány helyzetértékelésének közreadása a küldöttek számára és a felelősök megnevezése. Mivel nem kapott garanciákat és egyetlen kritikai felvetésére sem választ az utóbbi időben, - távozik a vezetésből.

 

„Oda jutottunk, hogy tagjaink szégyellik a nyilvánosság előtt az MDF nevet. De még szomorúbb, hogy a választmány utolsó ülésén a politikai helyzetértékelés előterjesztője félelemről beszélt. Félnünk kellene önmagunktól? A felelősökről senki sem akar beszélni, nagy erőfeszítéseket tapasztaltam annak érdekében, hogy a kritikus hangok ne szólalhassanak meg.”- írta levelében a lemondott alelnök.

 

Sajtónyilatkozataiban Kiss Gy. Csaba hozzátette:

 

„…személyi kontraszelekció folyik a parlamentben, a kormányban is. Az MDF-ben valamilyen prezidenciális rendszer alakul ki.” „… olyan politikai stílus jegyeit fedezhettük fel az MDF-en belül az utóbbi hónapokban, amely félelmet ébresztett tagságunkban. Láttam, hogy az emberek nem akarják, nem merik elmondani véleményüket a párthierarchiában felettük állóknak. Ezt roppant sajnálatosnak tartom.”

 

1990. december 16.-ával a szabadon választott magyar országgyűlés és kormány első munkaéve gyakorlatilag véget ért.

 

Hátra volt még Antall és Orbán elő szilvesztere december 30-án a Fehér Házban. Ott voltam, írtam róla, sőt fényképeztem is, itt olvashatják.

 

Kapcsolódó: Besúgók, titkosügynökök, ÁVH-sok, kémek, hírszerzők, szt-tisztek szigorúan titkos dokumentumai